Új Szó, 1993. január (46. évfolyam, 1-24. szám)
1993-01-15 / 11. szám, péntek
PUBLICISZTIKA .ÚJ szói 1993. JANUÁR 15. J anuár elsejével ismét új helyzetbe került a szlovákiai magyarság, ismét csak megkérdezése nélkül. Gondolom, mindannyian némiképp eltérően éltük meg a helyzet bekövetkeztét; azt hiszem, kimondható, hogy a nemzetközi jog alapos hézaga, amely megengedi, hogy ilyen komoly történések a véleményünk kikérése nélkül, csak úgy vaktában elzúgjanak a fejünk felett. Január elsején elolvastam Bibo István; Önrendelkezés, nagyhatalmi egyetértés, politikai döntőbíráskodás című tanulmányát (Válogatott tanulmányok, IV. kötet, 1935-1979), s bizony erősen meggondolkodtattak a benne foglaltak. Az 1966-ban elfogadott Polgári és Politkai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya első cikkében ugyanis következőképpen fogalmaz: „Minden népnek joga van az önrendelkezésre. E jog értelmében a népek szabadon ha tározzák meg politikai rendszerüket és szabadon biztosítják gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésüket." Eme szimpatikus definíciónak — sajnos — van néhány szépséghibája. Az első: a nemzetközi jog a mai napig adós marad a nép fogalmának meghatározásával. A gyakorlatban teljesen kaotikusan alkalmazzák ezt az elvet, van úgy, hogy néhány tízezer ember számára biztosítják ezt a jogot, s nem ritka, hogy milliós népcsoportoktól megtagadják. A második: térségünkben ezt a pontatlanul nemzetek önrendelkezési jogának fordított alapelvet leszűkítik az államhatárok kérdésére, az állam területi meghatározására. Figyeljük csak meg azonban, az eredeti definíció mennyivel bővebb: a politikai rendszer szabad megválasztásának jogán túl biztosítja az ideális gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődés módja megváHOGYAN TOVÁBB? lasztásának jogát is. S bizony, leírom ide: véleményem szerint a Szlovákiában élő magyarság megérdemelné, hogy egyszer valaki már megkérdezze tőle, milyen ideális utat lát a maga számára saját gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésének garantálására. A magam részéről nagyon kíváncsi lennék a válaszra. Miért vetem fel ezt a kérdést? Azt hiszem, mindenki számára nyilvánvaló, hogy az önálló Szlovákiával kapcsolatos alapvető gondunk a jelenben nem az, hogy megalakult, hanem az, milyen rezsim van benne kirajzolódóban. S itt egyértelmű, hogy a szlovákiai magyarság egységesen elveti a nap mint nap tapasztalható, antidemokratikus módszerek alkalmazását, a hatalomgyakorlás totalisztikus beütéseit. Az is világos, hogy bár vannak parlamenti mozgalmaink, az erőviszonyokból adódóan lényegében ezekkel a módszerekkel szemben nem sokat tehetünk. Ezt is le kell írnom, mert naponta találkozunk félreértésekkel, amelyekből adódóan szlovákiai magyar választópolgárok is olyan döntésekért teszik felelőssé a magyar képviselőket, amelyekkel azok, csakúgy, mint a polgárok nagy része, nem értenek egyet. Ebben az országban formálisan parlamenti demokrácia van, s az ország kormányzásáért mindenekelőtt a kormányzó koalíció a felelős; az ellenzék felelőssége is fontos, természetesen, de más jellegű. K özismert, hogy a magyar mozgalmak képviselői nem támogatták az önálló Szlovákia megalakulását. Ismét és hangsúlyosan ki kell mondani: nem azért, mert netán nem ismernék el a szlovákság jogát az önálló állam alapítására, hanem azért, mert egy modern állam alapja nem lehet nemzeti jelszavak és gyerekes ábrándok ismételgetése csupán. Sokan azt gondolták, elég, ha az autójukra kiteszik az SO jelzést (amely, ismét csak jellemzően, Szomália megjelölése), s ezzel a dolog el lesz intézve; a szerencsésebbek elmennek nagykövetnek, aki pedig itthon marad, megél majd abból az egy kiló aranyból, amelyet az emigráns szlovákok ajánlottak fel még 1990-ben Rózsahegyen, az első Hlinka-ünnepsógeken, a független szlovák államnak. Mi tudtuk, s néhány szlovák demokrata barátunkkal mondtuk is, hogy a modern állam alapja a jól működő gazdaság, s ezen a téren Szlovákiának bizony óriási hiányosságai vannak. A szlovák messianizmus azonban a tavalyi választásokon elsöpört minden józan érvet; s mi most milyen mértékben viseljük eme rossz döntése következményeit? Nehéz kérdések ezek, de nem a legsúlyosabbak. Térségünk legsúlyosabb kérdései ugyanis — érzésem szerint — külpolitikai jellegűek. Mivel kis országok sora létezik a közép-kelet-európai térségben, a kardinális kérdés szerintem így hangzik: milyen lesz ennek a térségnek a jövője? Sikerül itt biztosítani a politikai és a társadalmi stabilitást vagy pedig a káosz lesz úrrá rajtunk? Van, aki azt mondja, az a kemény — és egyre durvuló — politikai harc, amelynek tanúi vagyunk, a térség lejáratását célozza. Elképzelhető, hogy az Európához való csatlakozás nem mindenkinek érdeke; ott ugyanis világos játékszabályok vannak, s azok be nem tartása komoly következményekkel jár. Strasbourgban mondta nekünk egy európai politikus: az Európai Közösségek érdeke bevonni Kelet-Európát is az egységesülési folyamatba, ám ezt nem elég csak Nyugat-Európában akarni, A kelet-európai államoknak maguknak is komoly erőfeszítéseket kell tenniük. Ellenkező esetben belépnek a közösségbe a gazdag nyugat-európai államok, s az integrálódási folyamat leáll. Kelet-Európa pedig téblábolhat abban a mocsáran, amelybe juttatja magát. A zt hiszem, nem árt az ilyen összefüggések fölött is elgondolkodnunk néha, s újból tudatosítanunk felelősségünket. Felelősségünket a szlovákiai magyarság jövőjéért, és — ne tűnjön nagyképűségnek — felelősség-hozzájárulásunkat a térség viszonyaiért. Nem árt ezt tudatosítani azoknak a szlovákiai magyar politikusoknak sem, akik a nagy szlovák független ég alatt váltig egymás hibáit vizslatják, s váltig azt ragozzák, ki a liberálisabb, nemzetibb, kereszténydemokratább. Szerintem a mi közös asztalunknál minden jóakaratú embernek és minden európai nézetnek helye van; csakhogy ezt az asztalt végre meg kellene már teremteni. Az új viszonyok között ugyanis félő, hogy eddigi munkamódszereink nem állják meg a helyüket, s munkánk eddigi hatásfoka nem lesz elégséges. Lássuk be: pártjaink gyengék, s mivel a jogainkért való küzdelem eszközei, modern európai pártokká kell őket fejlesztenünk. Az a gyanúm, hogy ez külön-külön nem fog menni. Meg kell továbbá teremtenünk a szlovákiai magyar akaratot, átfogó koncepcióval (koncepciókkal) kell a szlovákiai magyarság elé állnunk. A szlovákiai magyarok ügyeinek legyen gazdája, s próbáljuk meg újrateremteni azt a belső konformérzetet, amely tájainkon bár alig-alig létezett, de az elmúlt két év pártharcainak következtében még az a csekély szintje is csökkent. Közösen, egységesen kell kinyilvánítanunk: mi európaiak vagyunk, s az európai jogrendet és kultúrát valljuk a magunkénak, s elutasítunk mindennemű balkanizálódást vagy ázsiai típusú hatalomgyakorlást. Mi ezer szállal akarunk a fejlett Európához kötődni. Léván, az elmúlt év decemberében, számos okos megjegyzés hangzott el, kettőt hadd idézzek fel belőlük. A szlovákiai magyarság az elmúlt 45 évben a történések után kullogott. 1993. január elsején hozzáigazíthatja óráját az európai időhöz; ehhez azonban meg kell tanulnia nem műkedvelő, de profi szinten politizálni. A másik kérdés formájában fogalmazódott meg: megtettünk-e mindent az adott helyzetben, amit megtehettünk, amit meg kellett tennünk? Próbáljunk erre a kérdésre közösen választ adni. S ne várjunk csodákat, inkább szívóssággal vértezzük fel magunkat: Dél-Tirolban negyven év kellett ahhoz, hogy elinduljon a kiegyezést célzó cselekménysor Róma és a dél-tiroli osztrákok között. Mi legyünk optimistábbak. Célunk a fenti Egyezményokmány szellemében az kell, hogy legyen: szabadon biztosítják gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésünket." CSÁKY PÁL FEDEZZÜK FEL PRAZSEVICÁT! ENRIQUE GABRIEL LIPSCHUTZ FILMJÉRŐL „Ördögi kör ez..." (Miloš Fikejz felvétele) Párizsba tegnap beköszöntött a krapatchouk. A pályaudvar jegypénztára előtt suhant nesztelen... szegény Ady, ha tudná! Fordítsuk hát komolyra, vagy legalább magyarra a szót: krapatchouk... bolgár, szerb, horvát szótárral ne is próbálkozzunk, nem segít, a szlovákkal, a csehvel és a lengyellel sem megyünk semmire. Márpedig jelent valamit a szó, egy különös nyelv különös szavaként bármit. Káromlást, nemzeti eledelt, pechet, akármit. A hangzás mindenesetre kelet-európai országot sejtet. Polni és Cselovek, a két rendes, becsületes, de együgyű és szerencsétlen földműves szerint Prazsevicában mindenki érti, miről beszélnek. Hogy hol van Prazsevica? Valahol Európában, talán itt a szomszédban. De mert a párizsi pályaudvar jegypénztárában sem a hölgy, sem a gép nem tud az országról, sőt a menetrendből is kimaradt: nem létezik. Olyan köztársaság, hogy Prazsevica — nincs. Krapatchouk, szalad ki az ismeretlen szó köpcösebbik hősünk száján, de hiába minden, ha jegy nincs, akkor vonat sincsen. Állomásfőnök, rendőrség, külügyminisztérium, ráadásul papírok, útlevél és pénz nélkül. Polni és Cselovek mindent elveszítenek, amivel személyazonosságukat és állampolgárságukat igazolhatnák, ott lopják meg őket a jegypénztár előtt, miközben „hontalanokká" válnak. Kálvária, hercehurca, kalandok sorozata, egyszer titkos ügynököknek, máskor Sztálin-árváknak, megint máskor politikai menekülteknek nézik őket, legfelsőbb körökben azonban még a létezésüket is megkérdőjelezik. Honvágy, identitászavar, végső kétségbeesés, az alkalmi munkának vége, mennének már haza, hőn szeretett, független Prazsevicáiukba, de még csak esélyt sem látnak az indulásra. Vagy mégis? A végén sikerül nekik? Pedig Prazsevicát a térkép sem jelöli. Enrique Gabriel Lipschutz spanyol, belga és francia koprodukcióban forgatott első játékfilmje, amely tavaly Karlovy Varyban fődíjat nyert, keserű komédia a javából. Ha létezünk, akkor miért nem vagyunk, ha élünk, ak kor miért nem tudnak rólunk? — teszi fel a kérdést a harmincöt éves rendező, s bár fergeteges vígjátékának nagyon is szomorkás felhangjai vannak, filmjével mégiscsak arra inti a világot: ismerje és tisztelje a pár százezres nemzetiségeket. — Első filmjükkel általában önmagukról, ifjúkori élményeikről beszélnek a rendezők, a Krapatchoukban azonban nem fedezhetőek fel ilyenfajta elemek. — Ettől függetlenül mégis azt kell, hogy mondjam: a Krapatchouk bizonyos fokig rólam is szól. Anyám orosz, apám argentin, éveken át Dél-Amerikában és Spanyolországban élt a családunk, egy amerikai film rendezőasszisztenseként hosszabb időt Pesten is eltöltöttem, úgyhogy pontosan tudom, mit jelent gyökerek nélkül élni a világban. Bár az az igazság, ilyen szempontbői szerencsés alkat vagyok: nekem teljesen mindegy, hol élek. Én ott vagyok otthon, ahol érzem, hogy szeretnek. Legyen az a város a világ bármely pontján, ha barátokra találtam benne, fészket tudok rakni a legeldugottabb helyen is. Több útlevelem közül most éppen a franciával utazgatok, hetedik éve Párizsban élek, de ha úgy hozná a sors, bármely pillanatban képes lennék más városba, más országba költözni. Buenos Airesben születtem és onnan kerültem később Amerikába, ahol Warren Bealty aszszisztenseként tanultam a szakmát, de a szívemnek, talán anyám révén, Európa sokkal kedvesebb. A kelet-európai nemzetekkel pedig erős rokonszenvet érzek. — Ékes bizonyítéka ennek a Krapatchouk is. — Hét-nyolc évvel ezelőtt, amikor elkezdtem írni a történetet, Kelet-Európa még nem állt a nemzetközi politikai élet fókuszában. A forgatókönyv első változatában politikai tényezőkről szó sem esett. Ha akkoriban készítem el a filmet, akkor humoros, abszurd történetet kap a néző, két elveszett emberről, akik nem és nem tudnak hazatalálni. Ez a sztori azonban, bármennyire mulatságos volt is, egyetlen producert sem fogott meg annyira, hogy pénzt adjon a forgatásra. Nyolcvankilencben aztán, amikor felgyorsultak az itteni események, átírtam az egész forgatókönyvet és belecsöpögtettem szépen a kelet-európai politikumot. Pénzt szerezni természetesen így sem volt könnyű, de a belgák és a spanyolok beszálltak a koprodukcióba. — Európa nyugati részén hogy fogadták a filmet? — Nagy örömmel mondom: mindenütt sikere van. Talán a humora révén, vagy mert annyira esendőek, szeretnivalóak a figurák. A mindenhol jó, de legjobb máshol érzés is közrejátszik ebben, azt hiszem. Hogy akármilyen nehéz is az életünk, álmaink, vágyaink még mindig vannak. Polni és Cselovek „társaságában" Párizs utcáin járhat a néző, de nem a képeslapok Párizsát látja, hanem azt az arculatát a városnak, amelyet csak a helybeliek ismernek. Franciaországban, Belgiumban, Németországban nagyon szép kritikát kapott a film, most mutatták be Kanadában és Izraelben, öt hőnapppal ezelőtt pedig Ljubljanában is levetítették, Bevallom, ott izgultam a legjobban. Attól féltem, hogy a végén majd nekem esnek, mert azt fogják hinni: Polni és Cselovek az ő emberük, Prazsevica pedig az ő hazájuk. De ép bőrrel megúsztam a vetítést, nem kaptam még csak egy rosszízű megjegyzést sem. — Pjotr Zajcsenkót, aki Guy Pion mellett a másik főszerepet alakítja igazán kiválóan, hol fedezte fel? — A Taxi blues című szovjet filmben. Utolérni és szerződtetni azonban nem volt könnyű, mert a legtöbbet foglalkoztatott moszkvai színészek egyike. — Az orosz filmművészettel milyen a kapcsolata? Vannak alkotások, amelyeket féltve őriz magában? — Tarkovszkij rendezése, az Andrej Rubljov az egyik legnagyobb élményem. Ennek volt szerepe abban is, hogy ezt a pályát választottam. De ugyanígy szeretem például Miios Formán vagy Ftené Ciair filmjeit. — Clair Párizs-képe mégsem egyezik az önével. — Én nem vagyok elfogult Párizzsal szemben. Amikor odakerültem, nekem is voltak illúzióim, mára mind szertefoszlott. A szép és az elkápráztató mellett most már a csúnyábbik, a megdöbbentő arculatát is látom a városnak és ezt is meg akartam mutatni a Krapatchoukban. — Következő filmjéről kérdezhetem már? — Korai még a kérdés. A témát és a műfajt megtaláltam már, de a nehezebbje még csak most következik. Pénzt kell szereznem, és ez Franciaországban is művészetnek számít. Amíg nincs neve az embernek, addig nem nagyon bíznak benne a producerek, anyagi lehetőségek híján pedig nem könnyű filmet forgatni. Ördögi kör ez, amelyből iszonyú nehéz kitörni. SZABÓ G. LÁSZLÓ