Új Szó, 1993. január (46. évfolyam, 1-24. szám)

1993-01-25 / 19. szám, hétfő

PUBLICISZTIKA iÚJSSSÓ

i 1993. JANUAR 25. MENNYIT ÉR FÉLSZÁZ ÍRÁS? A MADÁCH-ÖRÖKSÉG ÉS KISEBBSÉGI PUBLICISZTIKÁNK F

élszáznál is többre tehető azoknak a Madách Imre alakjával és életművével foglalkozó írásoknak a száma, amelyek az elmúlt négy évtized folyamán napvilágot láttak a szlovákiai magyar sajtó hasábjain. Ezekben úgy tükröződik a hazai magyarság Madách-képe, hogy egy történelemmé vált korszak szellemi állapotainak és meghatározóinak lenyomatát is őrzik, így forrásértékük úgymond többszőrös. Ma viszont, amikor e múlttal szembeni puszta elhatárolódás uralja a közéletet, és sok tekintetben a szellemi életet is, nehezen szánná rá magát bárki is elemző faggatásukra. Pedig a szlovákiai magyarság Madách-képének mibenlétét, a folytonosságot tisztázó vizsgálódás igénye már 1989 novemberét, a rendszer bukását megelőzően is jelentkezett. Talán ennek bizonyos előszeleként. Akkor a szellemi életet szinte már fojtogató politikai abroncsok szorításával szembeni valamiféle vértezet keresése tette időszerűvé a szlovákiai Madách-örökség körüli tapogatózást. Igen, arról volt szó, hogy miként is találhat a szlovákiai magyar irodalmi közgondolkodás szabályszerű támpontot a madáchi életműben. Tőzsér Arpád Előre, Madáchhoz! címmel írt cikket, a pozsonyi Madách Műhely sorozatban megjelenő irodalmi, irodalomkritikai és publicisztikai összeállításban, az 1987-es Kontextusban. Elárulta, hogy Turczel Lajos kérésükre végezte el azoknak az írásoknak és dokumentumoknak a felkutatását és elemzését, amelyek a két háború közötti időszakban Madáchról vagy Madách egyéniségéhez valamiképpen kapcsolódva íródtak. S e feldolgozásból, mely ott, ugyanabban a szóban forgó kiadványban látott napvilágot, Tőzsér aktuális következtetéseket vont le. Turczel dolgozatából ugyanis kiderült, hogy a vizsgált időszakban Ady, Móricz és Petőfi kultusza mellett kisebbségünk körében épp Madáchnak volt a legnagyobb kultusza. S ennek mibenlétét Tőzsér így jellemezte: „Intézményeket, Irodalmi díjakat neveztek el róla, ha évfordulója volt ünnepelték, de tulajdonképpen nem tudtak vele mit kezdeni. Életművét elemző, mindenkori aktualitását felmutató tanulmány nem vagy alig jelent meg róla. Nem sokban változott a helyzet 1945, illetve 1948 után sem. Sőt, Madáchot illetően egyenesen megismétlődött... A Madách-életművet elemző és tanúlságait kutató írások a mai napig késnek." Nos, e lényeglátó jellemzés - az utóbbi négy évtizedre is kiterjesztve - máig érvényes helyzetképet rögzít. Tőzsér, emlékezetére hagyatkozva, két olyan írást említ, mely megfelel az izgalmas felismerésekkel szolgáló gondolati telítettség, illetve a szakmai megalapozottság ismérveinek. Utal Rákos Péternek az Irodalmi Szemle 1964-es évfolyamában megjelent esszéjére, mely Camus-reflexió alapján igazolja a Tragédia roppant ösztönző erejű szellemi nyitottságát. Az elemzés elmélyültségével és felfigyeltető következtetések levonásával tűnik ki - mint írta - az általa felidézett másik írás, Tóth Károly tanulmánya, mely az Irodalmi Szemle 1984-es évfolyamában látott napvilágot. Alighanem az említett több mint félszáz írás alapos áttanulmányozása sem cáfolna rá különösebben Tőzsér emlékezetére. De minden bizonnyal árnyaltabb képet nyújtana a Madách-örökség szlovákiai belső szerkezetéről és összetevőiről. Éles megvilágításba helyezné azt a publicisztikai eszköztárt, amelyre a Madách-hagyományok, jobban mondva emlékek ébrentartása hárult, miközben, mint hagyományápolás, majdhogynem kizárólag az életrajzi mozzanatok, esetleg életművi elemek hátterének felelevenítésére épült. Egy belsőleg, szociális összetételében, szellemi befogadó képességében rendkívül kiegyensúlyozatlan kisebbségi publicisztika roppant nehéz, újból felbukkanó tehertételeivel találná magát szemtől szembe a kutató. S most napjainkban alighanem ennek feltárására lenne szükség. Az igényes elemző írások megszaporodását ugyanis eleve behatárolják azok a személyi és szakmai előfeltételek, amelyek nem változnak egykönnyen. E téren a kisebbségi közegen belüli adottságok és lehetőségek nem ugorhatók át. Minden bizonnyal a publicisztikának mint szellemi közvetítő közegnek a minőségi alakításában rejlő erőforrások fokozottabb kiaknázása jöhetne leginkább számításba. S ez nem csupán szervezési kérdés, hanem szemléleti korlátok és beidegződések leküzdésével jár együtt, ami nem mehet végbe a múltba nyúló okok és gyökerek ismerete nélkül. A publicisztikát kell alkalmassá tenni arra, hogy - a Madách-örökség kapcsán, kiváltképp - kitágítva, a tágabb közgondolkodás és a tudományos kutatás között átmeneteket teremtve működtesse a befogadás és a visszajelzés szellemi erőterét. M

agyarázatként két olyan példa kínálkozik, mely szinte önmagáért beszél. Madách születésének 150. évfordulójára, 1973-ban az Irodalmi Szemle egy felfedezéssel emlékezett. A készülő Sas Andor életrajzzal kapcsolatos kutatások során kiderült, hogy a tudós tanár fiatal pesti ígéretes tudományos munkatársként az Atheneumban Madách és Hegel kapcsolatát vizsgáló tanulmányt tett közzé. Az Irodalmi Szemle ezt újraközölte, amire a magyarországi szakirodalom is felfigyelt. A szűkebb szakma egyébként mindig is számon tartotta a szóban forgó tanulmányt. Párkány Antal a Sas Andorról irt könyvében az említett írásnak csupán szűkszavú ismertetést szentelt. Ezenkívül a tanulmány nem vált semminemű elemzés tárgyává. Pedig ekkortájt Magyarországon éppen újabb nézetek jelentkeztek tovább mélyítve Madách és Hegel kapcsolatának rendkívül ellentmondásos értelmezését. Amikor majd tizenöt éwel később a Kontextus említett számában Mészáros András igazi, meglepetésszámba menő par exellence filozófiai felkészültséggel hatolt be Madách eszmevilágába, nagyívű megközelítéséből Sas Andor írása - minden bizonnyal mint apróvá zsugorodó részmozzanat - kívül rekedt. Az újra felfedezett írás, mint puszta kultúrtörténeti tény, lassan elhalványult az értelmiségi közgondolkodásban, elsikkadt a kisebbségi önértéktudatot erősítő szerepe, aminek a kidomborítása eredendően publicisztikai feladat. Még inkább a közirás sajátos, pótolhatatlan, rezonanciát teremtő hareső szlovák értelmiség fóruma volt. Kiss Gy. Csaba szövegelemzése megállapította, hogy a beszéd szlováknyelvű közlése bővebb volt, mint ami Madách összes műveinek 2. kötetében található. S nem lényegtelen, hogy a szlovák közlésben hangsúlyt kap - a szlovákul elhangzott eredeti szövegnek megfelelően - a két nép közötti viszonynak, mint kétoldalúságnak, kölcsönösségnek a megnyilatkozása. Vagyis, hogy a szlovák egyenrangú partner, A szlovák köztudatban a 19. század második fele szinte a maga egészében, mindennemű belső különbségtétel nélkül az erőszakos asszimilációval, az elmagyarosítással azonosul. Ennek eloszlatása a közéleti politikai csatározásokba is belevetül, miközben az érvelés nélkülözi a tudományos hátterek, illetve annak publicisztikai fogódzóit. Nincs kellő nyoma annak, hogy Madách szobája, ahol a Tragédiát írta, az „oroszlánbarlang" tóerejének és működtetésének a szlovákiai magyarság körében meglevő zavaraira utal Madách nemzetiségpolitikai felfogásának és közéleti magatartásának visszhangtalansága. A magyarországi kutatás Madáchnak az önkényuralom utáni, Nógrád megyei közéleti szerepvállalásával foglalkozva, a nyolcvanas évek elején érzékelni kezdte, hogy Madáchnak a nemzetiségi kérdésben vallott szemlélete árnyalt megközelítést követel. Csukás Istvánnak 1981-ben megjelent tanulmánya kimutatta, hogy Madáchnak az Eötvöshöz közel álló liberális nézetei a nemzetiségekkel szembeni meszszemenő toleranciáról tanúskodik. Igaz, hogy ragaszkodott az egységes magyarországi politikai nemzet elvéhez, de elismerte a nem magyar népek törekvéseit anyanyelvük hivatalos használatára. A nemzetiségekkel szemben az erőszakot elutasító megbékélés útjait kereste. Kiss Gy. Csaba felfedezés erejű érdeme, hogy ezek után kiderítette: Madáchnak az 1861 -es képviselővé választása után elmondott rövid szlovák nyelvű beszéde a pesti Priateľ ľuduban is megjelent. A lap a magyar liberális ellenzékkel kapcsolatot kea szlovákiai magyar sajtó felfigyelt volna a Madáchcsal kapcsolatos nemzetiségpolitikai ismeretek gazdagodására. Igaz, ebben szerzőkkel szembeni nemrégi tilalmi listák is közrejátszottak. Mára viszont már leomlottak a politikai válaszfalak a szellemi élet öntörvényűsége és a közéletiséggel érintkező publicisztika között. Éppen ezért elgondolkodásra késztet, hogy a publicisztika, mint közvetítő láncszem, mennyire képes tudatosítani önnön szerepét, képes-e közvetlenül építkezni a tudományos kutatások eredményeiből, s elvárásokat támasztani a szellemi élet úgymond magasabb régióival szemben. S itt nemcsak egyedi késztetésekről van szó. Alighanem a közírás önreflexiójára van szükség, hogy a publicisztika saját maga is érvényesítse a művelőivel szembeni értékrendet. T

alán erre is figyelmeztet születésének 170. évfordulóján Madách szellemiségének szlovákiai hatósugara, ha a hagyományápolás kritikusan és cselekvően kíván szembenézni saját múltjával. KISS JÓZSEF TANÁCSOK: ADÓÜGYBEN § FÖLDÜGYBEN § F. J. kérdezi: Kicsiben kertészkedünk, bevételünk évi 20000 korona körül mozog. A szövetkezettől haszonbér lejében 12 ezer koronát kapok földjeim után, összbevételünk tehát a két tételből 32 ezer korona. Kettőnk havi nyugdíja pedig 4500 korona. Szeretném tudni, mit kell adó fejében fizetnem, és milyen kedvezmény jár nekem? - Ajánlom, hogy a 32 ezer koronás összbevételüket két adóbevallásra tegyék, vagyis egyikük is, másikuk is 16-16 ezer koronát ír be adóbevallásra, Azért lenne helyes így cselekedniük, mert valószínű, hogy mindketten dolgoznak a kertben, és a föld is kettejük tulajdona. A mezőgazdasági termékekre, persze, leszámíthatok bizonyos kiadások. Attól függően, hogy mivel foglalkoznak, a bevételnek egészen az 55 százalékáig terjedhetnek a leírható költségek. így megkapják az adóalapot, melyet mindketten csökkenthetnek 6000 koronával. Hangsúlyozom, hogy a 6000 koronás kedvezményt mindketten alkalmazhatják, persze, csak akkor, ha két adóbevallást nyújtanak be. A maradék összegből fizetnek 15 százalékos adót tavalyi bevételükre. D. J. KOMÁROM jeligével kérdezi egy olvasónk több társa nevében: 1992 decemberében megkaptuk a szövetkezettől a mezőgazdasági földtulajdon után járó bérleti díjat (a föld értékének az 1,5 százalékát. Fizetünk ebből adót? Ha igen, kinek és mikor? - Á földtulajdon után járó bérletidíj is bevétel, amely nem adómentes. Tehát be kell vallani ezt a jövedelmet is. Leszámítható belőle 10 százalék, kiadási tételként. Ez azokra az esetekre vonatkozik (mármint a 10 százalék), amikor nem vállalkozásból származó bevételről, illetve egyszeri bevételről van szó. A kettő különbözetéből pedig levonható ezer korona, mint egy más jellegű vállalkozásból (vagyis nem fővállalkozásból származó) jövedelemből, s a különbözetből fizet 15 százalékos adót. Például, ha valaki bérleti díj fejében kap 15 ezer koronát, akkor ebből 1500 koronát (10 %-ot), von le, majd ebből még 1000 koronát, így megkapja az adóalapot, melyből 15 százalékos adót fizet be a területileg illetékes adóhivatalba. MOLNÁR ROZÁLIA mérnök AZ ADÓFIZETŐK LEGFONTOSABB KÖTELESSÉGEI Minden adófizető elsődleges kötelessége, hogy adóbevallást tegyen az illetékes adóhivatalban. Adóköteles minden személy, akinek valamilyen adó alá eső jövedelme van. A regisztrált vállalkozóknál nyilvántartott adófizetők esetében az illető szerv (vagyis a bejegyzett vállalkozó) tesz eleget a bejelentési kötelezettségnek. Napjainkban a legidőszerűbb kötelezettsége minden adófizetőnek, hogy február 15-ig tegye meg az adóbevallást. Minden 1000 koronán felüli megadózandó jövedelmet be kell vallani. A késésért az adóigazgatással foglalkozó hivatal 10 százalékkal is növelheti az adót. -pLAPSZÉLEN A BÉCSI OPERA FANTOMJA A farsangi szezon legnagyobb figyelmet érdemlő eseménye Bécsben, az egykori császárvárosban kétséget kizáróan az operabál. Ez a régi hagyományokra visszatekintő rendezvény évről évre beszédtémája az osztrák társadalom szinte valamennyi rétegének. Az operabált nemegyszer botrányok kisérik, különösen az utóbbi időben. 1990-ben például véres utcai összetűzésekre került sor a bál folyamán, a felső tízezer tüntető költekezése ellen tiltakozott az operaház előtt egy jelentős tömeg, amelyet csak rendőri erőkkel, utcai összecsapás árán tudtak szétoszlatni. Persze a tüntetők részben elérték, amit akartak, hiszen a fényes ünnepély rossz szájízt hagyott maga után azoknál is, akik a bál céljaira átalakított operaház csillogó fényeiben tündökölve fitogtatták a pénz és a hírnév mindenkori hatalmát. Bizony, a színházépületet a bál előtt két héttel kivonják a normális forgalomból, szünetelnek az előadások, mert hiszen szinte teljesen át kell alakítani a nézőteret bálteremmé. Éppen ez a tény késztette az intézmény nemrégiben kinevezett igazgatóját arra a példátlan cselekedetre, hogy a kormány elé terjesztette javaslatát, miszerint hagyják a csudába az operabált, inkább játszszon a színház, utóvégre az a dolga, nem vezet jóra, ha megbontják a színházi idényt, ha szünetelnek a próbák és az előadások. Hollander igazgatónak bizony nem sok támogatója akadt. Talán egyedül a zöldek álltak mellé, még az oktatási miniszter is súlyos vádakkal illette az igazgatót, akárcsak a kabinet többi tagja. E vádak között olyanok hangzottak el, hogy Hollander nem tiszeteli az osztrák hagyományokat, neki nem kedves a nemzeti érzések ápolása. Ezek a vádak számunkra még ismerősnek is tűnhetnek, hiszen csak nézzünk körűi, nálunk vagy a szomszédos országokban, mindenütt fölkapta fejét az efféle vádak fölhánytorgatása. Nem elég szlovák a Slovenské pohľady, nem eléggé magyar a magyarországi sajtó, rádió, televízió. Ha Hollander úr, a bécsi opera igazgatója figyelemmel kísérné, mi zajlik errefelé a Lajtán innen, messzemenő következtetéseket vonhatna le az események alakulásából. Ugyanis a sajtóban Magyarországon elkezdődtek a tisztogatások, nálunk gazdasági viszszaélésekre hivatkozva váltanak le főszerkesztőket vagy kényszerítenek felszámolódásra irodalmi lapot, szóval ha Holländer úr erre jobban odafigyelne, észre kellene vennie, hogy ugyanannak a jelenségnek egy-egy sajátosan nemzeti megnyilvánulásáról van szó, mégpedig a nacionalizmusról. Közép-Európában - márpedig Ausztria még bizony az - most egyre erőteljesebben csapkod farkával ez a soha igazán meg nem szelídíthető, be nem törhető szörny. Ráadásul elég kínos, hogy Holländer úr nem nagyon foghatná a csapatát, hogy átvonuljon egy másik épületbe és megalakítsa a független bécsi operát. Utóvégre máshogy miként válaszolhat arra a bécsi kormánykörökből elhangzott vádra, hogy egy Romániában született zsidó, aki ráadásul magyar is, hogyan is érthetné meg az osztrák népleiket, az osztrák nemzeti hagyományokat. Farsang van tehát, közeleg az operabál bécsi bemutatója, s a főpróbákon máris csemegének számító pikáns mellékesemények történnek, amelyekről a nagyközönség olyan buzgalommal csámcsog. Csakhogy ami a nemzeti hagyományokra való hivatkozás leple alatt történik ezen a Duna-tájon, messze nem csupán a pletykalapok elitrovatába tartozó üres fecsegés. Veszélyesebb annál, a demokrácia és tolerancia visszaszorulásáról tanúskodik. Még akkor is, ha Holländer úr, a bécsi opera igazgatója szót fogad, és megrendezi idén is a világra szóló operabált. Legföljebb újra botrány lesz. (brogyányi)