Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1992-07-24 / 30. szám

B i/asárnap i i I ^ _ ülei orvosok, ő is annak Ofc tanul. A prágai Károly Egyetem orvosi karának hallga­tója. Ismerkedését a medicinával Kassán kezdte, majd három év után átlépett Prágába. Jelenleg 24 éves és mint a fiatalok általá­ban, szeret utazni, világot látni. Ez a rövid életrajzi kivonat. Pőthe Péter rimaszombati pszichiáterjelölt bemutatása azonban távolról sem volna tel­jes és objektív, hisz életvitelében és közéleti tevékenységében is egy kortársai között párját ritkító egyéniség rejlik e név mögött. A Rima partjáról indult, ahová mindig szívesen látogat haza, nemcsak szülei és barátai miatt, de azért is, mert gömöri magyar­ként itt érzi magát otthon. Szár­mazására büszke, s az eltelt, ese­ményekben gazdag két év alap­ján ezt még hangsúlyozottabban vallja. Újdonsült prágai diákként a bárso­nyos forradalmat annak bölcsőjénél, a Vencel téren élte meg, de később is aktív résztvevője maradt az esemé­nyeknek. Közben az egyetemen is zaj­lott az élet, Péter jelentkezett egy ameri­kai tanulmányútra kiirt pályázatra. An­A két barát: Pőthe Péter és Szabó Sándor egyik ambuláns beteg, a másik fekvőbe­teg. Velük kellett törődnöm, kezeltem őket és rendszeresen írásban is értékel­tem állapotuk alakulását. Kicsit furcsál- lottam, hogy ők másképp végzik a diag­nosztizálást, és nagy meglepetésemre a kórlelet megnevezésében is van elté­rés. Egyébként mindent számítógépen részem lehetett. Részt vettem Florida Sarasota városában a szervezet első amerikai-kanadai konferenciáján, ahol előadást is tartottam „A személyiség változásának szociológiai, lélektani összefüggései a kommunista uralom 40 évének tükrében“ címen. Nem szép az öndicséret, de úgy éreztem, nagy sike­rem volt. Szabó professzorral egyéb­ként gyakran elbeszélgettünk és azzal búcsúztunk, hogy Csehszlovákiában megpróbálok további híveket, támoga­tókat, tagokat szerezni a szervezetnek. végeztünk, videofelvételről értékeltük, elemeztük a páciensekkel folytatott be­szélgetéseket. Bár érdeklődéssel hallgattam a fiatal orvosjelölt jó nevű kórházakban eltöltött hónapjairól szóló élménybeszámolóját is, az igazi meglepetés csak ezután következett. Az történt, hogy első tízna­pos ott-tartózkodása idején egy harvardi professzor megkérdezte, csehnek vagy szlováknak érzi-e magát. Mikor azt mondta, magyarnak, a professzor meg­lepődött, majd nagy előzékenyen bemu­tatta egyik ott tanító, magyar származá­sú kollégájának. így ismerkedett meg Szabó Sándor Szabadkáról származó patológussal, Sellye János egykori ta­nítványával. Péter erre így emlékezik:- Szabó Sándort végtelenül kedves, közvetlen, nagy tudású orvosnak is­mertem meg. Mikor elmondtam prágai élményeimet, a Romániának nyújtott humanitárius segítségnyújtásban vállalt feladatteljesítésemet és sok minden mást, őszinte baráti kapcsolat alakult ki közöttünk. Gyakran találkoztunk, segí­tettem a munkájában, és később a laká­sára is meghívott. Nála havonta egyszer afféle kis Harvard-kör, a magyar szár­mazású amerikai tudósprofesszorok ba­ráti köre találkozik. Jól éreztem magam körükben és ók is befogadtak. Itt szereztem tudomást az 1990-ben Sidney-ben megalakított Magyarok Nemzetközi Orvostudományi Akadémi­ájáról, amely a világ különböző országa­iban élő, magyar származású kutatók integrálódását szolgálja. Az ö jóvoltuk­ból további nagy megtiszteltetésben is Előadás az Akadémia első amerikai -kanadai konferenciáján goiul kellett esszét írniuk, majd második feladatként a Prágában zajló orvoskép­zéssel kapcsolatban kellett beszélgetést készíteni egy kijelölt emberrel. A mind­két szűrön átjutott tízfös csapatba Péter is bekerült, így került el a bostoni Har- vard Egyetemre. Tíznapos ott-tartózko- dásuk alatt következett az újabb öröm­teli esemény: meghívó a hírneves Har- vardra. Ennek történetét azonban már halljuk Pétertől: TANULSÁGOS HÁROM HÓNAP BOSTONBAN- Nagy megtiszteltetés volt számom­ra, mikor a tízfós csoportból engem kértek fel arra (bizonyára a prágai diák­megmozdulásokban való részvételem­ről tudomást szerezve), hogy tartsak beszámolót a forradalom napjairól, illet­ve a kommunista párt negyvenéves egyeduralmának történelmi és társadal­mi vonatkozásairól és a lakosság szoci­ális helyzetének alakulásáról. Amit tud­tam, rövid idő alatt összeszedtem és legjobb tudásom szerint előadtam. Jól­eső érzéssel nyugtázhattam, hogy be­számolóm tetszett a publikumnak, s lé­nyegében ennek köszönhettem a három hónapra szóló újabb meghívást. örültem, mert az ott töltött tíz nap nem a város, de az egyetem megisme­réséhez is kevés volt, nem is beszélve az ottani oktatás és orvosi gyakorlat tüzetesebb tanulmányozásáról, ami fe­lettébb érdekelt volna. Az elmúlt év szeptemberében utaz­tam és decemberig voltam Boston­ban. Feledhetetlen és tanulságos három hónap volt. Megérkezésem pillanatától ottani diákként kezeltek. Nem dédelgettek, de nem is mellőztek. Klinikai gyakorlatra is beosztottak... Ek­kor döbbentem rá, mennyivel előbbre vannak, elméletben és gyakorlatban is képzettebbek, mint mi. Az egyetemen meglepett a hallgatók és a professzorok közötti közvetlen vi­szony. Igaz, bárki nem jut be a Harvard- ra, de aki már ott van, nyíltan, hangosan is vitába száll a tanítójával. Egyébként saját belátásuk és tapasztalatuk szerint a hallgatók is pontozzák, értékelik az orvosprofesszorokat. A legtöbb ismeretanyagot mégis a kli­nikai gyakorlat adta. Két hónapot a Har- vard egyik legismertebb kórházában, a Beth Israel Hospital osztályain töltöt­tem el. Egy hónapot pedig a Childrens’ Hospitalban, az egyetem gyermekkór­házában. Az ottani diákok harmadéves hallgatók voltak. Én ugyanazt végez­tem, amit ók. Két páciensem volt: az AMERIKAI-EURÓPAI EGYÜTTMŰKÖDÉS Péter a csehszlovákiai szervezet alapjainak lerakásában hál’ Istennek olyan kiváló szakemberekre, tekintélyes közéleti személyiségekre, segítőtársak­ra talált, mintdr. Rácz Olivér és dr. Bauer Győző. A szervezetet mintegy száz taggal azóta önálló jogi személyként bejegyezték. Mindannyian olyan „csa­lád“ tagjainak tudhatják magukat, mely­nek a Nobel-díjas amerikai kutatók, John Axelrod, vagy a hírneves magyar anatómus orvosprofesszor, Szentágo- thai János és mások is tagjai. Az újdonsült csehszlovákiai szerve­zet tagjai közül többen ott voltak ez év májusában Balatonaligán az Akadémia első nemzetközi kongresszusán, melyet Göncz Árpád is megtisztelt jelenlétével. Jelen voltak a keleti tömb országainak orvosai, egyetemi dékánjai, a kutatók az amerikai tanulmányút, esetleg a tenge­ren túli továbbtanulás lehetőségeiről is tájékozódhattak. Több Ízben is elhang­zott, hogy az Akadémia ezt minden rendelkezésre álló eszközével segíti majd, de az érdemi ügyintézést az egyénnek, vagy az illető ország szervei­nek kell vállalnia. Ugyancsak itt érett meg az az elhatározás, hogy a szerve­zetnek további tagokat, támogatókat, híveket verbuválnak, esetleg a nagyobb városokban klubokat is létrehoznak. Ha­zánkban e téren Kassán jutottak a leg­messzebbre. TERVEK NÉLKÜL Ő SEM TUD ÉLNI Péter jelenleg Rimaszombatban a szü­lői házban piheni ki az elmúlt hónapok és vizsgák fáradalmait. Tervek nélkül viszont ö sem tud élni, hisz találkozá­sunkkor arról is sokat beszélgettünk, mit vár a jövőtől, hogyan képzeli el életpá­lyájának további alakulását. Ezekről is őszintén és nyíltan fogalmazott:- Most éppen tanulok, mert vizsgázni szeretnék a Harvardon. Persze csak akkor, ha erre lehetőségem nyílik. Elő­nyömre szolgál, hogy már ismerem az ottani viszonyokat. Továbbá élénken foglalkoztat egy olyan akadémiai fórum, összejövetel megszervezése itt - sző­kébb pátriámban, Gömörbén -, mint amilyen Magyarországon volt. Ezt el­képzeléseim szerint édesapáméknál a csízi fürdőben szeretnénk megvalósí­tani, ahol jelenleg ö az igazgató főorvos. Persze vannak távlati terveim, vagy talán álmaim is. Az egyetem befejezése után szeretnék továbbra is behatóan - vagyis a kutatás szintjén - foglalkozni a pszichiátriával. Titkolt vágyam egy-két évre kijutni a Harvardra és ott biokémiai kutatásokat végezni. Aztán visszajön­nék ide, Csehszlovákiába (vagy nem tudom, hogyan fogják majd akkor hívni) abba a kórházba vagy kutatóintézetbe, ahol éppen szükség lenne rám. Polgári László TARTÓS BARÁTSÁG VASÁRNAPI ELMÉLKEDÉS Kettőn álla vásár Vladimír Meciar népszerűsége valójában azóta növeke­dett rohamosan, amióta mintegy másfél évvel ezelőtt kiebrudalták a kormányfői székből. Már akkor bejelentet­te, hogy visszatér. S íme, megtörtént... A jelenlegi kormányfő megnyilatkozásait már a válasz­tások előtt figyelemmel kísértük, mert személyében az eljövendő győztes párt vezérét sejtettük, aki meghatározta terebélyesedő mozgalmának programját. Kisebbségünkkel kapcsolatos kijelentéseit akkor még óvatosan fogalmazta, választási „tízparancsolatában“ is leszögezve a nemzeti kisebbségek teljes értékű fejlődésé­nek biztosítását a nemzetközi megállapodásokkal össz­hangban és a nemzetközi standardnak megfelelően. Sokak figyelmét elkerülte, hogy ezt követően a mozgalom második embere - mintegy a munkamegosztásban előre megegyezve - nyomban kijelentette, hogy Szlovákiában a magyar nemzeti kisebbség jogai meghaladják az európai átlagot. E két nyilatkozat semmiképp sem választható el egymástól és felfigyeltető jelzés. Mert mi következhet abból, ha a nemzetiségi jogokat európai szinten biztosítják, de a jogok jelenleg ezt a szintet már meghaladják? A „ki- egyenlítés“ talán e jogok megnyirbálásával képzelhető el? A választások után a parlamentbe került magyar politi­kai pártok kisebbségünk helyzetének rendezését fontolgat­va, felvetették az autonómia kérdését. Korántsem kész javaslatként, inkább hangosan gondolkodva. Az új kor­mányfő nem késlekedett, nyomban megpróbálta elejét venni a további kísérleteknek. Vladimír Meciar nem az a politikus, aki valaha is védekezik (pedig számtalan támadás érte és éri), hanem rögtön támad. Most se cselekedett másképp. Mielőtt politi­kai pártjaink pontosabban körvonalazhatták volna valami­féle autonómiára vonatkozó elképzeléseiket, Vladimír Me­ciar nyilatkozatot tett közzé. Utalt arra, hogy az autonó­miára irányuló törekvések bölcsője lényegében Magyaror­szág, s mögöttük feltehetően távlati területi igények szán­déka rejlik. Szavai szerint a csábításnak a hazai magyar politikai pártok se álltak ellent... Meciar a magyar kormány általa feltételezett szándékai­nak illusztrálására kijelentette, hogy Magyarország szüksé­geihez képest már most is aránytalan mértékben fegyver­kezik és hadgyakorlatait a NATO hadgyakorlataihoz ha­sonlította. Nincs tudomásunk arról, hogy e tényt korábban, vagy azóta valaki is bizonyította volna, de a szlovák közvéleményben így is nyugtalanságot keltett. Talán ez lett volna a cél? Milyen irányba is lőtte ki nyilait az új szlovák kor­mányfő? Először is félreérthetetlenül a magyar kormány tudomá­sára hozta, hogy a szlovákiai magyar nemzeti kisebbség sorsa iránti érdeklődése (hát még netán támogatása) mö­gött leplezett irredenta szándékokat sejt. Ez pedig olyan tevékenység, amit az európai közvélemény aligha fogadna megértéssel, tehát következésképpen a magyar kormány a félreértések elkerülése végett jobban tenné, ha távol tartaná magát határon túli kisebbségei védelmétől. Lehet ez burkolt figyelmeztetés Európa és a világ közvéleményének is, mert nem kizárt, hogy Magyarország titokban távlati területi igények szándékát dédelgeti, ami pedig Közép- és Kelet-Európábán veszélyeztethetné az amúgy se éppen szilárd állapotokat. A figyelmeztetés szólhat Magyarország szomszédainak is (Ukrajna, Románia, Szerbia), ahol szintén számos ma­gyar kisebbség él. A gyanú felkeltésével (vagy élesztésé- vel) e szomszédos országok hangulata, közvéleménye könnyen a magyarok ellen fordulhat. És hát nem utolsósorban saját nemzetében azt a tudatot erösítgeti, hogy nem árt az elővigyázatosság, mert a szlo­vák nemzeti érdekeket veszélyeztető szándékokkal állunk szemben. Ezért szükséges a nemzeti összetartás a feltehető ellenséggel szemben. Ugyanis az autonómia gondolatát felvető hazai magyar politikai pártok is veszélyt jelente­nek, mivel a túloldalról jövő „csábításnak engedve“ lénye­gében akarva, nem akarva leplezett irredenta törekvések támogatói. Ez pedig törvénybe ütköző felforgató tevé­kenység! A magyar politikai pártok képviselői tehát jól gondolják meg, meddig mehetnek kisebbségük érdekeinek védelmében! Az ellenségkép felvázolása és újrafestése nem új keletű dolog. A szovjet gyakorlatban bőségesen alkalmazott mar­xista ízű tétel, hogy egy társadalom vagy társadalmi csoport összetartása annál szilárdabb, minél jobban veszé­lyeztetve érzi érdekeit. Ehhez persze ellenség kell. Ha történetesen nincs, akkor teremtünk! S ha így kialakul, , akkor e „veszélyeztetett“ csoport szilárdan összetartható és érdekei védelmében akár nagyobb áldozatokra is hajlan­dó. Márpedig az önállósuló Szlovákia lakossága bizony jelentős áldozatok vállalására kényszerül. A csoportot vagy politikai pártot, mozgalmat összetartó ellenségkép egyes megfigyelők szerint a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom egységének megőrzését is szolgál­ja, mivel azon belül is vannak különféle áramlatok s egye­sek szerint az élesebb differenciálódás akár a szakadás veszélyét is magában rejtheti. Nem állítom, hogy az itt levont következtetések min­denben fedik a szlovák kormányfő szándékait. Am koránt­sem vagyok az egyedüli, akiben ezeket az aggodalmakat kiváltotta. Annál is inkább, mert nem tekintjük magunkat a szlovák nemzet ellenségének. Szeretnénk, ha ők se tekintetének annak bennünket. A közös sors alakításában, javításában egyenrangú partnerekként, de soha nem afféle megtűrtekként akarunk részt vállalni. Ehhez azonban kettő kell... Zsilka László _______________________________________________________/ 1992. VII 24. V.

Next

/
Thumbnails
Contents