Új Szó, 1993. január (46. évfolyam, 1-24. szám)

1993-01-08 / 5. szám, péntek

MOZAIK cies^a^'P^c^aBRSfiaBsasKSBamK Aligha tudhatná valaki, hogy legtöbb megállapításunk valamihez való viszonyí­tás. Semmiről sem mondhatom mindentől függetlenül, hogy jó, rossz, kellemes vagy kellemetlen. Mindezeket valamihez, még­pedig rendszerint önmagához viszonyítva mondja ki az ember. Az a felismerés, hogy az ember egész életében önmagához viszonyítja a külön­böző jelenségeket, dolgokat, amelyek neki kedvesek vagy taszítók, amelyeket szeret vagy utál, egyértelműen kidomborítja az ember önismeretének, önmagához való vi­szonyánák a fontosságát. Elméleti vizsgá­latok egybehangzóan igazolják számos gyakorló anyuka tapasztalati megfigyelé­sét, miszerint a növekvő gyermek még a tükörben is csak hosszú folyamat eremdé­nyeként ismeri fel önmagát. Sokáig egy másik „babát" vél látni, mennyi ismétlésre van szükség, míg felfedezi a fizikai tükrö­ződés tényét. Ez persze egyúttal kíváncsi­ságát is felkelti, egyre gyakrabban néz a tükörbe, egyre tudatosabban (s ugyanak­kor ezt egyre inkább leplezi igyekezve) nézegeti önmagát. Nemcsak önmagát óhajtja látni, hanem önmagából is minél többet. A közvetlen környezet szinte naponta megfogalmazza a gyermeknek, hogy mi­lyen. Az egyik értékeit felnagyítja, sze­mélyét állandóan a központba állítja, min­den megnyilatkozását elismeri. A másik viszont soha semmit nem ismer el, örökké szidja, lekicsinyli, szakadatlanul más gyermeket állít példaként eléje: miért nem vagy olyan..., miért nem tanulsz te is úgy... Ez bizony nem a fejlődő személyi­ség autonomitásának szabad kibontakozá­sához vezet, sokkal inkább a dacos szembeszegüléshez, vagy ami még rosz­szabb: a csüggedtséghez, az önmagába vetett hit elsatnyulásához. Sajnos, az iskola pedagógiai programjá­ban ma sem kap mindenütt megfelelő he­IÚJSZÓM 1993. JANUAR 8. lyet az önmagunkhoz való viszony, az ön­ismeret és az önértékelés fejlesztése, amely feltételezné a folyamatos önvizsgála­tot, a belső szükségből fakadó önkritikát. Igaz, az önismeret igénye nem egyforma intenzitással jelentkezik a gyermekekben, de a serdülőkorban még akkor is megjele­nik, ha lelki fejlődéséhez kívülről igen ke­vés indíttatást kap, s ellenőrzése és minő­sítése felszínes. A szülőknek oly ritkán jut idejük ilyesmire, az osztályfőnöki óra rend­szerint különféle szervezési kérdésekkel telik el, de különben sem mindig alkalmas arra, hogy a legkínzóbb egyéni problémák, önelemezgetések szóba kerüljenek. A bizo­nyítvány mai formájában elsősorban az in­tellektuális teljesítmény tükre. Pedig a közvetlen (mikro-) környezetnek döntő szerep jut abban, hogy az ifjú em­ber viszonya önmagához hogyan alakul. Az ugyanis, hogy valaki milyennek tartja, vallja és látja önmagát (divatos kifejezés­sel: milyen az „én-képe"), nem független attól, hogy családjában, baráti körében, is­kolatársai között milyennek látják, érté­kelik őt mások, szakkifejezéssel élve: mi­lyen heteroképet alkotnak róla. Ismert, hogy rossz szokásaink csíráik­ban a gyermekkorban alapozódnak meg. Azok a gyermekek, aki környezetük­ből mindig csak negatív jelzéseket kaptak, kénytelenek elhinni, hogy Ők valóban re­ménytelenek, rosszak, ostobák. Különféle büntetések, verések tudatják velük, hogy ha értéktelenségükbe nem akarnak bele­nyugodni, olyan társaságot (bandát) kell keresniük, amelyik értékeli őket is. Mások megint az élet felszínén evezgetnek: még ki sem mondták vágyukat, környezetük máris teljesíti. Nekik „jogaik", járandósága­ik vannak, kötelességük viszont csak ön­magukkal szemben létezik. Hát előfordul­hat, hogy nem az önzés lesz legfőbb tu­lajdonságuk? Az önző ember a tárgyakat is aszerint értékeli, amennyivel birtoklá­sukkal emelik önértékelését. Olyan dolgo­kat mondhat magáénak, amelyek mások­nak nincsenek meg. A személyeket több­nyire tárgyiasítja, tehát bennük is csak a használati, élvezeti értéket keresi. Mivel az emberek nem ilyen irányultsággal szü­letnek, ezek később alakulnak ki, a hivatá­sos nevelőknek idejében fel kellene ismer­niük a gyermekben korán jelentkező fejlő­dési irányokat. Nagyon nehéz áttörni a többszáz éves szemlélet korlátait, amely még mindig azokat a gyermekeket tekinti jónak, akik már a jó szokások kialakult rendszerét hozzák magukkal otthoni környezetükből. Amint azok lesznek a jó tanulók, akik maguktól is tudják a leckét. Nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy egy iskola, egy tanító munkájának minőségét az határoz­za meg: hány tudatlant tett tudóvá, hány rossz viselekdést jobbá! Ma gyako­ribb, hogy az iskola egyszerűen átveszi a tanulóról kialakított heteroképet, holott megváltoztatnia kellene. Minden nevelést a tanuló önmagával kialakított viszonyá­nak kialakításával vagy megváltoztatásá­val kell kezdenünk. Önmagunk megismerése egy életre szóló feladat. Tükör kell hozzá. A másik ember a tükör, amelyben megláthatjuk önmagunkat. De az is igaz, hogy az em­berek hamar rájönnek, hogy a tükörre kü­lönféleképpen lehet reagálni, főképp ak­kor, ha nem tetszik a visszatükrözött kép. Akad erre több lehetőség: - nem a kép rossz, a tükörben van a hi­ba, ezért a tükröt (jelképesen a másik em­bert, akinek rossz a véleménye rólunk) össze is lehet zúzni; - Hófehérke mostohája óta divatba jött a lehetőség, hogy akiket a tükör nálunk szebbnek, jobbnak, ügyesebbnek stb. mi­nősít, azt a vadásszal el lehet pusztíttatni; - megkímélheti magát valaki minden kellemetlenségtől úgy is, hogy egyszerűen nem néz a tükörbe. A humán-pedagógia általában sürgeti, hogy a nevelő fordítson nagyobb gondot arra, hogy a gyermeket önellenőrzésre, lelkiismeret-vizsgálatra szoktassa. Olyan nevelési csodaszer természetesen nem létezik, amelynek birtokában az iskola meggátolhatná, hogy a jövőben torz ön­kapcsolatokra tegyenek szert az emberek, de kellő szakértelemmel és figyelemmel csökkenteni lehet a torzulások számát ós helyesebb irányba terelhetjük a jövő nem­zedék pszichés higiéniáját. A modem korban a régebbi időkkel szemben nehezebb feladatot jelent az is­kolának a gyermekek önismeretre neve­lése, mert a sokgyermekes családi közös­ségek helyett a legtöbb gyermek olyan ott­honból érkezik, amelyben az egy-két gyer­mek a központ. Ez elsősorban a családi kényelem légkörét jelenti: a/ a szülők mindent helyeselnek, amit csi­nálnak; b/ emellett minden anyagi kívánságukat teljesítik; c/ és eszményként az érvénysülést állítják eléjük, mégpedig olyan ideálként, amelyért egyrészről áldozatokat is lehet hozni (kü­lönórák, korrepetitorok), másrészről mások legázolásától sem szükséges visszariadni. Ugyanakkor velük szemben a kevésbé harciasan nevelt többség áll a maga közö­nyével és egyetlen önértékelési mércéjé­vel: a pénzzel és a pénz útján elérhető anyagi javakkal. Csoda-e, ha mindezt lát­va a legjobb akaratú pedagógusok is meg­torpannak? SZEBERÉNYI Z. JUDIT MŰLTFAGGATÓ Pozsonyba 1919. január elsején puskalövés nélkül vonultak be a csehszlovák hadsereg alakulatai. A Károlyi-kormánytól sorsára hagyott, hidegtől, éhezéstől, halált osztó spanyolnáthától meggyötört város a vörös gárda garázdálkodásaitól er­kölcsileg is megroppanva képtelen­né vált a védekezésre. Félelem bé­nította, s a felélelem nem mindig bölcs tanácsadó. De lássuk az események valódi kiteljesedését, hiszen a történtek csakis így vállhatnak számunkra érthetővé, hihetővé. A csehszlovák hadmozdulatokról érkező hlrok december eleje óta naponta fokozták az emberek félel­mét, rettegését. December 10-én a Híradó arról írt, hogy Brünnben „a csehszlovák katonák, miután egy vendéglőben előzőleg mulattak, a Judengasseba vonultak, ahol az összes üzlethelyiséget ós ruharak­tárat teljesen kifosztották. Az őrsé­get rövid kézitusa után lefegyverez­ték, Grünbaum zsidó kereskedőt, aki kevéssel előbb, mint rokkant tért vissza a harctérről, két bajo­nettszúrással és haslövéssel meg­ölték. Grätzner Hugó likőrgyárost agyonlőtték. A fosztogatás egész éjjel tartott." December 20-án több hasonló hír után a lap már arról tu­dósít, hogy Nagyszombatra másfél millió korona hadisarcot vetettek ki az odaérkezett cseh seregek. A ha­disarcot le is fizették. Hasonlóan sarcolták meg Modort ós Bazint is, Szencről viszont az ott levő magyar katonák elzavarták őket. Hogy ezek után milyen lehetett a pozsonyiak valódi hangulata ezek­ben a napokban, arról Hamvas Jó­zsef december 29-én Jönnek a csehek című glosszája tudósít a Híradóban: „Négy esztendeig gyö­törték egymást az emberek azzal a kérdéssel: mikor lesz vége a hábo­rúnak? Most meg második hónapja Igy köszönnek egymásnak a po­zsonyiak: mikor jönnek be a cse­hek? Nsm használ semmiféle hiva­talos közlés, hivatalos férfiak meg­állapodása, a közvélemény nyugta­lan, és kinn az utcán semmi más nem érdekli az embereket, csak az, hogy mikor jönnek be a cse­hek... A lelkes idealisták persze megint másról beszélnek. Hogy nem jönnek be a csehek, mert nem tudnak annyi embert összehozni, amennyi Pozsony elfoglalásához szükséges... Csakhogy a cseh-tót államnak olyan szüksége van Po­rendkfvüli állapotot, és kijárási tilal­mat rendelt el. így köszöntött Pozsonyra szil­veszter éjszakája. A január elsején lezajlott eseményekről, a város áta­dásáról a Híradó január másodikán megjelent különkiadása számolt be teljes részletességgel. E szerint az antantcsapatok kisebb cirkáló őrjá­Amíg a város parlamentereit le ós föl járatták, a csehszlovák csa­patok megszállták a pozsonyi főpá­lyaudvart, ahol végül is az állomás­főnök szobájában a Lamacsról visz­szatérő parlamenterekkel megkez­dődhettek a tanácskozások. Ezen „megjelent Riccardo Barecca, a 33. csehszlovák gyalogezred ezredese, igazolta magát mint a megszálló seregek parancsnoka, és bejelen­tette küldötteinknek, hogy ő az an­„JÖNNEK A CSEHEK" zsonyra, hogy azt minden áldozat árán meg kell neki szereznie, ha azt nem akarja, hogy egész terve­zet! államalakulata alapjában lehe­tetlen legyen." A reguláris csehszlovák haderők ilyen előzmények után december 31-én Lamacs felől érték el Po­zsony határát. Miközben a város vezetői még mindig a fosztogató vörös gárda megrendszabályozásá­val voltak elfoglalva, a 300 fős csehszlovák alakulat a patrongyárig vonult előre, s viszonylag könnyen szállták meg a Vörös-hidat és a Kühmayer-gyárat. Ezzel Pozsony ós Bécs között megszakadt a vasú­ti összeköttetés. Jankó Zoltán kor­mánybiztos nyomban parlamentere­ket menesztett a csehszlovák ala­kulatokhoz „azzal a figyelmeztetés­sel, hogy 300 embernek Pozsonyt nem fogják feladni". Amíg a parlamenterek Lamacson jártak, Pozsony felett repülőgép je­lent meg „ós német meg szláv nyelven nyomtatott cédulákat hají­tottak le nagy mennyiségben. A cé­dulák a zsidókhoz voltak címezve, és azt a felhívást tartalmazták, hogy pártoljon el a zsidóság a ma­gyarság vesztett ügyétől, bízzék a cseh állam liberalizmusában, mely minden jogot meg fog nekik adni". Időközben a városházán is fon­tos események történtek. Lemon­dott Kumlik Tódor polgármester, és a város vezetését a szociáldemok­rata munkástanács vette át Wittich Pál népbiztossal az élén. A mun­kástanács nyomban kihirdette a tiww: twa *. V Csehszlovák legionáriusok és francia tisztek egy csoportja 191S-ben ratai már kedden, december 31-én a pozsonyi hegyi ligetig nyomultak előre, és megszállták a Kahlenber­get. Ugyanakkor a szervezett mun­kásság alakulataiból több irányba mentek ki őrjáratok az antantcsapa­tok állásainak felderítésére. Egy ilyen járőr a Kahlenbergen találko­zott a megszálló csapatok járőrei­vel. Ezek parancsnoka kijelentette, hogy csak olyan egyénekkel ta­nácskozhatnak, akik meghatalma­zásukast hitelesen be tudják bizo­nyítani. Erről a fontos eseményről haladéktalanul értesítették Jankó Zoltán kormánybiztost, aki a város vezetőivel megállapodva, kijelölte a tárgyaló parlamentereket. A parla­menterek azonnal elindultak a Kah­lenbergre, innen a csehszlovákok a patrongyárhoz, majd Lamacsra küldték őket. tant parancsából Pozsony megszál­lására érkezett. Erre Kánya Rikárd polgármester-helyettes kijelentette, hogy tiltakozik a megszállás ellen, ós csak az erőszaknak enged. Ugyanakkor arra kérte a parancs­nokot, hogy ha mégis megszállásra kerül a dolog, oltalmazza meg a várost ós lakosságát az erőszakos­kodástól. Wittich Pál csatlakozott a polgármester-helyettes tiltakozásá­hoz, és a maga részéről azt a kí­vánságot csatolta hozzá, hogy a je­lenleg fennálló polgári jogok a jövő­ben is csorbítatlanul megmaradja­nak. Riccardo Barecca ezredes ki­jelentette, hogy minden tekintetben teljesíteni fogja az eléje terjesztett kívánságokat, mert ez, véleménye szerint, természetes is, ós mert ő azért jött, hogy a város kisebbsé­geinek érdekeit megoltalmazza. Ki­emelte, hogy a csapatai rendes ka­tonaság, a csehszlovák hadsereg 33. gyalogezred©, melynek kifogás­talan viselkedéséért a lakosággal és a tulajdonnal szemben teljes fe­lelősséget vállal. A tárgyalások to­vábbi menetében a megszállás részletkérdéseit állapították meg. E szerint a fent említett csapatok az est ós az éj folyamán érkeznek Po­zsonyba, és a vár-, vízi- és az utászkaszárnyákban nyernek elhe­lyezést. A megszálló parancsnok­ság a megyeházán Issz, ahol Jan­kó Zoltán főispán hivatala van. A közbiztonság ós közrend érdeké­ben megállapodtak, hogy ennek fenntartását a megszálló csapatok­ra, a rendőrségre ós a munkásőr­ségre bízzák, minden más katona­ságot lefegyvereznek... Pozsony város kormányzatának eddigi me­netét a katonai megszállás nem érinti. A többi hivatal is zavartalanul tovább működik. A tisztviselők sze­mélybiztonsága nemzeti különbség nélkül garantáltatik, de a parancs­nok megköveteli, hogy a megszállás folytán beállott helyzet is tekintetbe vétessék, mert ellenkező esetben megtorláshoz kellene nyúlniuk". Miközben ez a történelmi jelentő­ségű tárgyalás este fél hattól fél ki­lencig az állomásfőnök hivatalos szobájában lezajlott, az egyes ala­kulatok megkezdték bevonulásukat a Stefánia úton, és elhelyezkedtek a számukra kijelölt szálláshelyen. Pozsony város lakossága más­nap, január másodikán arra ébredt, hogy a csehszlovák csapatok az egész várost uralják. A vörös gárda katonái még előző nap átvonultak a Duna túlsó oldalára, s miután az ittmaradt fosztogatók közül „néhá­nyat a tett színhelyén azonnal le­puffantottak", a rend teljesen hely­reállt. Az emberek félve bár, de fel­lélegeztek. Az üzletek sorra kinyi­tottak, a hivatalok folytatták munká­jukat, ós a hivatalnokok a helyükön maradtak. Az idegen katonák szemlátomást nem avatkoztak a ci­vilélet dolgaiba, és az emberek megnyugodtak. Nem sejthették, hogy a város igazi birtokba vétele még hátra van. SZŐKE JÓZSEF KAPCSOLATUNK ÖNMAGUNKHOZ

Next

/
Thumbnails
Contents