Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-24 / 30. szám
Uasűrnap 1 MARIAN KOTOR A: Az önkormányzatok hatalmas kiadásokra kényszerülnek, s a hasznot mások zsebelik be Gunits László felvétele Nagy befektetések haszon nélkül ■ A gázvezeték után a vízvezetéket is térítés nélkül adják át a szakvállalatnak? ■ Az állami támogatás a közvilágításra sem elegendő ■ A földtulajdonosok a szövetkezet transzformálására várnak ■ Támogatják a magánvállalkozókat ■ Ha nagyobb lesz a jövedelmük, több bevételhez jut a község is Tavaly ősszel kerestem fel először az ország egyik legfiatalabb polgármesterét. Akkor huszonnyolc éves volt. Magyarul is beszélő szlovák ember. A rendszerváltáskor a békés forradalom egyik helyi alakítója. A következő évben az Együttélés nagysallói szervezete állt ki mellette: Marián Kotora gépészmérnök úr legyen a polgármesterünk! így is lett, mert az Együttélés tisztségviselőinek szava a mérvadó, útjelölö. rájuk hallgat a falu többsége, még akkor is, ha az utóbbi évtizedekben itt is összébb zsugorodott a magyarság. A népszámlálási adatok szerint Nagysalló 2960 lakosa közül csak negyvenhat százalék a magyar nemzetiségű. Ennek ellenére a helyhatósági választások után az idei parlamenti választásokon is az Együttélés és MKDM koalíciója kapta a legtöbb szavazatot, sokkal többen voksoltak rájuk, mint a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalomra. Nagysalló is az átalakulás korszakát éli. A forradalmi változások után ők is gazdasági nehézségekkel küszködnek. Múlt év októberében Marián Kotora polgármester az önkormányzatok legfájóbb pontjára mutatott rá. „Ha nem lesz pénz, annak a társadalmi változások látnák a kárát!“ Panaszként még megemlítette: arra sem futotta erejükből, hogy a Szolgáltatások Házának emeletes épületében elvégezzék a befejező munkálatokat. Azt tervezték, inkább eladják, hogy egy kis pénzhez jussanak. Azóta hosszú hónapok teltek el. Újra ellátogattam a faluba, mert kíváncsi voltam, szűnőben vannak-e az anyagi gondok?! A fiatal polgármester csak felsóhajt: a pénzhiány napjainkban is gyötrő, talán még inkább, mint a megválasztását követő első esztendőben. — Kiadásaink fedezéséhez négy, illetve négy és fél millióra lenne szükségünk egy esztendőre — mondja Kotora mérnök.—Az államtól kétszázezres támogatásra kaptunk ígéretet. Ez még a közvilágításra sem elegendő. Júniusig csak nyolcvanezret utaltak át a számlánkra, a többit csak akkor, ha marad pénz az önkormányzatok megsegítésére. Tavaly kétmillióért eladtuk a Szolgáltatások Házát. A saját pénzünkből azóta már öt utcában vezettük be a gázt. Ha lesz pénzünk, még három utcában gázhoz juttatjuk a családokat. Eddig több mint egymilliót fordítottunk erre a célra, s az új gázvezetéket egy koronányi térítés nélkül kellett átadnunk a gázmüveknek. Az ebből eredő haszon az ó bankszámlájukat duzzasztja majd. Igazságosnak tartja ezt? Mi nem! Ivóvízre is szükségünk lenne. A vízvezeték, a tisztítóállomás és a csatornázás építéséhez szükséges tervdokumentációért tavaly kétszázezer koronát fizettünk. Hogy mindezt megvalósíthassuk, hatvan- millióra lenne szükségünk. Hon- nét vegyünk ennyi pénzt?! Ha lenne is, a vízvezetéket is ingyen adjuk át a vízműveknek, s övék lesz a haszon?! Furcsa egy törvény ez! Igaz kölcsönt is vehetnénk fel a víz bevezetésére, de ha térítés nélkül kell átadnunk a vízműveknek, miből fizessük ki az adósságunkat? Az önkormányzatok hatalmas kiadásokra kényszerülnek, s a hasznot mások zsebelik be! Az előírások mielőbbi módosítására lenne szükség! A gázt, az egészséges ivóvizet igénylik a lakosok. A környezetvédelmi hivataltól kértünk ugyan anyagi támogatást, de sok kérvény gyűlt össze náluk, s kevés a pénz. Ki tudja, hogy mikor kerülünk sorra. Várhatunk. önerőből csak kisebb szakaszonként építhetnénk a vízvezetéket, eltarthat évekig is. Ha lenne hatvanmilliónk, egy esztendő alatt is valóra válthatnánk a terveinket, mert dolgos kézben nincs hiány, már háromszáz falusi maradt munka nélkül, a zselizi, tolmácsi és a lévai üzemekből bocsátották el őket... A polgármester nem hallgatja el a legkényesebb problémát sem. A falu két mezőgazdasági szövetkezete - a kis- és nagysallói — a béradóból évente másfél millió koronát juttat a községi hivatal számlájára. Sok épületük van, s az ezek után járó helyi illetékként még 700--800 ezer koronát fizetnek. — Nem sok ez, de rászorul a falu erre a pénzre — mondja Marián Kotora. — A falusiak többsége a szövetkezetekben dolgozik. Ha szétesnének, sokan munka nélkül maradnának. Kár lenne értük, de az átalakításukra, a transzformálásra szükség van, mert úgy, ahogy mostanáig működtek, tovább nem mehet. Eddig csak hat gazda jelentette be, hogy mezőgazdasági vállalkozóként saját földjét akarja megművelni. A többiek várakozó álláspontra helyezkedtek. Figyelik a kezdeményezőket, akik az első termésük betakarítására készülnek. Különösen Szabóék a példaképük, akik húsz hektáron már a sajátjukon gazdálkodnak. — Lehet, ha kisebbre zsugorodva is, megmaradnak a mezőgazdasági szövetkezetek, mert többen nem merik a kockázatot vállalni. Eddig csak munkába jártak, elvégezték azt, amivel megbízták őket. De ha önállósulnak, a kockázatot is vállalniuk kell, amihez eddig nem voltak hozzászokva. December végéig minden eldől. Más vállalkozókhoz hasonlóan két évig a magángazdák sem fizetnek adót. Annyival kevesebb lesz a község kasszájában. De segítjük s bátorítjuk őket, csak mielőbb oldódjon meg ez a kényes probléma, mert ettől függünk, a község kiadásait csak az adókból fedezhetjük. Ha többet fognak termelni, nagyobb lesz a jövedelmi adójuk is. Remélem, jól fog nekik menni. Nekünk két-három évig rossz lesz, de utána, kedvezőbb lesz az adóbevételünk... Nem csoda, hogy a polgár- mester a helyi képviselőkkel együtt örül annak, hogy a múlt év őszétől hetvennyolcról már mintegy százhúszra emelkedett a magánvállalkozók száma. Az önkormányzat számára ez a legbiztosabb pénzforrás. Marián Kotora dicséri is őket, mert a vállalkozók szaporodása nemcsak a falunak hasznos, hanem a vásárlóknak is. — Csak legyen minél több maszek a községben - mondja. - Az emberek előbb körülnéznek az üzletekben, válogathatnak, s ott vásárolnak, ahol jobb és olcsóbb az áru... — S mi történt a Szolgáltatások Házával? — kíváncsiskodom. — Zelenyánszki Juraj, a kiváló sajtkészítő mester vásárolta meg kétmillióért. Sajtgyártásba kezdett, és üzletet is nyitott, ahol a jó minőségű termékeit olcsóbban vásárolhatjuk. A helyi és a közeli szövetkezetek már csak neki szállítják a tejet. Gyuri bácsi, így szólítják őt a jó ismerősök, a község legnagyobb vállalkozója lett. De nagy a gondja, mert hatmilliós kölcsönt vett fel az épület és a berendezés megvásárlására. Két évig ő is adó- mentességet élvez. 0 is, mi is a pénz gyorsabb forgására várunk ... ^ S Marián Kotora még elmosolyodva hozzáteszi: - Hogy idővel nagyobb legyen jövedelmünk, s a pénzhiány ne keserítsen meg bennünket... Petrőci Bálint érem, feladhatok egy hirdetést, hogy meghaltam?- Tessék? Nem értem...- Halálhíremet akarom kelteni. Nem akarok öngyilkos lenni, csak nyugodt öregségre vágyom... Távol szülőfalumtól, gyerekeimtől, ismerőseimtől. Hetvenkilenc évesen az embernek teher az élet - hallom a kagylóban a kissé reszketős hangot, s hirtelen a nemrég elhunyt nagyanyám jut eszembe, aki nyolcvanhat éves kora, betegsége, magányossága ellenére is ragaszkodott az élethez, a távol élő szeretteihez.-Segíthetnék netán valamiben? Küldjék orvost? - mondom önkéntelenül, s zavaromban erősebben markolom a telefonkagylót. - Ha megengedné, meglátogatnám. A néni a vonal túlsó oldalán makacsul hallgat.- Megbeszélnénk a hirdetése ügyét - jut eszembe a megoldás, s a néni javaslatomat elfogadja. Az egyik pozsonyi lakónegyed újnak számitó penziója kis szobájában kedves arcú, szelíd mosolyú néni fogad. Levendula- és zsályaillatot érzek, s mielőtt kérdeznék, vendéglátóm az asztalkára teszi a gőzölgő teát.- Nem kell a hirdetés - közli nagy sóhajtás közepette. - Elvégre az embernek vállalnia kell sorsát. Még ha keserű is. Némi töprengés után M. néni akadozva, később egyre inkább belelendülve vall sorsáról.-Keleten éltem le az életemet, K. községben, a neve nem is lényeges. Jómódú családból származtam én is, az uram is. A faluban már gyerekkorunkban nyílt titok volt, hogy a szülők rég megegyeztek frigyünkben. így is lett. Nem előzte meg szerelem, de az évek során szép, tartós, bensőséges és főleg tiszta kapcsolattá, szeretetté alakult. Nem tudok arról, hogy az uram hosszú házasságunk alatt megcsalt volna, és persze nekem sem kellett más. Pedig de sokan tették a szépet! S persze informáltak arról, hogy az uramat hol ezzel, hol azzal látták. Évekig ugyanis magas tisztséget töltött be, és Kelet-Szlovákiában nem volt ismeretlen a neve. Soha nem voltam alkalmazásban, háztartásbeliként láttam el a házat, a kertet, a gyerekeket, őriztem a családi tűzhelyet. Nem esett nehezemre, örömmel töltött el, ha az uram társasága dicsérte a lakást, az ételek ízét. Meg gyerekeim jólnevelt- ségét. Mert való igaz, a fiaim jók voltak. Szorgalmasak a tanulásban, kitartóak a sportban, később mértéktartóak az udvarlásban. Mosolyog? Azt hiszi, az elfogultság beszél belőlem? Szépen éltünk. A fiaim elvégezték az egyetemet, nyelvtudásukat külföldön tökéletesíthették, és hazatértek annak ellenére, hogy Nyugaton kiváló állást ajánlottak fel nekik. Akkoriban én voltam a legboldogabb anya, mert úgy hittem, a gyerekek rám való tekintettel nem disszidáltak. Hogy mégsem így volt, erről csak később bizonyosodtam meg. Bár ki tudja? Öt évvel ezelőtt meghalt az uram. Ebéd közben lefordulta székről. Nem volt soha baja a szívével, mégis infarktus vitte el. A halotti toron robbant a dolog először. A menyeim azzal jöttek, hogy mi lesz velem ebben a nagy házban? Kassán kellene vennem egy kis lakást, valahol a közelükben. Nem tagadom, kimerültségemben, kétségbeesésemben nekem is ez jutott az eszembe, de nem beszéltem róla. Mi ugyanis a férjemmel azt szerettük volna, ha a gyerekek visszatérnek a szülői házba. Még házasságkötésük előtt hozzáépítéssel megoldottuk a külön lakrészeket, ám a menyeim végül nem voltak hajlandók egy fedél alatt élni az anyóssal. Pedig Isten látja a telkemet, soha semmi kifogásom nem volt ellenük. Csak unokát szerettünk volna. Inkább nem is mondom el, miket mondtak, miért nem kell a gyerek. A karrierre, az alakjukra, a bizonytalan helyzetre hivatkoztak. A legszőmyűbb számomra az volt, hogy az én szerelmetes fiaim is ezt a nézetet vallották. Unokáim nem születtek. Az uram halála után nem költöztem Kassára. Budapesten élő özvegy nővéremhez mentem, s nála voltam több mint két hónapig. Aztán ő jött el hozzám, majd ismét én utaztam. A novemberi fordulat Magyarországon ért, ezért hazasiettem. A fiaim, míg távol voltam, feleségestül beköltöztek a családi házba. Az egyik nem a saját lakrészébe, hanem az enyémbe. Annak rendje és módja szerint áthurcolta a bútoraimat, s ami nem fért el, a padlásra került. A sok antik holmi! Kikértem magamnak, és visszacsináltattam az egészet. Menyeim a hátam mögött szidalmaztak. Nem tetszett nekik, hogy az én lakrészem négyszobás, az övék meg három-három. Hogy nekem nagy a konyhám, az övék pedig kicsi. Hogy az én fürdőszobámban barna a csempe, az övékben pedig zöld meg rózsaszín. Nem szaporítom a szót, pokollá vált az életünk. A menyeim kerültek, nem is köszöntek, a fiaim is csak alig. Budapestre menekültem. Sajnos csak rövid ideig voltam a nővéremnél, mert megbetegedett és meghalt. Még életében örökösökként a fiaimat nevezte meg, akik nagyon nagy összeghez jutottak. Gondoltam, a pénz majd megbékíti a feleségeket. De nem. Úgy tűnik, a menyeimnek semmi nem volt elég. És persze, én álltam útjukban. Csak hát nekem nem volt hová mennem. Aztán a pozsonyi barátnőm temetésén valaki egy félig üres penzióról beszélt. Nem voltam rest, megtudakoltam, majd intézkedtem. Nem mondom, az ügyintézés körülményes volt, de végül is pozsonyi lakos lettem. Pozsonyi? Külvárosi, hiszen a városban március óta talán tízszer se voltam. A gyerekeimre írattam a házat. A személyes holmimon, s néhány apró emléktárgyon kívül semmit sem hoztam magammái. Ó, bocsánat, a takarékbetétkönyv is kellett, mert ugye a nyugdíjam alacsony, a lakbér pedig magas. Senkivel nem közöltem, hova megyek, a nyugdíjhivatalban is kértem, ha netán a fiaim érdeklődnének, ne közöljék a lakcímem. Csak egy régi barátnőm tudja, hol vagyok. Néha felhívjuk egymást. Tőle tudom, hogy a fiaimat egyáltalán nem érdekli, hol vagyok, mi van velem, élek-e. Néhány napja az elhunyt barátnőm gyerekei kerestek a régi otthonomban, s kijelentették, hogy ha nem adok életjelt magamról, kerestetni fognak a rendőrséggel. Azért gondoltam, nem élet-, hanem haláljelet adok magamról, hogy senki ne zaklasson. Tudom, én vágtam el a gyökereket, s azt is tudom, nélkülük élni nehéz. Nem bírtam tovább... ígérje meg, hogy nem árulja el a nevemet senkinek - szorítja meg a kezemet búcsúzáskor. Megígértem. Péterfi Szonya Szeretet es 1992. VII. 24.
