Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1992-07-17 / 29. szám

* m Szerkeszti: Tallósi Béla alaha nagyon-nagyon régen Szicília szige­tén, Siracusában a zsarnok Dionűsziosz uralkodott. Sem­mitől sem riadt vissza, csak­hogy megszerezze a hatal­mat. Sok embert elárult, so­kuknak ártott, s aztán rette­gett a félelemtől, hogy valaki mindezt visszafizeti neki. Pa­lotáját úgy megerősítette, akár egy páncélszekrényt, a bejáratot éjjel-nappal őrség felügyelte, de ez sem segített rajta. Szüntelen félelem gyö­törte. Aki nem ismerte közelebb­ről, könnyen azt hihette, hogy Dionűsziosz a legboldo­gabb ember a nap alatt. Hi­szen korlátlan hatalma van! És milyen gazdag! Ilyen gaz­dagságról nem álmodhatott senki Siracusában, de egész Szicília szigetén sem... Ha udvarnokai körében időzött, azok valósággal töm- jénezték, versenyeztek a hí­zelgésben. Legügyesebbnek ebben Damoklész mutatko­zott, mert igazi mestere volt a hízelgésnek. — Uram, sereged erősebb a tengernél és hűségesebb a sziklapartnál. Kincseid job­ban csillognak, mint a csilla­gok az égen, dicsőséged még az olümposzi istenek is meg­irigyelhetnék. — Meglehet - ásított a zsar­nok. - Csak folytasd, Da­moklész, nagyon jó hallgatni téged. — Boldogságod végtelen, és biztos vagyok benne, ó, ha­talmas Dionűsziosz, ha csak egyetlen nap lennék a te bő­rödben, egész életem végéig elég lenne annyi boldogság. Dionűsziosz csodálkozva ránézett. — Komolyan mondod ezt? — Nem mernék tréfálni, uram - bizonygatta Damok­lész. — Igazad van, veszélyes dolog megtréfálni a zsarno­kot — mosolygott Dionű­sziosz. S aztán mindenki je­lenlétében szavát adta, hogy már másnap teljesíti Damok­lész kívánságát: egy napig Si­racusa leghatalmasabb urá­nak érezheti magát. Az udvarnokokat majd megette a sárga irigység. Másnap a szolgák finom bársonyba öltöztették Da­moklészt, szőnyeggel borított arany nyugágyra ültették, rézedényből töltögették neki a legfinomabb borokat, tála­kon csupa ínyencfalatokat szolgáltak fel. A termet illa­Hana Doskotílová tos füvekkel füstölték ki, hár­fazene szólt, fejére babérko­szorút illesztettek. Egyszó­val, valami csodálatos... Ekkor azonban Damoklész meglátta, hogy közvetlenül a feje fölött lószőrön éles kard függ. Hiszen ez bármely pillanatban a fejére eshet, és kiolthatja az életét! Másra már gondolni sem tudott. A zenét sem hallotta, bort sem ivott, az ínyencsé­gekre rá sem nézett. Csak azt kívánta, hogy épségben meg­érje az estét. Mikor aztán alkonyaikor belépett a szobába Siracusa ura, szegény Damoklész fél­holt volt a borzalomtól.- Miért, uram, mondd, miért? Miért büntetsz eny- nyire?- Ez nem büntetés, Da­moklész. Teljesítettem a kí­vánságodat! Hidd el, ahogy te érezted magad ma, úgy érzem magam életem minden napján - mondta Dionű­sziosz. És otthagyta Damoklészt fáivá maradt szájjal... Egyszóval, a görög zsarno­kok kegyetlenek voltak ugyan, de egyvalamihez szi­gorúan tartották magukat: Nevén nevezték a dol­gokat. Zsarnokoknak nevezték magukat, ami akkor nem je­lentett se többet, se keveseb­bet, csak annyit, hogy erő­szak útján jutottak hatalom­hoz. Azoktól, akik őket kö­vették a hatalmon, megköve­telték, hogy Jóságosnak, Sze­retettnek, Kedvesnek szólít­sák őket... És a világ minden kincséért soha senkinek sem vallották volna be, hogy félnek. Schmidt Éva fordítása Mióta vannak autóversenyek Gyakorlatilag azt mondhatjuk, hogy az autóversenyek egyidő­sek magukkal az autókkal, azaz a 19. század technikai csodájá­nak megszületése után hamaro­san a versenyek is színre léptek. Az első autóversenynek állító­lag Franciaország adott otthont 1887-ben, 31 km hosszú pályán. A színhely Párizs. Vannak azonban olyan felte­vések is, hogy az USA-ban né­hány évvel korábban, már talán 1878-ban is sor került egyfajta autóversenyre. Azt azonban már határozottan állíthatjuk, hogy az első igazi, amolyan mai értelemben vett versenyre 1895-ben került sor a Párizs-Bordeaux-Párizs útvo­nalon, 1178 km-es távon. Szintén Franciaországban rendezték az első Grand Prix- versenyt is, 1906-ban. Hollós Mátyás királyunk országa nem a naplopók, nem a gondtalan restek or­szága volt, de nem ám: az az idő se katonát, se polgárt, se urat, se parasztot, se kisem­bert, se nagyembert nem en­gedett ellustulni. Örökösen tomboltak a vérontó hadak a határokon, a határokon be­lül izzott a munka, lángolt az igyekezet, aminek az ország hatalmát, dicsőségét fenn kel­lett tartania. Ebben az időben bizony megemlegették, ha valamerre egy haszontalan tunya ember tanyázott. Olyan nagy országban, ami­lyen Magyarország volt, ke­rült azért akkor is egy, rakás megátalkodott lustafi, kik minden istenadta nap Szent Heverdelt szerették ünne­pelni. Mátyás királynak egyszer olyan gondolata támadt: megfogadta Magyarország leghírhedtebb három lustáját, akik még azt se állották meg nyögés nélkül, ha a kisujjukat kellett mozdítani. Ezt a csuda három lustát felhurcolták a királynak Buda várába, ott Mátyás rendelkezésére külön takaros kis házat kaptak, az volt a dolguk, hogy semmi dolguk a világon ne legyen. Szolgákat, szolgálókat adtak melléjük, akik a három lustá­ra takarítottak, fűtöttek, főz­tek, öltöztették, vetkeztet­ték, mosdatták őket, talán még a falatot is megrágták, mielőtt a lusták szájába ke­rült volna. így kellett a buda­vári három lustának a házban élni csúfságra, nevetségre, egész ország csak leste, med­dig bírják azt a rettentő sem­mittevést. Bírta a Mátyás három lus­tája, egyik jobban bírta, mint a másik. Egész nap hevertek, szuszogtak, mert úgy meg­híztak, mint a malac kará­csonyra. Ha megunták a há­ton fekvést, a hasukra fordul­tak, ha abból is elég volt, vissza a hátukra. Olyan lus­ták voltak már, a legyet is lusták voltak elkergetni az orruk hegyéről. Egyszer azután, hogy esett, hogy nem, kigyulladt a Mátyás három lustája felett a tető. A járó-kelő nép nagy­ban kiabálta a tüzet odakint, a láng is megcsapta már az ablakot. Akkor az egyik he­verő fickó odaszól a másik­hoz, álmosan:- Úgy látom, koma, ég a ház. A másik ásított egy na­gyot, azután azt mondta:- Hadd égjen, majd kivitet a király, ha baj lesz. A harmadik nyöszörögve nyitotta ki száját:- Hogy nem restelltek már ennyit beszélni. így lett vége a Mátyás há­rom lustájának, még a halálu­kon is nevettek az emberek. Dénes György Nyári idill Delel a nap Füstkék kőkút körül kölyökkutya-kör ül, kölyökkutya-körben répabarkó rebben, Ragyog az utca, delel a nap, a kutya lógó nyelvvel szalad, varas varangy vartyog, karvaly kering kábán, pinty pöröl fűz ágán, csáb csalogány csattog, a patakparton libasereg, közötte néhány pucér gyerek, lila lepke lebben, lobog locska szellő, hűs csepp cseppre cseppen, fölfakad a felhő, kacag és gágog a víz, a part, fönnebb az utca szinte kihalt, csatornák csorognak, pockok elporoznak, varjú károg: kár, kár, szálkás perje sárgáll. az úton csak egy néne döcög, rá-rápillant a poros bürök. MEGFEJTÉS A július 3-ai számunkban közölt feladatok megfejtése: az 1 -es számú ábra: (egy a lehetséges megfejtések közül) vízszin­tesen - 2 és 3, illetve 5 és 4. Nyertesek: Józsa Erika, Szádellő; Csank Róbert, Várgede; Hencz Erzsébet, Hetény; Leíla Farah, Kassa; Nagy Teréz, Géllé. * * 14 ♦ 1992. VII. 17. Janiga József illusztrációja ________£_____________________

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents