Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-03 / 27. szám
Szerkeszti Kövesdi Károly Mark a vizet bámulta. Egy hídon állt, de már kételkedett benne, hogy ez ugyanez lenne, mint amit abban a filmben látott. Pedig a szálloda managere határozottan állította, itt forgatták az angolok vagy az amerikaiak a Híd a Kwai folyón-t. Olyan nevű folyó talán nincs is. Hát persze hogy nincs. Ezt a folyót Bentotának hívják. Arra is emlékszik, hogy a hidat a filmben felrobbantották. Ez meg, lábával megkocogtatta a fapallót, meg se rezzen. A filmezés trükkökkel dolgozik, lehet, valami egészen mást robbantottak fel, aztán újra ezt a hidat filmezték, mintha mi sem történt volna. Kihúzta magát, megpróbált olyan délcegen lépkedni, mint Alec Guiness. Ő alakította a főszerepet, egy rokonszenves őrnagy, alezredes, vagy ezredes figuráját. A rendfokozat úgyse számít. A film története elmosódott emlékezetében. Érdekes, hogy az ember mindent elfelejt. Azért mégse mindent. Balkezében pálcát suhogtatott, jobb karjával a levegőbe karolt Béni, dör- mögte a gáláns mozdulathoz félhangosan, közben a filmszínész fanyar mosolyát is igyekezett magára ölteni, egy pillanatra úgy érezte, Alec Guinessként masíroz a Kwai folyón át és első feleségébe karol. Felesége girardi kalapot visel, fitos orrára tűz a nap. Fátyollal kellene eltakarni. De minek? Harminc év előtti fitos orrnak nem árt a ceyloni nap. panzióban. Hirtelen valószerűtlennek tűnt, hogyan került a hídra. Az ember egyszercsak elindul, magyarázta magának, de aztán erre a különös építményre jut, amelynek egyik végén a gyerekkora, másik végén az a film ólálkodik, de alapjában véve fogat összekoccantó jelenével mégiscsak egyedül van. A lába meg-megbicsaklott, a híd korlátjába kellett kapaszkodnia. Egyszerre honnan, honnan nem, fürA vízben pálmalevelek, kókuszdiók és üres konzervdobozok úsztak. Mark arra várt, hogy krokodil bukkanjon fel az összegubancolódott szemét alól. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy errefelé nincsenek krokodilok. Itt, a tenger közvetlen közelében sós víz áramlik a folyóba, s az irritálja a krokodilok szemét. Ennek ellenére kit lephetne meg egy krokodil? Ha magára vette képzeletben azt az ismeretlen rangjelzésű uniformist, s az a régi girardi kalap is mellette lebegett, ha úgyis felrobbantott hídon sétál, ez is, az is feltételezhető. Az se különös, hogy szédül. Hiszen elég kitartóan és elré- vülten nézi a vizet, s ha a sodrásba kapaszkodik a tekintet, miért lenne meglepő, hogy a lábak is utána akarnak lendülni. Feszesen tartom magam, mint Alec Guiness, bíztatta magát. Attól félt, ha nem így tesz, menten nyápic kisfiúvá változik, s neki kell helyette is ide-oda kapkodni a fejét. Annak a kisfiúnak bizonyára csodálatosnak tűnne a táj. Nem győzne a folyó két partján egymásba kócolódott pálmákkal betelni. Nicsak, mennyi van belőlük, ennyi nem volt semmiféle füvészkertben található. Az egyiken banánfüzérek sárgállanak, a másikon az a kimondhatatlan nevű, kókuszdióhoz hasonló sárga gyümölcs. És lent a vízre boruló bozótokból fekete-sárga foltos hatalmas leguánok leselkednek. Az ilyen kisfiú mindent gondosan számba vesz, izzadt tenyérrel szorongatná tokjában lapuló cserkésztö- rét, fáradságos kíváncsiságával együtt figyelne. Pláne, ha az embernek időnként összekoccan a foga. Hogyan lehet ennyi zöld és sárga színtől borzongani, amikor a nap harsány aranyvörös színben tüzel? Hetek óta nem vett be gyógyszert. Na igen, és a moszkitó hálóján akkora lyukak vannak, hogy azokon át a repülókutyák is berepülhetnek. A folyó bal partjáról ide látszik a Bentota Beach kupolája. Ez a legelőkelőbb szálloda errefelé. Parkjában elefánton lovagolhat a vendég, rendőrök őrzik a bejáratát. Mark nem itt lakott, hanem néhány mérfölddel lejjebb, egy jóval szerényebb ge fekete férfiak vették körül. Egyik válla alá nyúlt, aztán egy másik is. Most már két oldalról támogatták. Hagyta. Majd megmagyarázza nekik, merre lakik és akkor minden rendbe jön. Igen, megmagyarázza nekik, mert rájött, teljesen más irányba haladnak. Ezek egyenesen a dzsungelbe cipelik, villant emlékezetébe, amikor a fölé boruló fák koronája elfedte előtte a napot. Ezt a gondolatot később elvetette. A dzsungelben nem lehet így sétafikáim. Ott késsel kell elvágni az összefonódó liánokat. A dzsungelben sötét van. Itt is sötét van. De ez mégis más. Az újságban egyszer lezuhant platinaszállító repülőgépről olvasott. A gép az őserdőbe zuhant. A helikopter, amellyel a mentóexpe- díciót szervezték, mindössze pár mérföldnyire szállt le a szerencsétlenség színhelyétől, hetekig tartott mégis, amíg a repülőgépig jutottak. Igen, az őserdőben nem élnek emberek. De akkor hogyan lehetséges, hogy mire az expedíció a géphez ért, a szállítmányt már kirabolták? Hiszen a vadállatok nem esznek platinát. Ez furcsa, örült, hogy ilyen módszeresen tud gondolkodni. Meg aztán az a szerencsétlenség máshol történt, a világ másik felén, valahol Dél-Amerikában. Itt, ebben a rengetegben szaporán haladnak előre, csak a hátuk mögött összecsapódó ágak jelzik, hogy elhagyták a hidat és erdőben járnak. Majd megmondja nekik a szálloda nevét és időben visszafordulnak. Ehelyett azonban a Kwai folyó nevét ismételgette. Az előtte és mögötte haladó és öt támogató szingalézek értetlenül csóválták a fejüket. Valósszínűleg a szálloda megnevezésétől függ a sorsa. Ezt már a szűk kunyhó mélyében gondolta, amelynek közepén ült, helye-. sebben ahová fektették s valami zsákszerű takarót terítettek rá. A nyaka kemény tárgyhoz támaszkodott, így a homályos kunyhó tárgyait és a körülötte guggoló szingalé- zeket szemügyre tudta venni. Egyikük angolul is értett valamit, hogylé- te felöl kérdezősködött. Meglehetősen, motyogta, mintha csak annak az amerikai vendégének szavait ismételgetné, aki - de ennek már tíz éve, legalább olyan régen történt, mint a hídról szóló film - váratlanul vacsora után felállt az asztal mellől, és végigvágódott a szőnyegen. Szerencsére orvos is tartózkodott a társaságban, aki múló rosszullétet állapított meg. Szívgyengeség, mondta, mindjárt jobban lesz. Az amerikai hamar magához tért. Egy idő múlva lábát fájlalta, lehúzta a cipőjét, kiderült, eltörte a bókáját. Elég komplikált törés volt. A lábát sínbe tették. Az csak később derült ki, a fejét is bevágta valamibe, abba halt bele. Igen, ilyen váratlanul történnek a dolgok. Az amerikaira gondolt, s ez annyira elfoglalta, hogy nem tudott a szálloda nevére koncentrálni. Az is zavarta, hogy kéretlenül, « a közvetlen körülötte történtektől függetlenül egyik barátja mondása dorombolta körül: A VÉGÉN AZTÁN EGYEDÜL MARADSZ ÖREGEM MINDEGY FOGJA VALAKI A KEZEDET VAGY SEM A TÖBBIEK NEM KÖVETIK A VETÍTÉST. A vetítést, nyögte hangosan, befelé mindenesetre úgy hallatszott, barátjának gordonkahangját utánozza. Miféle vetítést? tudakolta az, aki angolul is tudott. Híd a Kwai folyón, magyarázta Mark. Itt nincs híd a Kwai folyón át, itt csak a Bentota folyón át van híd, makacskodott egy kis fekete ember, nyilván ugyanaz, aki az előbb szólt hozzá. Ezek úgy látszik Alec Guinessröl sem tudnak, pedig milyen jól festett az egyenruhában. A girardi kalapról sem. Fogai egyre gyakrabban verődtek össze. Azt sem sejtik, hogy nemsokára felrobban a híd. A szoba sarkából egy mongúz szeme villogott felé. Úgy parázslott, mint meggyújtott gyújtózsinór. A szingalézek is az állat szemébe néztek, de nem látták benne a robbanást, különben guggoló helyzetükből talpra szökkentek volna. Dénes György Nem vonz már a fölt Ne méricskéljék életem, fürkésző szem se lássa, nyelje el szavaim színét a tárgyak hallgatása. Ne kerítsen be szenvedély, kétség, harag, gyalázat, fújja le arcomról a szél világ, sorvasztó lázad. Bukjak le az éj vizébe, a Styx folyó honába, kerüljek Hadész kezébe, félelmek fogsorára. a íiliszter csendje azt hiszed: kint rekedt az éj s bent józan lélek dúdol biztat a villanyfény: ne félj ha megpercen a bútor ha véres lesz az utcakő ne bánd higgy csak magadban s örülj: sosem lehetsz te — ő nem élhetsz két alakban azt hiszed: kívüled a vak gyűlölködés bosszú s a vész jól vasalt szíveden lakat s nincs szem amely hozzád benéz kertedben árnyas fák között alma hízik dió gurul nem lehetsz soha üldözött ha reng a föld s száz máglya gyűl azt hiszed: kívül zúg a rongy világ az álságos a vad azt gondolod szegény bolond szíveden seb sosem fakad heversz a kényes lét csendjében míg künt füstölög annyi holt mi lesz ha kihúny nap az égen amely az anyád lelke volt Slawomir Mrozek ¿¿rafcofitä. fentié Édes istenem, milyen nagyon szeretnék ló lenni! Mihelyt megpillantanám a tükörben, hogy a lábaim és a kezeim helyett patáim, hátul farkam és igazi lófejem van — abban a pillanatban elindulnék a lakáshivatalba. „Utaljanak ki nekem, kérem, egy modern, tágas lakást“ — mondanám.' „Nyújtson be kérvényt, és váljon, míg rákerül önre a sor.“ „Haha — nevetnék. - Hát nem látja, hogy én nem közönséges ember vagyok? Valami más vagyok, valami egészen különleges.“ Azonnal kapnék modern, tágas, fürdőszobás lakást. Fellépnék a kabaréban, és senki sem mondhatná, hogy tehetségtelen vagyok. Még akkor sem, ha monológjaim nem volnának jók. Sőt, ellenkezőleg. „Ahhoz képest, hogy ló, kitűnő“ - dicsérnének. „Ennek aztán van feje!“ - vélekednének mások. Azokról az előnyökről már nem is beszélek, amelyekre a lóval kapcsolatos szólásokból és közmondásokból tennék szerit, mint a ló is a szépre nyerít, dolgozik, mint egy ló... a lónak négy lába van, mégis megbotlik ... A ló-létnek természetesen hátrányai is lennének. Ellenségeimnek új fegyvert adnék a kezébe. A nekem írt névtelen levelek így kezdődnének: „Maga ló? Maga egy póni...“ A nők érdeklődést tanúsítanának irántam. „Maga olyan különös“ — mondanák. A mennyekbe készülődve e tény következtében, szárnyakat kapnék. S akkor Pegazussá válnék. Szárnyas ló! Érhet el ember ennél szebbet? Kopasz-Kiedrowska Csilla fordítása Mert nem vonz már se föld, s nyomaszt a rút csalódás, a hamis szó, mely rám tapad elhamvaszt szelid rózsát. Nincs kinek miről vallanom, üres edény a lelkem, jövőmet nem találgatom, tél üzen, nő a csendem. Varjak ingáznak, varjú szív dobog bennem is, árva, az égbolt fénytelen körív, dühös szél csap a számra. Minden elh egy bőröndb Egy bőröndbe csomagoltam a múltam. Benne fekszik az öröm és a gi nappalok, éjszakák, udvarunkon a hárs s a hársfa\ Ott szoronganak a nagyszülői fakó hajukban gyomlálgat az köröttük sűrűn gomolyog a k( Aztán ifjúságom hajnalán apám, anyám, ahogy derűsen néznek vissza Bozótos kert kaptat a dombra Nyárutó. Szilva hull halomra. Sejtjeimben rézüstök édes-fan baltásan jődögél rég volt idők Szerelmeim is bőröndbe csőm Kék, zöld, fekete szemekkel mosolyognak rám s pillognak Ó, Istenem, hogy szeretnek! Mindenik bennem él. Pillangót kergetnek Léthe viz Híd a Kwai folyón
