Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-24 / 30. szám
E gymás kezét fogták, ahogy körültáncoltak a réten. Táncoltak és énekeltek. Az ének egyre halkabb lett és a kezek lánca is megszakadt. A kezek elhagyták egymást. De a fiú nem engedte el azt a sima, puha kezet. Közelebb húzta magához. Közben halk, kissé csúfondáros nevetés. — Össze akarod tömi? Igen, talán össze akarta tömi. Csakhogy a lány keze eltűnt. Minden és mindenki eltűnt. És mintha soha nem fogták volna egymás kezét. Mintha soha nem énekeltek volna. Egy áporodott szagú ágyon. Talán valaki odahajította. Hogy mindjárt el is feledkezzen róla. Azért még nem kelt fel. Talán ismét megjelenik a társaság. Kört alkotnak. Megfogják egymás kezét. És megintcsak felhangzik az a dal a rózsáról. A fiú már el is kezdte. Egy rózsa körül táncolunk, egy rózsa, rózsa, ez lesz a dalunk... A fiú énekelt. A többiek pedig meghallják. Akárhol is vannak, meg kell hogy hallják. Csakugyan? Ezt a fáradt, kopott hangot? Felnézett. A szürke, szállodai szoba, ha lehet, még szürkébb. Egy meztelen kar lógott le a másik ágyról. Tartozik még hozzá valami? Vállak, lábak? Vagy teljesen magára maradt? És majd ha bejönnek takarítani... Nem jönnek be takarítani. Apa soha nem ad borravalót. Le- hamuzza a takarót, a párnát. Elhajítja a szivarvéget. Parizert és sajtot hozat a Rózsival. Csak éppen elfelejti kifizetni. A szobát is elfelejti kifizetni. Most pedig meglépett. Az egyik karját ittfelejtette. Majd leadom a portára. Hány óra lehet? Kit érdekel! Ez végképp eldőlt azon a bizonyos vasárnap délután. A Királyok Királya után. Ahogy egy darabig még a Bodográf mozi előtt ácsor- gott. A képeket nézte. Várkonyi Mihály, mint Pontius. Várkonyit Cecil Bé de Mille fedezte fel. Igen! Igen! Maga Cecil Bé! Barbara La Marr Mária Magdolna szerepében. Valahogy olyan mély részvéttel nézte a fiút. Most szépen hazamész, kedvesem, és előveszed a latint vagy a németet. Holnap ugyebár hétfő. Ez kétségtelen. És az is kétségtelen, hogy se a latint, se a németet nem veszem elő. Nincs iskola. Se holnap, se holnapután. Soha többé. Hiszen már úgyis hosszú hetek óta hiányzók. Apa mindent igazol. Fiam influenzás megbetegedése miatt... Pázmán tanár úr vészes gúnnyal meghajtja a fejét, ha olykor megjelenik a katedra előtt.- Üdvözöljük a ritka vendéget! Pázmán tanár úr felolvassa apa igazolását. A tanár úr készül erre. Ó, igen! erre a hatásos felolvasásra. Sikerre számít. És a siker bejön. Az osztály vonít a röhögéstől. — Influenzás megbetegedés! Influenza! Influenza! Hát ebből elég. Az a nyomasztó érzés úgy estefelé! Különösen vasárnap este felé! Hogy holnap azért talán mégiscsak... Na nem! Itt döntés született. Valami olyan döntés... Lehet, hogy nem is apa fekszik abban az ágyban. Hiszen egyszer felmerült onnan valaki. Mintha sötét hullámok vetették volna ki. Éjszaka, igen. Mondhatni, az éjszaka kellős közepén. Egy félkopasz, kövérkés alak. Oly fáradt, kimerült. Egyik kezével a sötétben tapogatózott. Egy széket keres? Meg akar kapaszkodni valamiben? Közben olyan kásás hangon. Kásás hangon, de valahogy mégis szigorúan.- Van már nőd? A fiú felült. Nem tudott felelni. Megint egy kérdés, amire nem tudott felelni. Csak bámult arra az árnyalakra. Apa hangja a szoba mélyéből.- Idefigyelj, Tuta! Én úgy kirúglak ...- De Drága Gyulám, én csak arra szeretném figyelmeztetni a Jancsit... MÁNDY IVÁN Egy Csehov-figura Szeretettel Csorba Gyózóaefc — Én pedig arra szeretnélek figyelmeztetni, hogy egy pillanat, és repülsz innen! — Ennek a gyereknek sose lesz nője! — Ne féltsd te ezt a gyereket! Tuta még motyogott valamit. Elhallgatott. Szétfoszlott. De a kérdés még benne a levegőben. Van már nőd? Valamilyen bágyadt fényfolt jelent meg a falon. Lecsúszott a padlóra. Szétfolyt. Még nem biztos, hogy felkel a nap. Egyáltalán nem olyan biztos. Barbara La Marr miért húzódott be abba a sziklás üregbe? Ja persze, a bűnei! Meg kell bánni a bűneit. Dehát miféle bűnei lehetnek? Lebontja a haját, letépi magáról a ruháját. Miért? Miért? Talán ha behúzódnék mellé... Nekem mindent bevallana. Nem faggatnám, de mégis... Lerúgta magáról a takarót. Felugrott. Úgy maradt az ágy szélén. Egy sárgafedelű könyv az asztalon. Julius Caesar. De bello Gallico. Hogy került ide? Tegnap még nem volt itt. Vagy csak nem vette észre? Talán nem is Caesar a szerző. Nem lehetett ideje ilyesmire. Hiszen azok az örökös háborúk... És Caesar mindig a légiók élén. Mikor írt? A harcok szünetében. Milyen a harcok szünete? Rövid és fenyegető. Bármely pillanatban megszakadhat. De mégis... Ki csempészte be ezt a könyvet? Maga Caesar. Az író és hadvezér. Beszaladt a Hotel Adriába. Rózsi éppen takarított. Az ablak nyitva, kirázta a rongyot az utcára. Caesar föléje hajolt. Rá akart verni a fenekére? Egy gyors mozdulattal letette a könyvet az asztalra. Azzal eltűnt. És most a fiú is eltűnik. A séta! A nagy reggeli séta! A Margitsziget. Az csak természetes, hogy a Margitsziget az első! Séta a sétányokon. A ködbevesző fák között. Elmegy a szállodák mellett. A nagy szálló és a kis szálló. Talán be is kukkant a portára. Hiszen oly előkelőek és oly otthonosak. Talán szobát is foglaltak a számára. Mondjuk a kis szállóban. Ki nyitotta ki a mosdó csapját? És ki zárta el éppen az utolsó' pillanatban? Még néhány csepp, és a víz kifolyik a padlóra. A vizet nézte. Azt a gyanúsan homályos vizet. Mintha valaki már megmosdott volna. A mosdó szélén elvékonyodott szappanmaradék. Megérintette. Száraz. Teljesen száraz. Lehet, hogy a víz már néhány napot töltött a kagylóban? Belenézett a mosdó tükrébe. Az a sovány nyúzott arc nem adott választ. A kifeszített tenyere belecsúszott a vízbe. De éppen csak egy pillanatra. Majd elhagyta a vizet, még mindig úgy kifeszítve. Mint aki nem méltó rá, hogy igazán megmártózzék. A víz bágyadtan csöpögött az ujjairól. Legalább könyökig meg kéne mosdani. Csakhogy ezt a lehetőséget már elmulasztotta. Vagy mégis kezdjen hozzá? Vetkőzzön le legalább derékig? Dehát mikor öltözött föl? És hogyan? Egy macska hosszan elnyújtott nyávogása a kövek közül. Bemászott a kolostor romjai közé. Szentek szálltak körülötte. És akiket még nem avattak szentté. A boldogok. A pályaudvar. Beül egy üres kupéba. Tíz percre. Esetleg egy órára. Kibámul az ablakon. Átszállás a bécsi gyorsra. Megint egy másikra Párizs felé. Berlin, Bréma, London... A sínek között mászkál. Az utcán mászkál. Felbukkan a lányok csapata. Friedmann Magda, Garami Vera, Bencze Zsuzsa és a többiek. Rezeg a mellük a matrózblúz alatt. Táskájukat az oldalukhoz szorítják. Mintha egy gyereket vinnének. Vigyázva, sosem lóbálva. Beszélnek, nevetgélnek. A fiú köszön. Senki se köszön vissza. Friedmann Magda egy pillanatra ránéz, de még csak nem is biccent. Ez a fiú kimaradt a gimnáziumból. Nem is érettségizik. Baka lesz. És egy bakának már nincs esélye. Semmi, de semmi esélye. Magda egyszer séta közben szembefordult a fiúval. — Fáradt, ideges arca van a doktornak. — Milyen doktornak? — Asztrov doktornak a Ványa bácsiban. Sokat iszik, de megment egy erdőt a pusztulástól. — Mit mond? Magda, mintha a fiú minden vonását külön tanulmányozná. — Olyan ködös a tekintete. Ködös és szomorú. Mint a doktornak. - Pillanatnyi csönd. — Nézze meg a Ványa bácsit, ha adják valahol. Vagy olvassa el. Megvan magának a Ványa bácsi? — Nincs meg. — Majd kölcsönadom. — Kösz, igazán. A lány megérintette a fiú kezét. — Magának is olyasféle az arca, mint Asztrov doktornak. Csehov- figura. Csehov-figura. Ezt soha, de soha nem hallja többé senkitől. PÁLINKÁS GYÖRGY A városban esik az eső Két gyermeklány alszik a Mandulás alatti „ldsréten“. Fölhúzott lábakkal, karját szemére borítva az egyik, résnyire nyitott szájjal társa, hanyatt. Pillantásunk a képre eddig nem részletező. Meg hát nem is ott vagyunk. Csak valami figyelmeztetés nélküli emlék ötlik szemünkbe egy pillanatra. Mintha most is létezne ez a kép. Pedig nem is így volt, és az sem egészen, hogy remeg a kéz, amikor ezt leírja. Gyúródik, mint vizes ruharáncok a testen, s ha itt hagyná abba, akkor az írás eddig, és kész. — „Vártunk“ — törik meg ekkor a hang, s egyedül arra tartozik, aki hallja, és nem kérdez a másik, várnak-e úgy, ahogy a kisgyerek a telefonfülke előtt hallani véli apja hangját. Mintha vizes csomókban hullna alá a por a fülkeablakon: „leteszem most.“ És a táj ugyan nem változik. Azon a fűcsomón megbotlott éppen - „szerettem volna megtalálni“ — úgy, ahogy gyerekjáték egy vakbélgyulladás. De az a félig nyitott zsalugáter homályt hagyott az alatta elmenók- re. Kobrák Üpük, a fűevó vagy fő- csoda reklámja szemébe tükrözött a túlsó házfalon. Óriás monokli, kimentené magát egy kicsit, ahogy le sem hunyja szemét a gyerek, s eljátszik gondolatban azzal, hogy a palacsintasütő fölött számára az Isten megjelent, vagy annak elmosódott arcmása. A szeme, de inkább a jobb szeme, fölfele nézett hozzá képest, a bal szeme meg úgy látszott, hogy figyeli. És akkor, mert ezt csak így lehet mondani, egy ernyő alatt átbillegett a Jóisten. Na, és ebben a városban. Tetőtől talpig végigmérte, hogy tudja aztán másnap, ki lesz a délutá- nos, mert fojtott hangon - csak így magában -, „túlságosan megsajnálom.“ A Könyök utca sarkán megállt egy pillanatra: „nem is tudom, hogy a sarkán állok-e én“. De hát nem is erről van szó. A Havihegy felé vezető út elején mégiscsak a Jóisten időzött el. A rét - nehogy még bajba keveredjünk egy ilyen ügy miatt —, az meg fönn volt a hegy alatt. A város meg lent. — „Mandulaíz“ - mondta az egyik gyerek, a másik meg a szagra emlékezett. — „Azt a pocsolyát láttuk, és azt a papírszeletet, ami kikötni nem tudott, mert fújtuk is visszafelé.“ — „A zápor derékig érő vizet hagyott maga után, s amikor levonult kavicsokat görgetve a Búza térre, kopár foltok maradtak utána.“ A macskakövek közé öntött kátrány elbillent kissé, de éppen csak a peremek tetejét érintve, jobbról is, balról is az útközepi vájat irányába. A trögli vasalt kereke ebben a nyomban állt. Az Irgalmasok templomtornya csak ágaskodva látszik innen, az a kordé meg háttal neki a tolóirány szerinti rúdjaival. Mert az eső ez irány szerint vonul le. A délre néző kicsapott felsőablakok meg sem moccannak a zápor szelére. Bizonyos sűrű homály mégis átjárja ugyan az ablakok fölötti gipszpárkányok alját, de az is csak a déli fekvés miatt. Hideg van olykor ezért. Kikönyököl a t ¡amikori néző k lakó a szobák h alatta elmenó fel Valószínűleg zc szemhéjunk alat vagy a szobák sőt a gyerek nem Iá mögül. Föláll a másik fűkereskedés, a moha.“ — „Gromek!“ értelme sincs, mi fülünkbe vágó De a sarkon túl is darab, és nem ak lékeinket, hanen Bár nem tud jól c bér, hogy mikor i mán más emlékek a hanghoz: „groi tőé és azon a tél Puttonyos háztet ház tetején, el ki csattog a kátrány Balra szitákat áru cesen átnéz az e san látlak, anya.“ Kettőz a ceruz lemetszett végén akarom írni, kétsi versem, félek, h mindazt, amit o emlékezetemben. Kétsoros gomb nők csizmája, I mint a veríték a a nedves fűben a; Gramofontölcs mek, gromek, en karcolja át. Valai a kövek közt a hegyétől eredő < val, hosszat lép debbet. A trógli küllői a kakaóreklámo a múlt este még re • Mi lenne, ha az áldozati máglyán inkább valamilyen eszmét égetnénk el, mint az embert? • Faképnél hagytak a barátaid? Ne bánkódj, nem maradsz egyedül. Ellenségeid soha nem hagynak el. • Napjaink messiásai nem hagyjak teni, inkább másokat feszítenének ke • Jelentősen javult az akusztika, amit senki sem mondott. • Állandóan a tenyerükön hordt. volna, hogy szilárdan megálljon a láb • Nemzeti hős szeretett volna le kiválasztani a nemzetet. • Az ostobaság kimeríthetetlen. A tett tartalékai. • Új munkabeosztás alakult ki: r, val Jélállásban. • A király meztelen lehet, csal legyen mit magukra venni. • Világ Prométheuszai, egyesüljet Válogatta < ZALABA ZSUZSA A törpe bánata (fesztivál idején) mozdulat holnapra fájdalom majd távolodás kegyetlen hallgatás az idő egy hiéna - aki lép az idő egy strici és alkalmat ad kibontanom testedet illeszkedem a hajnal óvatos Nálad próbálkozik te született látomásgyúlöló akárha itt sem lettél volna helyedet elhagyod a leghosszabb szerelem a leghosszabb halál bennem imák zaja és különös sötétség megöl(el)jelek? Bóbita és í eléje állt cirógatta ölbe kapta hazavitte mielőtt meg(s)ütöt megölte Istei a késsel szépet szépen vágni a virágok a virágokkal sz szépen vágni a sebhely nagyot mielőtt feltárna mm U Egyszer elaludt ai Azalatt Virág a te Nagyot roppant a. születtem. Feketepólyás szívi Megkívántam. Me sírni hagytam. Me *• félek a szíwerésti
