Új Szó, 1993. január (46. évfolyam, 1-24. szám)

1993-01-20 / 15. szám, szerda

7 HIT ÉS ÉLET ÚJ szói 1993. JANUÁR 20. ÁTSUHANT FÖLÖTTÜNK EGY ANGYAL Kopasz-Kiedrowska Csilla felvétele Sokfelől halljuk manapság, hogy megfogyatkozott a hit az emberekben. A hit önmagunkban, egymásban, Istenben. A hívő az evangéliumhoz folyamodik tanácsért, lelkierőt Jézus szavaiból merít, a nem hívő, mivel nem forog közkézen társadalmi erkölcstan, nincs kidolgozott etikai példatár, az irodalomtól és a művészettől várja, hotjy megajándékozza a hinni tudás élményével. Hit nélkül az emberi élet pusztán vegetáció; talán ez különböztet meg bennünket leginkább az állati léttől. Hit kell, hogy az ember mindennapi munkájában értelmet találjon, hogy ne váljék robottá, ami szükséglet. Hit kell, hogy az egyik ember elviselje a másikat, természetesnek tekintsük a különbözőséget, a másféle érzést, gondolatot, kifejezést, s magától értetődően éljünk együtt velük. Hit kell ahhoz, hogy az e földön nem lapasztalt dimenziókat valóságosként érzékeljünk, egy Abszolútum jelenlétéhez kössük az élet utáni életünket is. S nem kevés hit kell ahhoz, hogy néha kibírjuk a világot, mely ősidők óta termi megállíthatatlanul az árulást, a háborúi, az embertelenséget. Hit, hit, mely elfogulatlan, mely érzelemtarlalékokat nyit, mely értelmünket új felismerésekre ösztönzi. Minden hitet s mindenki hitét becsülni kell, mert hinni csak az emberi lény képes. A hit azonban szemérmes. Az ember nem mutogatja magát mezítelenül idegeneknek. A hit kiszolgáltatott. Bárki feltételezheti, hogy nem igazi, nem mély, nem értékes. Védtelen minden gyanúsítással szemben. De hitében is lehet önző és gőgös az ember: a másik hite nem a mi hitünk; ő nem tud hinni, ahogyan mi; a miénk különb a többiekénél; csak mi üdvözülünk, mert csalhatatlan hit vezérel minket, a másoké a pokolba visz... Az vesse az első követ, és az vesse az utolsót, akinek a hite és embersége makulátlan. Aki mögött a hit intézménye tökéletes és ártatlan bármi földi bűnben. Címkét kell-e viselnünk, táblái a nyakunkban, látható jelet a homlokunkon? Ha ugyanis a hitünk nem válik magától bizonyossággá, anélkül, hogy mozgalom volna, ideológiai volna, mitől létezne, mi igazolná az emberek szemében? A mozgalom előbb-utóbb megszűnik, az ideológia változik, mint az időjárás. Ha nincs benne eredendően a szavainkban, cselekedeteinkben, lélegzetünkben - mit ér az öszszekulcsolt kéz, az apologetikus szózat, a keresztvíz? Lehet, hogy a test Gyönyörű erdőségekkel, dombokkal, hegyekkel körülzárt völgyben, a Zsitva völgyében fekszik Kistapolcsány. Egyrészt a NagyFátra hegyláncolata, másrészt a Tribecs, keleti és déli irányból az újbányái hegycsoport nyúlványai övezik. A környék legmagasabb pontja pontosan ott van, ahová a kistapolcsányi kastélyt építették. Vízben is gazdag vidék, nevesebb patakok a Zsitva, amely aztán később délen folyóvá duzzad, továbbiak a Hluboká, Leves, Drahosice és a Vicsoma. Közülük a Vicsoma és a Drahosice a Nyitra vízrendszeréhez tartoznak. Kistapolcsány nagyon régi település, már 1293-ban említik az okiratok, a XIV. században a hírhedt trencséni Csák Máté uradalmai voltak ott, de 1318-ban aránylag olcsón megvált a kistapolcsányi gótikus vízvártól is, eladta a községgel együtt Jula comesnek, a Tapolcsányi család megalapítójának. Hoszszú lenne birtokosait felsorolni, de a Tapolcsányiakon kívül (utolsó sarja Tapolcsányi János 1598-ban húnyt el), birtokolták a Rákócziak, mígnem utolsó birtokosa Keglevich István gróf 1890-ben eladta Károly Lajos főhercegnek, de két esztendő múlva az új gazda, József főherceg, igencsak gyarapította birtokait. készséges, az értelem belátó, de vajon a lélek, a lélek merre visz, hova húz? Szerencsénkre, nem tudjuk eldönteni, kinek, mikor, mennyire, meddig... és valaha. Számoltuk-e már, hányszor halt el bennünk a hit, s hányszor támadt föl újra? Hányszor volt apadóban, fogyóban, kimerülőben még a tartaléka is. És mennyi csalódást okozott közben az egyház, hitünk hordozói, a papok, mikor megcsúfolták előttünk a szeretetei. S hányszor jött, néha egészen váratlanul, megfoghatatlan áramok, sűrűsödő hullámok útján újabb töltés, erőnek ereje? Hányszor suhant ál fölöttünk egy angyal, s érintett meg szárnyával mágikusan? Csak akit megfuttattak már a vesszők, forró lázak pörköltek, majdnem belehalt a szomjúságba, csak az tudja a hit értékét, veszteségét vagy növekményét fölmérni. S akiben újra megtelepszik, felizzik, felbuzog, ezentúl elrejti magában, vigyáz rá, nehogy ismét, készakarva elszívják előle a mindennapok törései, A régebbi uradalmakhoz - Zsikva, Kislóc, Kecő-Szklcó, Keresztúr, Fenyőkosztolány, Nagyűlés, Kisülés odacsatolta Janó falut és a nyitrakolosi uradalmat. A vízvárra épült kistapolcsányi kastélyt 1830-ban Hild József építész klasszicista stílusban építette át, amely aztán a két világháború között a köztársasági elnök rezidenciája volt. A kastélyt körülvevő parkban Stróbl Alajos (1856-1926) három remek vadászszobra (az elmúlással küzdő szarvasbika, a vadászkopó támadása sebzett vadkan ellen és a medve) gyönyörködteti a látogatókat. A szobrok egykoron Betlérben álltak, csak később kerültek mostani helyükre Nevezetes a kastély barokk kápolnája, amely 1686-ban épült, de a Karmelhegyi Boldogasszony oltárkép korábbi, 1663-ból való. Ámde a plébániatemplom később, 1794-ben épült, későbarokk oltárát Szűz Mária képe ékesíti (K. Emerich alkotása). A kistapolcsányi templom híres búcsújáró hely, a Skapulárés Boldogasszony napján tartják, amelynek ünnepe júliusra esik. A búcsújárás jóval előbb kezdődött, mint a község temploma épült, még a török idők emlékeit őrzi. A bécsi csata (1683. szeptember 12.) tiszteletére tartották meg a rohanás, a harc, nehogy kikezdje sok rossz tapasztalat, hogy elfojtsa a magány levegőtlensége. Meri nem elég egyedül, remeteként hinni, együtt is kell, együtt mindazokkal, akik ezt hiszik, ebben a bizodalmuk, velük is meg kell élni, közösen is föl kell fedezni egymás hitét. Hiszen nem mi kapaszkodunk a hitbe, az csimpaszkodik mibelénk. Van, aki szükségét érzi, hogy nyilvánosan megvallja. Időnként annyi krédó, annyi mea culpa hangzik el, hogy kételkednünk kell az őszinteségükben. Vajon mi szaporíthatja ezt a privát gyónási készséget, a lélek kitakarását ilyen leitűnő módon? Hogy önmagunkat és másokai meggyőzzünk érzelmeink valódisága felől? Hogy tanúsítsunk, bizonyítsunk, kompenzáljunk - a külső világ véleményére számítva? Akkor mennyit ér nekünk a hit, mely csöndes, mely halk, mint a forrás, mely nyugodt és derűs, mint a nyári hajnal? Talán attól tartunk, nem is teljes, nem is tökéletes hit a miénk? Tudat először 1686-ban. Kistapolcsány történetéről, illetve a zarándoklás kezdetéről megemlékezett Jordánszky Elek neves egyházi személy ós hittörténész is a Szűz Mária képekről írott, 1836-ban Pozsonyban kiadott könyvében. Ezeket írta. „Már 1686. esztendőben divatba vala a' Kis Tapolcsányi Vár' Kápolnában a' Karmel Hegyi, bóldog Asszony' Egyetemet: valamint ez ki tetszik az akkori szentséges Római Pápának, Xl-ik Innocentiusnak Okleveléből. Ez a' szent Atya, született Odescalchi, és példás életű tisztelője az Isten' Annyának, örömest engedte Rákóczi Er'sébeth Grófné, Gróf Erdődy György Hitvesének kérelmére, hogy a' Kis Tapolcsányi Vár Kápolnában állítassák fel egy ájtatos Egyesület, melynek tagjai minden új hold Vasárnapon különös butsú járást tartsanak a' Várnak belső Termében, egyszer pedig esztendőt által úgymint Július 16kán a'Karmel hegyi bóldog Aszszony' napján a' Plébánia Templomból vezettessék oda ez a' Processió. Ennek az Egyesületnek tagjai Skapularét viseltek testökön; mellyre a' bóldog Asszony' képe nyomtatva látszott." Azóta eltelt sok esztendő, de Kistapolcsány nemcsak a Zsitva alatti gomolygás csak, ismeretlen reflex, beteljesülhetetlen vágy. Külön úttal, sajátos gyakorlattal, önálló pszichológiával. Kövei, mint emberi személyt az árnyéka. Ugyanakkor szeretnénk mások hitéből tanulni, a máséhoz idomulni, a másikéból elcsenni, mert irigyeljük is, féltékenyek is vagyunk rá, de félünk is tőle. Szeretnénk felnőni önmagunk hitéhez és a másokéhoz. Legfőképpen, szerényen, észrevétlen, alighogy, az Embertiához - csekély szóban, parányi gondolatban, kevéske cselekedetben legalább. A felismerések, eszmélések, kudarcok azonban megtanítanak minket arra, hogy bár a cél mindenkiben ugyanaz - hitel éleszteni és megtartani -, nem ugyanúgy és nem ugyanakkor kívánjuk elérni. Egyenlőnek látszik a távolság, de a felhasznált idő nem egyforma az úton; azonos ugyan a kívánság, de nem azonos a mélység és a végső tartalom. Nincs két egyforma hil, mint ahogy nincs két azonos ujjlenyomat, két azonos homlokvonal, két azonos hologram sem. Mi hasonlatos akkor a hitünkben egymáshoz? Egy és ugyanaz az emberség, egy és ugyanaz az emberiség, egy és ugyanaz az istengyermekség. Ahány hit, annyi kérdés, annyi felkiáltás. Éppen elegendő feladatot, töprengésre való okot ad megértésük, vallásuk, igazságuk. Friss eszmékre ébresztenek, meditációkra ingerelnek; csak csodálkozhatunk, mennyi rejtjeles üzenet, felfejtendő szövés szorult a hitek anyagába, változataiba. Rejtélyes morzejelek, távoli világok, nem sejtett erődítmények a lélek birodalmában. Bennünk szunnyadnak, bennünk épülnek. Nem való terítékre, nem való közszemlére a magunk lelke, a magunk hite és szerelme. Nem kell tudnia a jobb kéznek, mit csinál a bal; nem kell mindig tudnia az észnek, mit művel a szív. Nehéz osztoznunk azon, ami valamennyiünkben megvan, de mégis egyedüli, reánk szabott, csak bennünk eleven. És sosem okoz csömört, mert minden nap új, minden nap reményteli, minden nap megismételhetetlen. A hit szépsége, hogy sokféle színt, ritmust, stílust képes fakasztani abból a meggyőződésből, amelyből e sokféle szín, ritmus és stílus sarjadzik. Különös tautológia ez: csak az ember lud hinni, s csak az ember hite meggyőződés. Amikor a magunk egyéni, kizárólagos hitével élünk, a közös hitegyetemesség is éltet bennünket, melyet a humanizmus erényei és jótéteményei táplálnak. S élteti ez a közös titok is, amely oly sajátlagosan a miénk - az enyém, a tiéd, az övé... HEGYI BÉLA völgye népeinek zarándokhelye, hanem távolabbi vidékekről is érkeznek búcsújárók. Hagyományos ünnep és búcsújáró helye a Zoboralja magyarságának is. Ebben a szlovák környezetben is celebrálnak magyar szentmisét. A múltban gyakorta Danczi Lajos lelkiatya volt a misézőpap, de az utóbbi években Filo Vladimír püspökatya szolgálta a magyar szentmisét és a kistapolcsányi templom falai között a magyar zarándokok ajkáról felhangzott a hozsanna: Boldogaszszony Anyánk.. MOT E SÍK Y ÁRPÁD (A szerző felvétele) VILÁGSZEMLÉLET Lehet így is szemlélni a világol: az emberiség abban a kínos helyzetben van, hogy a Semmi és a Valami között lebeg. Kétségbeesetten keresi a kiutat a Valami leié, de ez ideig csak a Semmire nyíló zsákutcái találta meg. Ez a Semmi: korunk történelmi atomizáltsága. Ennek segítségével egyenes - de nagyon rövid - út vezet a végső Semmibe (Paetel). Ha valóban itt tartunk, lud-e az Egyház valamit mondani a V a I a m i r ő I ? Hol van az a másik kiút, amely valóban út és nem zsákutca? Út, amely vezet valahová: az igazság, az élet és a békesség világába. Két egymást kiegészítő feleletet idézünk a feltett kérdésre. Az évekkel ezelőtt elhunyt világhírű őslénykulaló, Teilhard de Chardin több helyen is értekezik arról, hogy a szerelet nem hamar elillanó emberi érzés, hanem kozmikus energia. Átjárja az egész világol és arra törekszik, hogy átformálja azt Teremtőjének hasonlatosságára. Ma még erős ellenállást tanúsít a gyűlöletre, erőszakra támaszkodó régi világkorszak, s a kozmikus struktúra e mindeneket megújító, átformáló isteni szeretet-energia ellen, de végül ez log győzni. E végtelenbe ívelő nagy látomás mellé oda kívánkozik R. Jungk emberközeli, gyakorlatias tanítása, ő is a szeretetről beszél, de ő ilyen konkrét értelmezésben: minden emberben van bizonyos mennyiségű szeretetenergia. (A vallásléleWan szerint: minden „Káinnak" a lelke mélyén van valami elrejtett, de mozgósítható Krisztus-szerű energia.) Ámde nem akárki tudja ezt az emberélet alig hozzáférhető mélységeiben rejtőző energiái mozgósítani. A lélek tudósai szerint a legtöbb ember már eleve „hárít", azaz: ellene szegül annak, hogy előédesgessék belőle a szeretetei. Sok mindent tehet az ember: elfojt, színészkedik, de egyet nem lehet; nem tudja végérvényesen megölni önmagában a szeretetet. Ez bátorít minket arra a reménységre, hogy az emberiség mostani válságos történelmi helyzetéből megtalálja a kiutat a V a I a m i irányába. R. Jungk kiélezi az igazságot és nagy merészen ezt állítja: az emberiség jövője, „túlélésének" az ügye elsősorban nem azon fordul meg, hogy a fegyverekről le tud-e modani az ember, hanem azon, hogy sikerül-e mozgásba hozni - és pedig tömegméretekben! - a minden emberben ott rejtőző, de most még passzív szeretetenergiákat. Kiegészíthetjük R. Jungk gondolatál azzal, hogy mi keresztyének hálát adunk Istennek akkor, ha nemzet nemzettel megbékél, de imádkozunk akkor is közős világunkért, amikor népek „csatazajától" hangos az emberiség történelme. Mert nem kell bizonyítani: minket, hívő emberekel közelről érint ez a kérdés. De el kell vállalnunk, hogy a mi sajátos küldetésünk az, hogy mozgásba hozzuk az emberek elsatnyult szeretetképességél, szeretni tudását, szeretni akarását. Nem vallásos viselkedésformákra kell megtanítanunk az embereket, hanem arra, hogy - R. Schneider szavaival élve - még az ellenségeik számára is az üdvösség ajándékát kérjék az Istentől. Minél több ilyen szeretet mozdul meg az emberekben, annál bizonyosabbak lehetünk az emberiség jövője felől. Viszont: az egyház legsúlyosabb csődje volna, ha nem tudná ezt a mozgósító szolgálatot eredményesen végezni, ha beérné annyival, hogy az emberek térjenek vissza az elhagyott templomokba Hogyan lehel a szeretetre mozgósítást jól elvégezni? Ez ügyben is Jézus Krisztusra kell tekintenünk. A „reménytelen" emberekből is megrendítő hatalommal tudta előhívni az elásott, eltemetett szeretetet (Zákeus, Mária Magdaléna...). Hatalmának titka egyszerű volt: szerette az embereket. Ez először azt jelentette, hogy minden kritika nélkül elfogadta az emberekel olyanoknak, amilyenek voltak. De ugyanakkor nagy erővel tudta rávetíteni az emberekre azt a saját látomását, hogy „Te most az vagy, aki igazán vagy. Kiléphetnél börtönödből és valóra válthatnád igazi önmagadat!" Egyházunk és gyülekezeteink nagy lehetősége: az Úr Jézus Krisztus isteni szeretete láncreakciói indít el bent, és kifelé is minden irányba. NAGY LAJOS, ref. lelkész A KISTAPOLCSÁNYI TEMPLOM