Új Szó, 1993. január (46. évfolyam, 1-24. szám)

1993-01-29 / 23. szám, péntek

1993. JANUAR 29. I ÚJSZÓä SZÍNHÁZ A SZÍNHÁZ NE TAGADJA LE JUBILEUMI BESZÉLGETÉS BEKE SÁNDORRAL ÉS KOLÁR PÉTERREL A jubileum a máig ér. Nem lehet csak a múltat számbavenni anélkül, hogy a jelenvalót figyelmen kívül hagynánk. Most már két örököse van az 1953. január 31én bemutatkozott Magyar Területi Színháznak, a sokak által csak Matesz-ként ismert társulatnak. A Komáromi Jókai Színház és az önállósult kassai Thália Színház nem kezdtek el rosszízű konkurenciaharcot. Az önálló útkeresésüknek számos közös és egymást kiegészítő törekvése van, s ennek az eredményeit a szlovákiai magyar színházlátogató közönség élvezi. Ha volt a történelmünk során szükségünk a magyar szó erejére, akkor a sorsfordulók mindig azok voltak. Most is ilyen történelmi sorsfordulót élünk. Vállalni kell önmagunkat, kultúránkat, anyanyelvünket, s általuk színházművészetünket, irodalmunkat, oktatásügyünket, sajtónkat, közgondolkodásunkat és minden nemű művészi alkotást. Nélkülük csupán politikai eszmék szajkózóivá válunk. Lélek, hit és emberség nélkül anyagi javak után csörtető' figurákként gáncsolnánk el egymást. A két interjúban megszólaló igazgatók a tényszerűségeken felülemelkedve i szellem teremtőerejét igyekeznek szolgálni. Alázattal teszik ezt. Gondolataikból az is kiderül, hogy mennyire különböző' helyzetben kezdte önálló munkáját s két színház. Beke Sándor és Kolár Péter igazgató urak — véletlenül vagy törvényszerűen — a magyar színházi kultúrában gyakori két vezetői típust képviselik. Beke Sándor, a művészigazgató, Kolár Péter a modern színházmenedzser. De nem ez a lényeg. Őket eredményeik és természetesen olykor közös, egymást segítő munkájuk igazolja. 40 KOMA(\OMt JnK/41 USZINH0Z se lehettem Akkor az ifjúság KözépEurópában is a helyét kereste... — A Jókai Színház számára mi az, ami negyven évből, illetve leszámítva az ön igazgatói tevékenységét, a harminchét évből hagyományként vállalható? — ön az ötvenes évek végén, mint színészjelölt került a színházhoz, tehát közvetlenül érintkezett a „hőskorszaknak" mondott kényszerpolitizálással és a magyarul megszólaló „színházi csoda" hatásával — Talán azzal kellene kezdenem, ami -semmilyen körülmény között nem vállalható. Volt a színháznak olyan korszaka, amikor olyanra is felhasználták, ami egy színháznak nem feladata. Rengeteg olyan műsorpolitikai igényt támasztottak, amil az utazó jelleggel üzemelő színháznak teljesítenie kellett. Ilyen volt az aratás, a szövetkezetesítés, az agitáció. A színház akkor kultúrpolitikai, ha nem inkább politikai feladatokat teljesített. Véleményem szerint sem ennek, sem más színháznak ez a múltja nem vállalható lel. Ugyanezt gondolom arról a szemléletről, amely egy időszakaszban uralta a színházat: a lazaság, a könnyelműen veit munkamorál, a művészi igénytelenség. Amit nehezen ugyan, de mégiscsak fel kell vállalnunk, az a hőskorszakbeli öntudatraébresztés szándéka. Ez a színház olyan időben keletkezett, amikor a magyarokban még élt a háború borzalmainak emléke, még fájó sebként égett a jogfosztottság, tapasztalták a politikai diktalűrát. Éppen ezért a magyarul megszólaló színész, mégha ilyen-olyan szándékú színjátékokban is, osztatlan sikert aratott. Ahová eljutottak, s igyekeztek a nézők lelkében fényeket gyújtani, ott a rossz drámákban, a rossz előadásokban is megcsillant a magyar nyelv. A kitelepítés és deportálás ejtette sebek nagyon nehezen gyógyullak, így a Magyar Területi Színház kicsit lélekgyógyászi szerepet is ellátott. Ez akkor is felvállalható, ha ma már tapasztaltuk egy-egy tájelőadáson, mennyit esik a játék színvonala, mennyire elerőtlenedik az előadás hatása. Nem lehetett ez másként a sűrű tájolások idején sem. A színház ne tagadja le a múltját, de nézzen szembe a tényekkel, amelyek megmásíthatatlanok, s vonja le a tanulságokat. Éppen ezért soha többé ne játsszon rossz szlovák, rossz orosz darabokat. Bennünket háromszorosan sújtott a politikai irányítás, szemben a szlovák színházakkal, ahol legfeljebb a rossz orosz darabokat kellett eljátszaniuk. — Elkövetkezett az az időszak, amikor a hatvanas évek második felében már rendezőként is alakíthatta a színház életét. A nagy kiugrás Shakespeare Rómeó és Júlia rendezése volt. — Nagyon szerencsés vagyok, hiszen teljességében élhettem és dolgozhattam ál ama időszakot, melynek 1968-ban volt a kicsúcsosodása, de egyben hanyatlása is. Három szempontot tartok nagyon fontosnak: A hatvanas években az európai diákmozgalmak, az értelmiség csoportosulásai a magyar kisebbség köreire is hatottak, s ezeknek része— Utoljára akkor volt szinkronban a nyugat-európai és a kelet-európai fejlődés, majd az orosz tankokkal eltiport prágai tavasz télbe fordulása után Nyugat-Európa véglegesen elhagyott bennünket. is. A hatvanas évek második felében aztán már közvetlenül alakitója is lehetett a Matesz arculatának Milyennek látja ezt az évtizedet? — Mindezek ellenére igenis voltak művészi eredmények, amelyek a politikai közegellenással szemben is előjöttek. 1958-ban léptem be mint színészpalánta, s megjegyzem: 1976-ig folyamatosan tagja voltam társulatnak. Voltak olyan periódusok, amikor igen is jöttek a kiugró eredmények. Lendvaynak egy-egy rendezése, amelyben a színész hatványozott szorgalommal kezd dolgozni, s a két alaptényező igen jelentős eredményt hoz. Ilyen időszak statisztakoromban, a Munk István rendezte Figaro házasságának ideje. Később a Manón Lescaut volt ilyen, amit a szép emlékű Paľo Rímsky rendezett, amelyben Thirring Violával és Lengyel Ferenccel játszottuk a főszerepeket Tudomásul kellett vennem, hogy az a munkamenet szinte összeroppant ott, s a közönség évek múltán is a szerepbeli nevemen szólított az utcán. Akkor már a szlovák és a magyar színházak környékén omladozóban voltak a politika emelte falak. Szűnőben voltak a tájolási kötelezettségek, több vidéki színház is saját székhelyét kezdte erősíteni. Ilyen szempontból a Matesz bizony a sor végén kullogott. Szétszórtsága nagy volt a területnek, s ugyanakkor Komáromban korlátozták az előadások számát. Egy megalázó bérleti viszonyba kényszerítve a színház számára juttatott szűkös költségvetésből egy művelődési házat is dotáltunk, hiszen a bérleti díj igen jelentős összeget vitt el. A produkciókban mutatkoztak ugyan a profi késztetések, de a feltételeink sohasem lehettek ennek megfelelőek Márpedig ebben az állapotban ritkán születhetett kiemelkedő produkció. — Akkor az ifjúság tudatára ébredt, hogy a háborús múlttal, önmaguk kényelmének őrzésével foglalkozó idős- és középgeneráció kizárja mindenből, ezért teret keresett magának. Én is teret kerestem, s ehhez jó alkalom volt éppen a Rómeó és Júlia. Ebben a tragédiában szinte egy az egyben ez a modell jelent meg. Az önmagukat kizárólagosan fontosnak tartó öregek viszálykodása fölött megszületik, majd elbukik a fiatalság szerelmes lázadása. Volt tehát remény és esély az áttöréshez. Most már pontosan látom ezt az összelüggésrendszert, akkor azonban inkább még részeseként többnyire ráéreztem a dolgokra. Igy a Pozsonyból hozott élményekegy időben végeztünk: Thirring Viola, Dráfi Mátyás és Gálán Géza, majd jött Németh Ica is. A színházban olyan stúdiósok dolgoztak, mint Csendes László és Ropog József, vagyis eleven volt a felhajtóerő, amely elégedetlenséget is szült az állapotokkal szemben. Itt voltak még azok az öregek, akiket még régi színészbohémekként emlegetünk ma is. Köztük azt a Palotás Gabit, akihez fogható színésznőt keveset tudnék mondani Nem véletlenül mondta róla Nádasdy Kálmán tanár úr, hogy a világ legjobb Dajkája volt, akit ő valaha látott. Tehetség és alkat találkozott benne. Itt játszott Gyurkovits Mihály, akihez Kassán ma sem tudok úgy bekopogni, hogy a legfrissebb főztjét meg ne kóstolnám, vagy a halait ne csodálnám meg. ő félgörnyedt háttal ma is könnyebben színpadra rángatható, mint a nálánál fiatalabbak. Itt volt Lengyel Ferenc és Gombos Ilona is, akik a megszűnt Faluszínházból jöttek Komáromba, és kiszorítottnak érezték magukat. Igy csoportosult körém egy olyan gárda, akik a mást és a jobbat akarásnak a szellemével csatlakoztak hogy volt bennem annyi bátorság, hogy ezt megtehettem, s örülök annak, hogy akadtak olyan szlovákiai magyar értelmiségiek, akik hivatali pozíciójuk ellenére is mellém álltak. Ez nem álszerénység, hiszen akkor sokan akarták velünk együtl ugyanazt. Az a tizenhárom színész olyan körülmények közé került, amely sajnos a legutóbbi társadalmi rendszerváltásig meghatározta a Thália Színpad, s most már a Thália Színház sanyarú anyagi és művészi sorsál. Holott gazdasági tény volt, hogy akkoriban évente tizenkét ember béréi takarította meg a színház az állani költségvetésnek. Ezért mi csak azt az összeget kértük, s nem voll szándékunkban „egy koldusból két koldust csinálni", mint azt vádként ránk fogták. így eléggé furcsa jelenlétem volt a Matesz társulatában. Történi, hogy amikor Jan Palach teste égőáldozatként lobogott Prágában, Háy Gyula Isten, császár, paraszt című drámájában Zsigmond császár Husz János megmentésén fáradozott az általam rendezett előadás során. Ez a korszak nem a személyem miatt. A Kaviár és lencse legutóbbi bemutatójának színészei a Komáromi Jókai kel, tapasztalatokkal kerültem vissza a színházhoz. Budapestre is elkerülhettem, ahol ugyanez a hullám emelt tovább. Szerencsémre Nádasdy Kálmánnak az utolsó osztályába járhaltam, amelyben a mai magyar színházi élet legjobbjaival tanulhattam együtt. hozzám, aminek következménye lett az akkor sokat szidott, rengeteg átokkal illetett Thália Színpad megalakulása Kassán, amely Fábry Zoltán „Vox humana" eszméjét vállalta lel. — Tanulmányai befejezése idején, a Rómeó és Júlia rendezése körüli időben milyennek látta ezt a színházat? — De abban a pillanatban az a nemzedék is kettészakadt, amelyet neveket emlegetve ismertetett meg velünk. Hiszen Dráfi Mátyás a születő új színtársulatnak az egyik legvehemensebb ellenzője volt. — Rossznak, amivel igencsak elégedetlen voltam. Bocsánatot kérek a jelzőért, de ez fejezi ki leginkább azt a megfáradtságot, lassúságot, művészi kényelmességet, amely a légkört jellemezte. Akkor négyen majdnem — Ez már színháztörténeti tény, amit nem tudok és nem is akarok kommentálni, nem az én dolgom az ítéletmondás. Az idő folyása bennünket igazolt, hiszen a szlovákiai magyarságnak szüksége és jussa a két önálló színház. Boldog vagyok, Színházban. (Nagy Teodor felvételi) | hanem a korszellemhez igazodó színházművészetünk léte mialt meghatározó. Bár elveszett az esély, a Nyugathoz való csatlakozás es< az eredmény, az eltökéltség azonban megmaradt. Ennek a lendülete hatott még Kassán is ránk, így a kötelezővé tett önmegfékezés meg i politikai ostor csak később It ránk. Komárom ezt a lendületet már | nem őrizte meg, bár amikor visszatértem az Othello rendezésekor, ugyanúgy felhevültek a művészi alkotószenvedélyek, mint annak előtte. I — Következett a normaliziáI időszaka, amelynek pusztító hslési | elől 1976-ban Magyarországra I vozott