Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-17 / 29. szám
..............MNirOHlH Pr ágai beszélgetés Anny Duperey-vel Sosem hagyta, hogy sztárolják, hogy fotósok hada lesse minden mozdulatát, vagy hogy Franciaország erotikus barométere legyen. Mert lehetett volna az is, ha úgy akarja. Leheletnyi nyersselyemben szép, hosszú lábát mutogathatta volna, esetleg fedetlen vállát egy művészi parfümreklámban. Csakhogy Anny Du- perey-nek nem erről szól a színészi pálya. Ő nem önmagát - mások bensőjét állítja előtérbe. Első filmjét akkoriban forgatta, amikor Raquel Welch, Florinda Bolkan vagy Marthe Keller, de a legkevesebbet róla tudunk. Nemes tartása, finom nőiessége, visszafogottsága nem lehetett téma a bulvárlapok számára, a „filmipari termék“ címkét nem ragaszthatták rá sehol. Franciaország északi részén, a Szajna parti Rouenban született 1947-ben. Tizenhét éves, amikor Párizsba kerül. Fényképek bizonyítják: magas, jó alakú, elegáns lány volt már akkor is; nem veszett el a zongora mellett. Eredetileg ugyanis zongoraművésznek készült, Mozart, Chopin, Lully és Beethoven dallamait gyakorolta vég nélkül, közben maradandó emlékű hangversenyekről álmodozott. Fotómodell is lehetett volna, hiszen a legismertebb párizsi divatlapok munkatársai foglalkoztatták, de 1966- ban, amikor Jean-Luc Godard-ral forgatott, végérvényesen a színészi pálya mellett döntött.- Godard volt önre ekkora hatással vagy inkább a kamera?- Meg fog lepődni. A kamera. Godard szavaira nem is emlékszem már. Különben a szerepeimmel is ugyanígy vagyok. Az utolsó forgatási napon egyszerűen szakítok a figurával, és többé nem gondolok rá.- De hát Godard az mégis csak Godard. A hatvanas években, a francia új hullám idején, amikor a Két-három dolog, amit hallottam róla című filmjében játszott, nagy elismerésnek számíthatott vele forgatni.- Ebben igaza van, de... tudja, én valahogy máshogy képzeltem el színész és rendező együttműködését. Tizenkilenc éves voltam, amikor ott álltam Godard előtt, tapasztalatom semmi, csak a félelem, a megfelelni vágyás. Azt gondoltam, majd segíteni fog, gazdagítani, de semmi! Godard egyszerűen csak használja, „kibelezi“ a színészt, anélkül, hogy nyújtana is neki valamit. Mindent elvett tőlem, amire a filmjéhez szüksége volt, én viszont nem kaptam tőle semmit. Sem okosabb, sem ügyesebb nem lettem általa.- Valamire mégis csak jó lehetett a vele forgatott film.- Arra, hogy felfigyeljenek rám. Másra nem.- Később aztán, amikor Roger Vadim- mal, Jean Delannoy-jal, Georges Laut- nerrel dolgozott, hogy érezte magát a kamera előtt?- Egyre jobban. Ők már figyeltek rám, nekik nemcsak az arcom kellett.- Az olyan filmekben, mint a Balszerencsés Alfréd vagy a Sokat akar a szarka, mit gondol, mennyit mutathatott fel a tehetségéből?- Amennyit egy komédiában felmutathat az ember. Nem túl sokat, de talán nem is keveset. Ha mást nem, hát azt, hogy a humor, a vígjáték sem áll távol tőlem.- A Sydney Pollackkal forgatott Bobby Deerfield után, ha él a siker adta lehetőséggel, Los Angelesbe költözhetett volna, hogy hollywoodi színésznőként folytassa pályáját, ön viszont maradt Párizsban. Miért? Mitől tartott?- Nem féltem én semmitől sem, csak nem hagytam, hogy elszédítsen a siker. Egyébként a Bobby Deerfieldet 1976- ban készítettük, s két évvel korábban Alain Resnais filmje, a Stavisky is megnyitott volna előttem egy-két ajtót Amerikában. Igen, mehettem volna. Minden barátom azt kérdezte tőlem: mikor indulsz, csomagolsz már? Fogd a bőröndjeidet, utazz el három hónapra, aztán meglátod, mi történik. Nem láttam meg, mert otthon maradtam. Jártam én már azelőtt kétszer is Los Angelesben, de egyszer sem csomagoltam ki, mert úgy éreztem, az ottani világ nem az én világom. A legszebb karriert szerintem amúgy is otthon futhatja be az ember. A virágot sem szabad csak úgy kihúzni a cserépből és egy másikba ültetni, azt megsínyli, abba belepusztulhat. És még valami. Én nagyon szeretem Franciaországot, a francia közönséget, és nem akarok „áruló“ lenni.- A Bobby Deerfieldben A1 Pacinóval játszott, a Dollármilliárdokban Patrick Dewaere-rel, a Balszerencsés Alfrédban Pierre Richard-ral. Ki volt ez idáig a legjobb partnere?- Bemard Giraudeau, a férjem. Vele nemcsak színészként, hanem forgatókönyvíróként is dolgoztam már. Első játékfilmjét, A hegylakótAs az én történetem alapján forgatta.- írt már korábban is, vagy csak most indult el ezen az úton?- Két regényt adtam már ki, a harmadik könyvemet, amely vallomásnak készül, most fogom befejezni. Különben írtam én már húszéves koromban is, csak akkor még nem volt bátorságom megmutatni senkinek. A Fekete vitorla című könyvem sikere után határoztam el igazán, hogy ezentúl nemcsak játszani, hanem írni is fogok.- Színházról, látja, nem is beszéltünk.- Pedig arról kellett volna. Jarryról, Dario Fóról, Giraudoux-ról és Anouilh- ról. Ők sokkal többet tudnak az életről, mint én. Hozzájuk képest én csak „megfigyelő“ vagyok. Szabó G. László Első szenvedély, Marguerite Duras önéletrajzi regénye, A szerető világsiker lett. S mint minden világsikert, ezt is utolérte a sorsa: megfilmesítették. A főszerepet az eddig ismeretlen tizenkilenc éves lányra, Jane March-ra bízta a rendező: Jean-Jacques Annaud. A szinkronstúdió egyik sötét sarkában találta meg a rendező a lányt, aki keservesen sírt. Azt hüppögte, ez az egyetlen szerep, amely neki íródott, mást egyszerűen képtelen eljátszani. A rendező megnyugtatta, hogy nincs igaza. Néhány hét múlva a kislány ott áll Isabelle Adjani mellett, de a sztár már nem Adjani. A rendező elégedett. Jean-Jacques Annaud szereti ezt a komoly, tiszta arcú lányt, aki lányával egykorú. Tizenhét éves volt a tinikozmetikát reklámozó kislány, amikor Annaud felfedezte. Hétezer lányt nézett meg, mielőtt ráakadt volna, de ő lett Marguerite Duras ifjúkori megfelelője. A könyv 1984-ben jelent meg, hallatlan felháborodás, majd hallatlan siker kísérte: kétmillió példányban adták el és 43 nyelvre fordították le. Az önéletrajzi ihletésű történet az első szenvedélyt, egy reménytelenségre ítélt, tiltott szerelmi kapcsolatot mesél el. Hőse a tizenöt éves európai kislány és a 28 éves gazdag kínai fiatalember. A filmbeli kislány bő, átlátszó vászonruhát visel, magas sarkú, kövekkel díszített cipőt és egy rózsafa színű férfikalapot. Ez utóbbitól nem hajlandó megválni, csak akkor veszi le, amikor a kínait kérleli: tegye őt asszonnyá. Egy hajóúton találkozott a kínaival. Érezte, hogy figyeli, s remegett, hogy megszólítsa. A férfi elegáns, bőre akár a selyem, illata, mint a finom angol cigarettáké. Fekete limuzinján Saigonba viszi a lányt, majd a következő délután lakására is elviszi. „A testi szerelemről akartam filmet forgatni“, mondja Annaud, s ez sikerült is neki, mert szégyen és bűntudat nélkül dolgozott. Kamerája soha nem rettent vissza, minden egyes szerelmi jelenet a következő előkészítéseként hat, hogy eljusson ahhoz a végső nagy jelenethez, amelyben a kamera a két test közé férkőzik, olyan közel, hogy már semmi sem vehető ki, de minden elképzelhető. „Végül is tetszik, hogy minden szerelmi jelenet ilyen botrányossá, sokkolóvá sikeredett“ - mondja Jane March. Egyébként szégyenlősen nyilatkozik a forgatás részleteiről, ami nem is csoda, hiszen az angol bulvársajtó annak idején ezt az egészet a „Valóban szeretkeztek vagy sem“ kérdésre redukálta. „Hogyan tehettük volna, amikor az egész stáb ott nyüzsögött, s mindenki a kamerapozíciókkal és a világítással törődött, s a szex, mint olyan, fel sem merült?!“, háborgott Jane. „Tizennolc évesen már megöregedtem“, így kezdődik a film, s az első pillanatokban Jeanne Moreau rekedtes hangját halljuk, s egy görnyedt hátú öregasszony rója a sorokat. Ez a rendező ajándéka Marguerite Durasnak. S ez már egy másik szerelem, Annaud és az írónő kései és reménytelen szerelmének a felsejlése is. Végigveszekedték a forgatást, majfl egy látványos szakítás következett. Többé nem beszéltek egymással. Duras megírta A szerető új, forgatókönyvként is felhasználható változatát, de Annaud enélkül készítette el a filmet. „Mindig az volt az érzésem, hogy egy ideig Marguerite ellenére kell cselekednem ahhoz, hogy érte is tehessek valautolsó szerelem mit. Elviseltem a haragját, mert tudtam, hogy ő is végigsírja az éjszakákat“, vallotta később Annaud. A kínai szereti a kislányt, szenvedélyesen, elkeseredetten. De soha nem tudja meg, hogy az szereti-e. A film egyik legintimebb jelenetében a férfi tehetetlen kétségbeesésében megerőszakolja a lányt. De ez is a lány győzelme; követeli a szerelmi aktusért járó pénzt, annyit, amennyit a bordélyban is fizetnek. „A történetnél is jobban megkapott a mód, ahogyan ezt Marguerite elmeséli, az a szörnyű büszkeség, ami mindannyiunkban ott motoszkál, s ami miatt annyi jóvátehetetlen hibát vétünk“, meséli Annaud. A kislány és a kínai másfél éven keresztül találkoznak. Mindenki tud már a viszonyukról, s mindenki megveti őket. Végül a kínait egy rangjához illő házasságba kényszerítik, a lányt pedig Franciaországba küldik. Hatalmas óceánjáró viszi, s a fedélzetén egy éjszaka egy Chopin-keringőt hall. S ekkor sírja el magát először a lány, mert a kínaira kell gondolnia, s többé már egyáltalán nem biztos abban, hogy nem szerette a férfit. Ezt az óceánjárót, amely csak négy percig látható a filmben, Annaud tizennyolc hónapig kereste, a fekete limuzint pedig darabokra szedve szállítatta Seattle-ből Vietnamba. A mániákus perfekcionista fák százait ültettette el, és statiszták ezreit angazsálta. Marguerite Duras, aki maga is több filmet rendezett, kijelentette, hogy nem akarja látni Annaud filmjét. Annaud azt mondja, szereti ezért az elhatározásáért. Jane March, a kislány soha nem találkozott az írónővel. „Mostanában néha olyan öregnek érzem magam, mint ő. Ez a film öreggé tett. De nem bánom“ - mondja Jane. Elhatározta, hogy ezek után Párizsban marad. „Hogyan mehetnék ezek után haza? Valaminek történnie kell ezután, s valami történt velem is. “ Az utolsó kép az, amiért voltaképpen az egész film elkészült, mondja Annaud. Ez pedig egy szürke, elmosódott kép. Az ablakon keresztül Párizs látszik, nagy pelyhekben hull rá a hó. Az ablak mögött, az íróasztalnál egy gömbölyű hátú kis öregasszony ül. Megcsörren a telefon. A szeretője az, a kínai jelentkezik annyi év után. Azonnal megismeri a hangját. A kínai nem tudja, mit mondjon, csak azt tudja, hogy „minden olyan, mint azelőtt, még mindig szereti, szeretni is fogja egészen a haláláig. “ A kínai két évvel ezelőtt halt meg. Jean-Jacques Annaud volt az, aki Marguerite Duras-val közölte. (otú) ft 1992. VII. 17. ilasúrnap (Hana Pacltová felvétele) Nem mart „áruló“ lenni A francia gimnazista és a gazdag kínai
