Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1992-07-31 / 31. szám

1992. július 31. XXV. évfolyam Ára 4 korona

A somorjai Cucz-pékségben naponta sütik az ízletes kenyeret

Méry Gábor felvétele

E

gyik ismerősöm mesélte évekkel ezelőtt, franciaországi nyaralásáról hazatérve, hogy sok szép élménye közül talán a legérdekesebb és legtanulságosabb éppen a legbanálisabb dologhoz, a kenyérhez fűződött. Mert szép volt a Montpamasse, monumentális a Louvre, lenyűgözőek a Loire-menti kastélyok, kék a tenger, kedvesek a franciák, azt azonban, mondta, sosem felejti, amikor először reggelizett párizsi vendéglátóinál. Az asztalon minden, mi szem-szájnak ingere: sonka, dzsem, vaj, tojás, gyümölcs és gyümölcslé, ő azonban, természetesen, a kenyérért nyúlt először. Megrökönyödve néztek, mesélte, amikor leszeltem egy jókora karéjt. Úristen, hisz megbetegszel annyi kenyértől, rémüldöztek, elrontod a gyomrod akkora karéjtól! Persze, megértették, hogy ő éppen akkor rontaná el a gyomrát, ha nem enne kenyeret, látszólag meg is nyugodtak, de attól kezdve minden reggelinél szent borzadállyal nézték a különös, számukra érthetetlen rituálét, ahogyan és amennyi kenyeret bekebelezett. Úgy néztek rám, mint aki idegen bolygóról érkezett, mesélte nevetve, s ha nem röstellték volna, biztosan áthívják a szomszédokat is, lássanak csodát.

Nincs ebben semmi különös, mondhatná bárki. Ahány ház, annyi szokás, ahány nép, annyi gasztronómia. Egyik a gyümölcsöt szereti, másik a húst, a harpusztákon nyargalászó őseink hogyan is sejthették volna, hogy becsődülve a Kárpát-medencébe, történelmi viharok és szétszóratások után, szinte bibliai néppé válva, olyan szimbólumot találnak, amelyet ragozni lehet, amely békét és barátKeresd a kenyeret!

madik meg mindent szeretne, ha jutna neki. Láthatjuk a harmadik világ éhezőit, ismerősek a lágertörténetek a csalánlevesről, a nyírfakéregről és a rágcsálókról. A magyar konyhának is tengernyi irodalma van, mégis, ha azt halljuk, kenyér, talán nem is a gyomrunkra gondolunk azonnal. Mert a kenyér mitikus fogalommá vált az évszázadok során, olyan tulajdonságokkal, jelentéstartalommal ruháztuk fel, mint talán semmi mást. Fogyó mítoszaink között talán ő marad meg utolsónak, akiről az ázsiai

ságot, becsületet és szorgalmat ugyanúgy jelent majd, mint puszta megélhetést. Az meg talán lázálmukban sem merült fel, hogy nemzeti sorsukba is beleszól, s meghatározó módon, az a semmi kis magocska, amit búzának, rozsnak, árpának, gabonának neveznek. Hisz’ mindenki számára világos, a geopolitikai osztozkodáson túl milyen szerepet játszott az új közép-európai határtologatásokban Csallóköz, Burgenland, a Vajdaság. Szegény, árva kis cipó, zsömle, kenyérszelet, ha tudta volna, bibliai fogalomból politikai zsargonná avanzsál, s lesz hűségnyilatkozatok tárgya: akinek a kenyerét eszed, annak a nyelvét kell beszélned.

Számomra a nyolcvankilences változást követően az egyik legszebb élmény volt talán, hogy megjelent a kenyér. A jelzők nélküli, a nevektől megfosztott, ropogós héjú házikenyér. A KENYÉR, így, nagybetűsen. A kenyér, amelyet újabban blokád alá vett városok kiéhezett tömegeinek dobálnak le teherautókról, a kenyér, amely a túlélést jelenti Szarajevóban és a Dnyeszter mentén, amelyért ukrán parasztok millióit éhez- tették halálra. A kenyércsata rosszízű fogalma után (amellyel mégsem nyertük meg a hidegháborút), a szombat délelőtti sorban állások után az üzletek előtt, s az ország kettészakadása előtt, még mindig különös érzés látni és tapintani ezt a legegyszerűbb ételt, amely talán sokunk számára a szabadság szimbóluma is volt kissé. Hogy miért így, múlt időben? Fölösleges magyarázni. Mert kenyér ugyan lesz ezután is, s remélhetőleg kovász is bele, de lehet, már nem fog úgy ízleni, mint tavaly vagy tavalyelőtt. Kövesdi Károly