Új Szó, 1993. január (46. évfolyam, 1-24. szám)
1993-01-09 / 6. szám, szombat
5 RIPORT ÚJ szól 1993. JANUÁR 9. KVADROFÓN RIPORT A KÖTŐDÉSEKRŐL M ost mintha enyém lenne Magyarország, mert nem az elektronikus ablak irányítja rá tekintetemet. Furcsa, de külhoni otthonomból ide érkezve mindig felerősödik az ott jussolt másság: magyar vagyok. És teljesebb a kétség is: jó magyar vagyok? Valahol Pécs szélén, a Mohács felé vezető országút elején meredek a térképre, amely annyira új, hogy az emlékeimben őrzött táj már visszaforgathatatlan e térkép jelrendszerébe. Jobbra tőlem egy csinosodó ország európaiságának ikonosztáza: Nissan autószalon. Európaiság? Csak közhelyesedő reflexeimben, hiszen ez az autómárka a japán csoda szülötte. Első pillantásra nem tudom, hogy az elhagyatott periférián ki igazít majd útba. Aztán mégiscsak jön valaki. Nem akar hinni a szemének, pozsonyi rendszám, csehszlovák felségjel és egy magyar férfi azon a vidéken, ahol manapság horvátországi, boszniai menekültek és vajdasági magyarok forognak leginkább. - Ismerőseimet - Felvidékről idetelepített magyarokat - keresem Árpádvárosban, csakhát... - Nálunk is élnek olyanok, akik onnan kerültek Nagynyárádra - vág a szavamba a fiatalember, majd folytatja: H. S. vagyok, máskülönben polgármester. A jegyzőnk, az iskola igazgatónője és annak helyettese is. Felvidékről kerültek ide. Jöjjön el hozzánk is. - Akkor Nagynyárád feltehetőleg svábok lakta település volt. - Igen, magam is sváb vagyok. A nevem felvett név. Nehéz idők' jártak akkoriban, sokan jobbnak látták, ha nem vállalják nyíltan németségüket. A falubeli viszonyok rendezettek, az emberek megbékéltek egymással ós sorsukkal. Nézeteltérések nincsenek. Senki sem tehet arról, hogy ilyen sors szabatott ki rá. Vendégszeretően invitáló útbaigazítómmal abban maradunk, hogy bár másnap aligha lesz hivatalában, rá hivatkozva keresem fel Nagynyárádot. xxx A mi már a falu elején szembeötlő, az a kétnyelvű helységnévtábla: Nagynyárád, s alatta méretesen nagyobb formátumon GroBnaarad. Az út baloldalán kék mezőben európai aranycsillagokkal díszített, a németországi Seigertshausennel ápolt barátságot hirdető tábla. A falu bemutatkozása megnyerő, kevésbé a jegyző úré. Már az elején kiköti, hogy nevét nem írhatom le. Magnót nem használhatok, jegyzeteket sem készíthetek, azt viszont engedélyezi, hogy az emlékezetemre hagyatkozzam. Szülei módos gazdák voltak Deákiban. A kitelepítés őket is megviselte. A jegyző úr számára meghatározó élmény volt a birtok, a gazdaság, amit itt csak részben tudtak visszaszerezni. Töredékét kapták meg annak a földnek, amit ott hagytak. Elszenvedték a Rákosi-féle kommunista diktatúrát, a szövetkezetesítést. Szavaiból mégis azt veszem ki, hogy személy szerint ő megtalálta helyét a levert 1956-os forradalom utáni Kádár-féle szocializmusban. Máskülönben, aligha lehetett volna tanácselnök. Megkerülve a témát, kissé szemrehányóan kezdi emlegetni szándékaimat. Szerinte, a Felvidékről Magyarországra telepítettek második és harmadik nemzedékének már nem is fontos az egész dolog. Olyanok a viszonyok, hogy a sebeket jobb nem bolygatni. Rég volt, felejtsük el, mert minden ilyen szándék ellenségeskedést szíthat. 0 a szomszéd faluban lakik, ahol ugyanaz a helyzet, mint Nagynyárádon. Többséget képeznek a svábok, akikkel jól megvan, de ünnepségeikre, találkozóikra nem jár el. Minek menne, hiszen nem érti nyelvüket, s azok meg egyre kevesebbet beszélnek rendezvényeiken magyarul. Deákiba olykor el-ellátogat, de jobbnak látja, ha nem beszél rokonairól, ismerőseiről. Megélhetése megvan, emlékezetem szerint hatvan hízósertést hizlal saját gazdaságában. Végülis beszélgetésünk kurtánfurcsán félbeszakad. Ö maga küld az általános iskolába, ahol vár rám az igazgatónő. xxx ^—erencsém van, mert a zárWĹ kózottság, az elhallgatott gondolatok embere után a női érzékenység, a pedagógusi elhivatottság és a nemzetiségi tolerancia légkörében fogad Finkné Katona Éva igazgatónő: - Nekem német a férjem, s ez sem akadálya annak, hogy megőrizzük lelkünkben azokat az emlékeket, amelyeket mi már csak nagyszüleinktől és szüléinktől hallhatunk. Mégis úgy érezzük, ezek a mi múltunk emlékei is. Nem véletlenül mondjuk azt, ha Nádszegre készülünk, hogy haza megyünk vagy otthon voltunk, Egy unokahúgom él ott és apukám, anyukám rokonai. Unokatestvéreinkkel nagyon szoros a kapcsolatunk, ők is, mi is úgy utazunk, mintha nem is lenne közöttünk országhatár. Bizonyos mértékig a lelkünk mélyén felfeltör valamiféle lelkifájdalom, hiszen gyerekként mi itt abban a hitben nőttünk fel, hogy tíz év után talán még hazamehetünk. Ezt mondták a nagymamák, a szülők. De fokozatosan rájöttek, hogy ez végérvényesen lehetetlenné vált, s ennek megfelelően nyitotíabban is kezdtek élni. Mindemellett azonban szigorúan megőriztük az onnan hozott vallási, családi, gazdálkodási és táplálkozási szokásokat. Gyerekkorunkban ugyanúgy mendikáltunk, mint a Mátyusföldön vagy a Csallóközben. Most is úgy főzünk egyes ételeket, mint a Felvidéken. Például a töltöttkáposztát, amit mi takartnak mondunk. Nádszegen ma is úgy tartják, hogy egy takart egy tányérra való méretű. Olyan méreteseket is csinálunk. Ilyen a táskaleves, amit nem főznek errefelé. Ez rétestészta, grízzel, amit egy zöldséges lében kifőznek. Amikor mind a hárman otthon vagyunk, anyukám még főzi a táskalevest. Krumplikását és kukoricakását is főz egyszer egy télen. Minden olyan magától értetődő volt, Csendesség, nyugalom a kápolna környékén (A szerző felvételei) Nagynyárádon otthon vannak a németek is... hogy amikor átkerültek, ugyanúgy főztek, beszéltek, tartották a szokásokat, mint Nádszegen. Megtanultam mindezt, meg új dolgokat is a németektől. Például sütöm a lábatlant, amit a németek kerplinek hívnak. A férjemet elvittem már Nádszegre, nagyon tartja a rokonságot. A nádszegiek hozzánk is járnak, ha anyukámékhoz jönnek. Ezek a találkozások erős élményeket jelentenek a számunkra, hiszen mindig a múlttal foglalkoznak. Beszélgetésekből olyan lelki mélységeket ismerünk meg, amelyeket idegeneknek talán el sem mondanak. A visszatérő álmok, az elfelejtett szerelmek, a háború, egy-egy arc a múltból; csodálatosan felemelő pillanatoknak lehetek tanúja. Az öregek szájából mindez egy fájdalmasan idilli képként fogalmazódik meg. Én ezt már oly sokszor hallottam, hogy szinte sajátomnak tudom az ő emlékképeiket. Azt a pillanatot, amikor lelőtték a nádszegi templom előtt a rokonunkat, amikor bejöttek az oroszok, majd amikor vagonokba rakták őket, de még azt is, amikor 1955-ben először voltak otthon és visszaindulva fehér kendőket lobogtatva búcsúztatott bennünket a falu. Ezeket mondják újra és újra. Olykor felmerül az örök kérdés is: Miért választottak szét bennünket? Nekik maradni lehetett, a mieinknek el kellett jönni. Ma sem értik az okokat, hiszen mindezt egy történelmi sorscsapásként élték meg. Igazi balsors érte őket, és rajtuk keresztül minket is. Magam sem értem egészen. Maga érti? - szegezte nekem a kérdést Finkné Katona Éva, a nagynyárádi általános iskola igazgatója. Ez az iskola egyike azoknak, amelyek a magyarországi németek igényei szerint megnövelt óraszámban tanítják a németet. Másra, többre nincs igény. A Nagynyárádon élő németek, akik az egyik nyelvjárást, a svábot beszélik, ennyit kívánnak el a kisebbégi iskolától. Miért? - Sok családban szinte már csak a nagyszülők beszélik rendszeresen a német nyelvet. Mostanában elkezdődött egy bizonyos mértékű fellendülés, de ezt is inkább a szabad utazás lehetősége, a felvidéki magyarokhoz hasonlóan, Németországba telepített rokonok, ismerősök látogatásának a lehetősége serkenti az anyanyelv tanulását. Kevés a német anyanyelvű pedagógusunk, hiszen a rendszerváltás előtt ezt a kérdéskört másképpen kezelték. Egy évvel ezelőtt a képviselő-testület megerősített beosztásomban. Nagyon érdekes, hogy magyar létünkre - hiszen a helyettesem is magyar - egy nemzetiségi, két tannyelvű iskolát kell igazgatnunk. Nagyon odafigyelünk erre, intenzíven tanítjuk a németet, és támogatjuk a nemzetiségi kultúra ápolását is. Művészeti csoportok tevékenykednek, találkozókat szervezünk. Tudom, hogy a Felvidéken a magyar iskola alatt mást értenek. Sajnos, nálunk sem elegendő német tanár, sem igény nincs a teljesen német tanítási nyelvű iskolákra. Talán maguk a németek is tartanak valamifajta elszigetelődéstől. Gyakorlatilag nem összefüggő tömbben élnek, ... aki még nem értené, annak a túloldali tábla adja tudtára csupán egyes falvakban alkotnak német többséget. Persze, a helyzet megváltozhat, mint ahogy sokat változott a húsz-harminc évvel ezelőttihez képest. xxx K lemencsics Gyuláné igazgatóhelyettes is egy Felvidékről kitelepített család szülötte, a témáról mégis visszafogottabban beszélt: - Nem mindenki egyformán élte meg és dolgozta fel ezt a lelki megpróbáltatást. Az otthon maradtakkal ápolt kapcsolaton is sok múlott. A végleg ittmaradtak eleinte zárt közösséget alkottak, még a szerelmi házasságot is tiltották a németekkel. Mi is járunk haza Vágfarkasdra, ahol sok rokonunk él, olyan sok, hogy egy-egy látogatás során fel sem kereshetjük valamennyit. Közelebbi rokonunk már nem nagyon van, igy ők sem jönnek hozzánk. így szakadnak meg a kapcsolatok, a kötődések, mi most inkább baráti alapon kezdeményezzük a látogatásokat. Megmagyarázhatatlan ez a vonzódás. A nagyobbik lányom alsótagozatosként egyik alkalommal látva a bennünket körülvevő szeretetet, megkérdezte: Nem lehet-e a házunkat elhúzni ide? Megérezte az ottani gyökereit. Időközben Nagynyárádon is megváltozott sok minden. Közelebb élnek az emberek egymáshoz, így az sem tűnik fel senkinek, hogy a német tánccsoportban magyar gyerek táncol. Az itt lakó németek egyenlő mértékben érzik magukat magyar állampolgároknak és németeknek. Ugyanakkor vannak, akik Németországból öregségükre visszatértek a faluba, mert örök honvágyuk volt. Az ő gyerekeik viszont itt már nem tudnak megszokni, nekik az elfogadott életformát a németországi körülmények teszik lehetővé. Ez ránk is érvényes, hiszen bármennyire kötődnek a szüleink a Felvidékhez, számunkra a megszokott létfeltételeket minden szempontból Magyarország kinálja. A mostani történésekre figyelve talán már az idősebbek is megfontolnák, elinduljanak-e vissza szülőföldjükre... E lgondolkodtató mondatok, amelyek egy európai település német nemzetiségi iskolájában hangzottak el egy magyar tanárnő szájából. Ő a sorssal való megbékélést hirdeti, ami nem azonos a meghunyászkodással. A történelmet visszacsinálni nem lehet, s aki megkísérli, sebek ezreit ejti az emberek lelkén és testén. Háborúságot szít, aki vissza akarja forgatni a történelem kerekét. Tudni és tudatosítani kell mindazt, amit sorsként a magyarságra, a németségre, a szlovákságra és a többi nációra ezen a tájon mért a történelmet csináló nagyhatalmi politika. Ennek tanulságai vannak. Sajnos, még nem mindenki által felismert tanulságai. Nagynyárád - GroBnaarad végén néhány percre még visszanézek a falura. A téli ködben a kicsinyke kápolna hátterében látszanak a házak és a borospincék fehér falai. Mindenütt a rendezettség, a gondozottság, a megállapodott jómód látszik. DUSZA ISTVÁN HJHHLIEiiSC QI^O O I^ÍT O 100
