Új Szó, 1993. február (46. évfolyam, 25-48. szám)

1993-02-11 / 34. szám, csütörtök

1993. FEBRUÁR 11. , ÚJ SZÓM PUBLICISZTIKA 8 Á

ltalánosan elterjedt vélemény, hogy a nők érzékenyebbek a szociális problémák iránt, mint a férfiak. Nem tudom, mennyire megalapozott ez az állítás, de tény, hogy a legtöbb szociális jellegű intézetben, szociális ügyekkel foglalkozó hivatalban dolgozók 90 százaléka nő, kevés a férfi alkalmazott. Egyikük a Nagymegyeri Körzeti Hivatal szociális osztályán dolgozó Méhes Zsolt. A dunaszerdahelyi illetőségű fiatalember eredeti foglalkozása elektrotechnikus. 1991 augusztusában került a körzeti hivatal szociális osztályára, miután megpályázta a már másfél éve betöltetlen kurátori állást. - Két évig voltam munkanélküli, elbocsátottak a dunaszerdahelyi Prefábót, ahol anyagbeszerzőként dolgoztam. Nehezen viseltem azt az állapotot, éltem hát a kínálkozó alkalommal. Méhes Zsolt már másfél éve a nagymegyeri körzet kurátora. Börtönviseltek, alkoholisták, a társadalom perifériáján élők, problémás felnőttek és gyerekek tartoznak felügyelete alá - összesen 45 felnőtt és 91 gyerek. A felnőttek közül 39 a börtönviselt, ebből 28 1992ben szabadult. Tizenketten „csupán" egyszer voltak büntetve, a többiek visszaeső bűnözők. öten alkoholisták. Többségük férfi, mindössze két nő van közöttük, az egyik alkoholista, a másik börtönviselt. Az 59 esztendős M-et felkerestük „otthonában". NagymeMIT TEHET A KURÁTOR? TÁPLÁLJA A SZÁNDÉKOT gyeren, a Duna utcában él egy szükséglakásban. Az épületben egyetlen folyosó van, onnan nyílnak a többnyire egy helyiségből álló lakások. Fürdőszoba nincs, a vécék az udvaron. A konyhát egy rozoga „péterkályha" helyettesíti. M. lakásának berendezése nagyon szegényes: egy asztal, egy ágy, néhány szék. A falon egy meztelen nőt ábrázoló ceruzarajz, az asztalon étel- és italmaradékok, mosatlan edények, üres üvegek. Az ágyon kopott, koszos ruhafélék - kupacban. M. úr egyetlen tulajdona a viharvert kerékpár, falnak támasztva. - Látja, ilyen körülmények között kell élnem - panaszolja alkoholtól bűzlő lehelettel. - Ilyen lakást adtak nekem. Nem lehet bezárni az ajtaját, nem lehet kifüteni, nincs kifestve, a vakolat leverve, a padló felszedve. Ez nem lakás, ez disznóól. S még képesek havonta 70 koronát kérni érte. De mit csináljak? Nincs hova mennem! Rokonaim nincsenek, munkát már nem kapok: reuma, tüdőbaj, isiász - nem egészséges már egyetlen porcikám sem. Hát persze hogy beteg vagyok, ha Hyen lakásban kell élnem! - Ilyen embereken próbálok segíteni - mondja Méhes Zsolt, miután búcsút veszünk a Duna utcai szükséglakás lakójától. - Többségük szerencsétlen. Általában nincs senkijük, vagy ha van is, nem tartják velük a kapcsolatot. Többnyire börtönviseltek. Amíg a rács mögött voltak, elvált tőlük a feleségük, elveszítették otthonukat, állásukat. De olyanok is vannak, akik sohasem dolgoztak, soha nem éltek tisztességesen, s ma sincs szándékukban. Amint kiszabadulnak a börtönből, a szociális osztályra jönnek. Amennyiben az illetőnek szüksége van a kurátorra, bennünket előzőleg értesítenek. Először felmérjük az illető körülményeit, van-e hová mennie, van-e munkája. Hely még csak akad, ahol meghúzhatják magukat, de mivel büntetett előéletűek, nehéz elhelyezkedniük. Mindegyikükkel elbeszélgetünk, felajánljuk segítségünket: persze, van aki visszautasítja, mondván ő meg tudja oldani a problémáit. Egyeseknek sikerül is. A többség azonban előbb-utóbb hozzánk fordul. Ha másért nem, hát azért, mert pénzre van szüksége. Ha pénz nélkül jön ki a börtönből, a szociális osztály kiutal számára egy bizonyos összeget, azzal a feltétellel, hogy keres magának munkát. Havonta be kell mutatnia az igazolást, hogy a munkahivatal nem tud számára munkát biztosítani, különben nem kaphat szociális segélyt. Amíg munkanélküliként tartjuk nyilván, kap egy minimális összeget. Nem sokat, de ha egy kicsit is talpraesett és nem issza el még aznap, ha nem válogat az állások között - megkapaszkodhat. Nem könnyű és sokszor bizony hálátlan a kurátor szerepe. Különösen, ha pártfogoltja fiatalkorú vagy gyerek. Méhes Zsoltnak pillanatnyilag 91 ilyen esete van. Iskolakerülők, csavargók, tolvajok. Védencei fiúk és lányok, fehérek és romák, jó családból származók és rendezetlen viszonyok között élők. -A felnőttekkel egyszerűbb bánni, a gyerekekhez több türelem kell, nagyobb odafigyelés. Tovább tart, amíg kiderítjük az igazságot, mégis hálásabb feladat, mert nagyobb a valószínűsége annak, hogy a közbenjárásunk eredményes lesz és a súlyosabb bajokat megelőzzük. Számomra nagy öröm, ha egy gyermek élete újra rendeződik. Nem törvényszerű, hogy a „problémás" gyerekekből „problémás " felnőttek lesznek. Nagyon sok múlik a szülőkön. Sok esetben a gyerek jó körülmények között él, nem szenved hiányt semmiben, mégis csavarog, lop. Ennek sokszor csupán az az oka, hogy a szülei nem fordítanak kellő figyelmet nevelésére. Megadnak ugyan mindent, de nem hallgatják meg őket, nem segítenek problémáik megoldásában. így a gyerek az utcára, rossz társaságba kerül. Ha idejében felismerjük a bajt, közbe tudunk lépni, megakadályozhatjuk, hogy a gyerek elinduljon a lejtőn. Mindig voltak és lesznek olyanok, akik segítségre szorulnak - akár ilyen, akár más formában. Méhes Zsolt a kurátor munkáját sehol sem tanulta, mégis szakértelemmel és szeretettel végzi. - Hozzáállás kérdése az egész. Nekem tetszik ez a munka. Az eltelt másfél év alatt rajtuk keresztül sok újat tanultam, s most én is másképp nézem őket. Akkor vagyok elégedett, ha sikerült segítenem. Viszont kifejezetten bosszant és elkeserít, ha azt látom, kihasználnak vagy megpróbálnak átverni. Mi mindent megteszünk ezekért az emberekéd, de hogy igyekezetünknek látszata is tegyen, ahhoz az kell, hogy ők is akarják. Velünk együtt. M

éhes Zsolt már jól ismeri pártfogaltjait, tudja, melyikükben van legalább egy parányi szándék sorsának javítására, s melyikük „reménytelen eset". Ennek ellenére mindegyiküknek egyformán próbál segíteni. Mert meggyőződése, az esélyt meg kell adni, még azoknak is, akik talán soha nem fognak élni vele. S. FORGON SZILVIA MÚLTFAGGATÓ A SZLOVÁK KORMÁNY ÜNNEPELYES BEVONULASA POZSONYBA 1919-BEN Nagy változások idején gyakran hangzanak el merész kijelentések, így volt ez az I. világháború végén is. 1918. november 2-án Károlyi Mihály forradalmi kormányának liberális szellemű hadügyminisztere, Under Béla nagy hangon kijelentette: „Nem kell hadsereg többé! Soha többé! Nem akarok katonát látni!" Ugyanakkor egy másik, liberális politikus, T. G. Masaryk így buzdította a népét: ,,Aki cseh, az katona, minden erőt a csehszlovák nemzet önállóságáért!" Az egy szellemi tőről fakadó, ám olyannyira eltérő két politika eredménye: Under a kijelentésével és felfogásával hozzájárult ahhoz, hogy a frontról hazatérő magyar hadsereg szétzülljön, még mielőtt alkalmassá vált volna arra, hogy a minden oldalról támadó ellenséggel szemben az országot megvédje. Ugyanakkor az éppen szerveződő, csekély létszámú, cseh légiós hadsereg, francia tisztek vezetésével egész Felső-Magyarország területén sikeresen nyomult előre. Pozsony bevétele után, január 8-án elfoglalta Galántát és Érsekújvárt, 11-én pedig Párkányt és Nagymarost. Az előnyomulásuk olyannyira akadálytalan volt, hogy Hodža Milán, Csehszlovákia budapesti nagykövete nagy hangon kijelentette: „Két héten belül csapataink Budapesten lesznek!" Ezekben a válságos napokban, amikor Károlyi Mihály kormánya a maga idealista politikai elképzeléseivel teljesen csődöt mondott, Pozsonyban is egyre növekedett a keserűség. Károlyi elnökké választása alkalmából a Híradó január 14-én a következőket írta: ,,Budapest egy rettenetes nagy tévedésben volt és van. Azt hiszi, ő Magyarország, hogy ő a vidék. Fogalma sincs, és ha volna is, nem akarja, nem meri meglátni, hogy az igazi Magyarország rég elfordult, undort kapott a népköztársaság első kormányától. " A keserűség indokolt. Zoch Samu, a város közigazgatásának átvétele után naponta új és új magyarellenes intézkedéseket vezetett be, s minden közalkalmazottal hűségnyilatkozatot íratott alá. A város vezetőinek behódolása után betiltotta a magyar katonai uniformis viselését (a frontról hazatért katonáknak más ruhájuk nem volt), a magyar zászló és jelvények használatát, az osztrák és a magyar lapok behozatalát, a Nyugatmagyarországi Híradó nevű pozsonyi napilap nevét Híradóra változtatta, megtiltotta a magyar okmány- és postabélyegek, hivatali bélyegzők használatát, bejelentette az iskolák oktatási nyelvének és a helységneveknek a megváltoztatását, megtiltotta, hogy a hivatalnokok a hivatalban egymás közt magyarul beszéljenek stb. Ilyen körülmények közt hívta öszsze január 15-én a város negyven legtekintélyesebb személyiségének értekezletét a vármegyeház kistermébe, melyen bejelentette, hogy a szlovák kormány február 4-én Zsolnáról Pozsonyba teszi át székhelyét. Ugyanakkor előterjesztette a szlovák kormány ünnepélyes bevonulásának tervét, mely a megszállók számára kedvezően alakult helyzetben nyílt erőfitogtatásnak tűnt és válasz kívánt lenni arra a suttogó véleményre, mely szerint: „az éjszaka leple alatt úgy lopakodtak be a városba, mint a tolvajok." A bevonulási terv szerint a város vezetőinek és a magyar intézmények képviselő|nek kellett volna köszönteniük dr. Šrobár kormányát. Ez a nemzeti megalázás azonban már túllépett minden emberi mértéket, és ellenkezést váltott ki. Dr. Polner Ödön, a pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem rektora, akinek az iskolák és pedagógusok küldöttsége élén kellett volna köszöntenie a bevonuló kormányt, január 21-én levélben közölte Zoch Samu kormánybiztossal, hogy az egyetemi tanács döntése alapján nem vesz részt a fogadáson. Az egyetemi tanácsnak olyan szlovák személyiségek is tagjai voltak, mint Tuka Béla tanár, a későbbi szlovák állam miniszterelnöke és az első szlovák alkotmány kidolgozója. Polner Ödön a távolmaradását a következőkkel indokolta: „Az egyetemi tanács tudatában van annak, hogy a nevezett kormánnyal szemben nemcsak a lojalitás, hanem az udvariasság követelményeinek is eleget kell tenni. De azt hiszszük, hogy a követelmények egyikével sem jövünk ellentétbe, ha a magyar hazafiságunkat nem tagadjuk meg. Azokban az ünnepségekben pedig, melyek Magyarország nagymértékű megcsonkítása feletti örömnek a kifejezését jelentik, részt„A pártveztés azon tényben, hogy a csehszlovák kormány pozsonyi biztosa az egyetemet bezáratta, az egyetemi tanárokat pedig rendőri felügyelet alá helyezte azon okból, mert a tanári kar a február 4-én Pozsonyba érkező csehszlovák kormány fogadtatásában részt venni nem kíván, a lelkiismereti szabadság súlyos megsértését látja." A tiltakozást másnap, január 30-án az új városi vezetőség ülésén Wittich Pál pártelnök megismételte, mire Zoch Samu elégedetlenség szításával vádolva az egyetem vezetését, így válaszolt: „Senkit a világon nem kényszerítünk a kormány fogadására, de viszont a megszállt területen mindenkitől el fogjuk várni, hogy nyílt ellenségeskedést ne A cseh legionáriusok sorfala és a diadal kapu a Stefánia úton a szlovák kormány bevonulásakor 1919. február 4-én venni, legszentebb hazafiú érzelmeinkkel éles ellentétben van. Ily körülmények között a jelzett ünnepségéken részvennünk részünkről erkölcsi lehetetlenség." Az eddig csupa sikerhez szokott Zoch Samu zsupán, aki eddig unosuntalan hangsúlyozta, hogy a magyarok barátja s nem kívánja őket nemzeti érzéseikben megalázni, most mélyen felháborodott, és a kormányával megtárgyalva, az egyetemet január 28-án bezáratta, a tanári kart pedig rendőri felügyelet alá helyezte. Ez az intézkedés egész Pozsonyt megdöbbentette. Másnap a szociáldemokrata párt vezetősége teljes szolidaritásáról és támogatásáról biztosította az egyetem tanári karát, és határozatában leszögezte: mutasson." Erre a válaszra Wittich Pál nyilt szóváltásba keveredett Zoch Samu kormánybiztossal. Többek között szemére hányta, hogy a január 4-én eléje terjesztett szociáldemokrata követelésekre nem válaszolt, s ezért sztrájkkal fenyegetőzött. Zoch Samu kormánybiztos szorult helyzetbe került. Ha nem akarta, hogy a szlovák kormány ünnepélyes bevonulását nyílt ellenkezés zavarja, lépnie kellett. Őrizetbe vétette a párt vezetőit, Polner Ödönt, az egyetem rektorát és Arkner Istvánt, a Híradó főszerkesztőjét. Csakhogy éppen így következett be az, amitől a leginkább tartott: február 2-án Pozsony munkássága politikai sztrájkba lépett, s a csehszlovák kormány úgy vonult be, hogy az egész város béna volt: az utcák üresen ásítoztak, a Stefánia úton felállított hatalmas diadalkapu magányosan árválkodott, a helyi lapok nem jelentek meg. Dr. Šrobár kormányának különvonata tíz óra után érkezettt a főpályaudvarra, ahol Zoch Samu és a megye falusi küldöttei fogadták. Az érkezést a várhegyről huszonegy ágyúlövés jelezte. Az állomásról a kormány a díszkapun át a hadtestparancsnokság dunaparti palotájába, a kijelölt kormányépületbe tartott. Az utat két oldalt mindenütt fegyveres katonák őrizték. ,,Dr. Šrobár az épület könyvtártermében fogadta a katolikus papság, az evangélikus lelkészek, az izraelita hitközség, Pozsony város, a kereskedelmi és iparkamara, a postások, a pozsonyi német néptanács, a Német Radikális Párt, a Keresztény Szocialista Párt, Laksár község és a tót hölgyek küldöttségét. Ezután a díszteremben bankett volt, melyen nyilatkozatok hangzottak el" - számolt be két nappal később a Híradó. Az ünnepségeken Prágából három miniszter, Budapestről Hodža Milán nagykövet vett részt. Este pedig a különvonattal érkezett prágai Nemzeti Színház tartott díszelőadást. így zajlott le az ünnepi bevonulás, miközben a szociáldemokrata párt vezetőit, Wittich Pált, Mayer Samut, Kiss Lajost, Maszár Ágostont, Chovan Rezsőt, Polner Ödön egyetemi rektort, Arkner István főszerkesztőt Brunner Rikárd rendőrfőnök a Ferenciek kolostorában fogva tartotta. A foglyokat február 5-én este nyolc órakor Barreca ezredes városparancsnok utasítására engedték szabadon, aki a munkások küldöttei előtt azzal mentegetőzött, hogy nem tudott a deportálásokról. A sztrájk ezzel véget ért. Ennek ellenére a szabadon engedett internáltakat arra kötelezték, hogy másnap jelenjenek meg a rendőrségen, ahol nyilatkozatot próbáltak velük aláíratni. A nyilatkozat aláírását a munkásvezérek kollektíve megtagadták, s követelték, hogy dr. Šrobár, Szlovákia teljhatalmú minisztere fogadja pártjuk küldöttségét. Dr. Šrobár ígéretet tett a küldöttség fogadására, mely kilenc pontból álló követeléssel állott elő. Ezzel megkezdődött a kibontakozó dráma második felvonása. SZŐKE JÓZSEF