Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1992-12-22 / 52. szám

íatvanéves le- öbb mint har- ör?g Varkoly- ó maga nem üszült meg idő szerint azért, meg. Ó maga esküvő előtti szeszélye úgy Íjára jártak, tűhelyben, és 1 nincs mellet- ezördült vele, varog valahol, g Varkoly, de ejében a meg- jból nekigyür- >y mindig kie- rja emelni, de magát. Ejnye, 1, csak nem t máskor, te »ni próbál, de mint máskor, i tőle egy má- :i magát a kis hökken attól, ürcsa, sárgára íz arcán, meg- ihogy árnyékon látja, hogy gy oda a fény. it, szinte meg- e félelmetesen ely bomlottan segffségért kilósán elsápadt már óvatosan itényével vé- hogy tisztáb- ény ugyanaz, ilupad elé. El- valami furcsa ha valami tit- zdene ott kelt, nem tudja, a. Pedig senki egyszer meg- len. Behunyja issza tapogató- ényén. Halott >zmél, felnyit- ir most újból ’ersze, a korai ; önmagát. De s legnagyobb a haja mintha rzi, hogy nem nem az élete lyadt kezével akugyan nem égse hagyom ie a keze, és után. Gémbeégeti a hideg ámot. Megva- így még sose ■áriákkor tom- omást érzett api káposztá- ző grimaszba zláidvű szája.

i káposztától z orvos, öreg J fekszik az orvos kijelen- íbb árnyékok

1 hadiözvegy is baljós meg- í a szobából, ztat egy kérje akkor már arca.

eronka - vi- íost az a leg- :envedjen fonatjuk. A ka- ;émi.

a letört asz- beesett arcát, :nt.

utána, mint zigorú végrelejgmber csitt. öreg Varjó napja volt.

ír író

Ugyan sárgább lett napról napra, de elunta a már elviselhetetlennek tetsző fekvést, és aránylag frissen mozgott a szobában. Odamerészkedett az ablakhoz, és örömmel látta, hogy a lehelete még meg tudja ölni az ablakra ráterpeszkedett párát. Ve- ronka benyitott a konyhából.- Menj el az ablakból, mert meghűlsz - fordult feléje aggodalommal.- Ne félts te engem - hárította el magától a lányát. — Nézd csak, ott a Sarudi.

A Sarudi az öreg szabója volt.- És milyen fürgén sétál, pedig meglesz már jó hetvenes.- Fogtok még együtt sétálni - biztatta Veronka.- A másvilágon? Tudom. - És nevetni próbált, de csak köhögés lett belőle. Nehéz, fullasztó köhögés.- Látod, apám, máris meghűltél- fontoskodik Veronka.

öreg Varkoly legyőzi a köhögési rohamot. Most jótékony csönd nőtt köréjük.

Veronka újból lenéz az utcára.- Nézd csak, apukám, nem is sétál olyan fürgén az a te Sarudid.

öreg Varkoly szúrósan nézi.- Ezt csak azért mondod, hogy ne legyek egyedül a nyavalyámmal. Tudom én, Veronkám, csak azért mondod, hogy ne fájjon. Sebaj. - És egy feltolakodó könnycseppet morzsol szét úgy, hogy Veronka ne is lássa. És Veronka elpirul, mint akit csaláson értek, még ha kegyes csaláson is...- Behozom a tejet. Jó lesz? — És már rohan a konyhába. — A doktor úr azt mondta, hogy...- Fütyülök a doktor úrra - és feláll. - Nem vagyok beteg. Punktum. — Veronka csodálkozó szemmel nézi.- Ünnepek után bemegyek a műhelybe. Jó lesz, Veronkám? - És szeretettel nézi.- Jó -lesz, csak most már tessék bemenni a puha, jó meleg ágyba.

Az öreg nekifog a vetkőzésnek. 'Ahogy nézi, úgy látja az asszony, hogy sárga színe óráról órára ijesztőbb, szinte oda akar kapni a kezével, mert az az érzése, hogy már olyan vékony a bőre, mint az a papír, amiből cigarettát sodort az apja, amíg egészséges volt.

Ahogy lekerül róla a kabát, egyszerre csak élénken megszólal öreg •Varkoly:- Jó, hogy látom a Sarudit.

Néma csodálkozással meresztette

rá a kérdést Veronka.- Ruha kéne. Itt a karácsony. Ebben nem lehetek - és szelíden rátette nézését a széken heverő ruhára, hogy jobban össze ne gyűrje, mert úgyis elég kopott. Veronka jóformán nem is hallotta az öreg Varkoly beszédét. Maga elé meredt, és mintha rajtakapták volna, elpirult.- Szaladj csak érte. Vegyen méreteket. Hallod, Veronka?

Veronkának hirtelen eszébe jutott, hogy a doktor szerint apja meg se éri a karácsonyt. - Hát nem hallod? - sürgette újból az öreg.- Dehogyísnem - mentegetőzött.- De hát minek is fárasztanám szegény Sarudi bácsit ebben a hidegben? A mértéked úgyis megvan neki. Igaz-e? Majd szólok neki. Az ízlésemben csak megbízol? — lehajolt hozzá, és megigazította a vánkosokat.- Hogyne bíznám meg benne?!- hálálkodott feléje egy megkínzott és holtfáradt tekintet.

Ahogy Veronka most elnézte az apja két szemét, hirtelen úgy látta, hogy a tekintete nagyon messziről jön. Nem tudta, miért, de arra gondolt, hogy, ki kéne cserélni, mintha két kiégett villanykörtéről volna szó. Egy perccel később már elaludt öreg Varkoly.

IV.

Rosszabbodás állt be, amint az orvos előre megmondta. Időnként az eszméletét is elvesztette a nagybeteg, s Veronka ilyenkor kétségbeesetten rohant az orvosért. Most is, karácsony estéjén, ahogy az orvos meglátta a beteget, messziről lemondóan intett. Már meg se vizsgálta. Szánakozva nézte Veronkát, amikor kikísérte. - Már talán csak órákról van szó - mondta elmenöben. Mikor visszajött, és Iábujjhegyen közeledett az ágy felé, egyszerre csak megszólalt öreg Varkoly, a homályon keresztül szinte kísértetiesen jött a hang.- Ne kopogj, mert még felébredek.

Veronka felkattintotta a villanyt, és amit először vett észre, az az öreg

mosolya volt. Szinte megdermedt tőle.- Mi baj, apuskám? - kérdezte.- Olyan furát álmodtam - és nagy lélegzetet vett, mintha az álmát akarta volna folytatni és nem a me- sélést.- Ugyan mi furát álmodtál?- Hát kérlek, azt mondom a doktornak, hogy ez az egész nyavalyám attól a káposztától van, erre dühösen nekem támad, és azt mondja, fenét a káposztától van. Hát ugyan mitől, kérdezted te a doktort, erre meg a doktor neked mondja, hogy nem a káposztától van, hanem a ráktól, erre elmosolyodtál, de úgy, hogy az én fájós oldalam nyilallott belé, hisz nem is evett rákot, mondtad te, és hogy nagyon csodálkozol, hogy így blamálja magát a doktor, erre a doktor úr félrevont téged, és azt súgta a füledbe, hogy ö azt úgy érti, hogy nem én ettem rákot, hanem a rák engemet, erre még én kezdtem el mosolyogni, de neked attól nem nyilallott az oldalad, ezt nem szemrehányásképpen mondom, édes Veron- kám, csak hát, tudja isten, az már úgy van, ha az ember ilyen butát összeálmodik.

Veronka aggódva lesi az öreg zavaros szavait. Félt most az apjától, ettől a nehéz nagy estétől.- Ilyen butát is csak álmodhat az ember — és ez a pár szó úgy hat Veronkára, mint vad vihar után egy kedves kis szellő.- Ilyen buta álmom se volt sose

— ismétli az öreg, és nevetni próbál hozzá, de az illetékes izmok most már sztrájkba állnak.- Miféle csönd az odakint? — érdeklődik hirtelen.- Karácsonyeste van - sóhajtja felé Veronka.- Karácsonyeste? És nem is szólsz? - Körülnéz, villan egyet a szeme: - De akkor hol a ruha?

Veronka szédülni kezd. Nincs ereje a hazudozáshoz. Összeszedi magát.- Hajnalban itt lesz a ruha. Már itt fog rád várni.- Aztán milyent néztél ki? Megint olyan gigerliset?- Nem gigerliset — nyugtatja meg Veronka. - Sarudi bácsi is úgy akarta, meglepetésnek szánta. - Nehezen nyel egyet. — Na, most elárultam Sarudi bácsit.- Hajnalban, azt mondod? - és csodálkozva tágul ki már-már beomlott tekintete. — Aludni akarok

— mondja minden átmenet nélkül.

— De itt legyen ám hajnalban az a ruha — és fáradtan csillognak a szemei.

Veronka megrémült. Gyerekekre gondolt, beteg, rossz gyerekekre, azok ragaszkodnak úgy a megígért ajándékhoz.

Öreg Varkoly már hallatja nehezen járó szuszogását. Veronka ott áll az ágy mellett, és megilletődve nézi apját. Az orvos magyarázatára gondol, hogy gyakran fordul elő látszólagos javulás a legsúlyosabb betegnél, közvetlenül a... Ki se meri mondani a szót még gondolatban se.

Mosoly őrködik az alvó beteg álma fölött. Veronka hirtelen arra gondol, hogy hátha tévedett az orvos. Valósággal nyugtalanítja a beteg mosolygó arckifejezése. Érdesen bá- gyasztó kellemes nyugtalanság ez.

Odaszalad a szekrényhez, kinyitja. A fehérnemű közül kiveszi a betétkönyvet - átsuhan rajta egy gondolat temetésre kell majd a pénz. Visszamegy az ágyhoz.

Mégis kellene az a ruha, ha reggel felébred, gondolja. Át kellene szaladnia Sarudi bácsihoz. Megbeszélni vele, miről is van szó, bizonyára kölcsönöz egy ruhát. Sarudi bácsi derék, jó ember, erről meg van győződve.

Ránéz az órára. Éjfél körül jár - most úgyis a templomban vannak a többiek, az egészségesek mindnyájan. Keserűség fojtogatja a torkát. Ilyen egyedül még sose állt így a világban. Leragad a szeme. A hetekig tartó éjszakai ébrenlét, a kínzó virrasztások teljesen kifosztották az erejét. És alszik az ágy előtt a széken.

V.

Hajnali négy órakor felriasztja a harangszó. Sötét zsibbadtságot érez a testében. Mintha összetörték volna a csontjait. Az apja nyugodtan alszik. Túl nyugodtnak látja, és már sikoly szállna fel a torkán, de a beteg lélegzete megállítja.

Bemegy a szobájába. Ruhástul fekszik le a díványra. Nyomban elalszik.

Az öreg egyedül marad. Most a szuszogása szabálytalanná válik, szeszélyesen muzsikál a melle, mintha ki-kihagyna a lélegzete. Mozdul egyet. És már ébren is van. A szürkület furcsa árnyékot dobál a falra. Künn már piheg az élet. Mozgás tépi meg a csend ünnepi szövetét. Öreg Varkoly körülnéz. Felül az ágyban. Első pillantása a székre esik. Lesoványodott keze mohón odakap a székhez. Szinte zörög rajta a csont. A ruha nincs sehol. Felkel az ágyból. Csodálkozik az erején, hogy bírja. Tegnap már csak Veronka segítségével tudott megmoccanni. Mi van velem? — és a tükörtől kér magyarázatot, de visszahökken. Most már csakugyan öreg Varkoly vagyok, mosolyogna, ha volna hozzá ereje. Megtapogatja a széket. Nem hisz a szemének. A kezének se. Lenéz a szék alá. Leül, mert szédül. Behunyta a szemét, szégyell a hajnalba nézni, a hajnalba, mely megcsalta, kisemmizte, agyonverte. Felveszi a köpenyét. Benéz a másik szobába, ahol a lánya alszik. Szuszogása szinte bocsánatkérőn könyörög egy kis türelmet. Szóval hazudtál, kislányom?! És sír benne megfagyott könnyel a csalódás. Most már értem! — horkan fel a megrúgott önérzete. Kár a befektetésért. Hm, hm. Fölösleges vagyok, zuhannak agyára a felismerés utolsó ütései. Ez hát a kegyelemdöfés. Végső erőfeszítéssel kiszédül a szobából. Be, egyenesen a műhelybe. Vágni lehetne a sötétséget, de kaszáló kezével eltakarja a sötétség darabos hullámait. Gyertyát keres, meggyújtja. A műhely közepén ott a félbemaradt koporsó. Itt esett ki a gyalu a kezéből, emlékezni próbál, de lerogy a gyalupadra. Forgácsba botlik. A puha forgács alól kivillan a gyalu. Hirtelen az az érzése, hogy ő már nincs is itt, már nem is él, csak fölkelt ebből a koporsóból, amely talán az övé. A képzelet és a valóság borotvaélén szédület fogja el, fél felébredni. Tántorog, de nincs mibe kapaszkodnia. Csak égy bizonyosság tüs- kéz bele megsebzett érzékenységébe, hogy ó itt már fölösleges. Nem tudja honnan, de mérce kerül a kezébe, reszkedő újjaival kiméri a koporsó hosszát. Százhetvennyolc centiméter. Vacog a foga. Jó lesz. Testhez álló, finom kis koporsó. Már simítaná végig a kezével, de ijedten kap a fejéhez. Alsókarjáról lecsúszik az ing ujja, és furcsa kékeszöld kis sebeket vesz észre a szeme. Tűszúrások- az injeckió nyomai. Erőtlenül esik le a karja. A mérce a forgács közé hull. Mint egy tekergőző kígyó fúrta be magát a forgácsba. Hol vagyok?- kérdi a szeme.

Az ellenállhatatlan roham visszaviszi a szobába. Friss szél sétál végig a testén. Fűrészel a melle, végigmegy ujjaival a bordáin, megijed tőlük, mintha egy hideg hullát érintene. Bentről szuszogás hallat-_ szik. Egészséges, jóleső szuszogás. A lányom, rohan át kábult agyán. Hörgő tüdeje szinte tiltakozna a nyugodt szuszogás ellen. Fölösleges vagyok neki, no megállj. A kábítószer ott csillog az éjjeliszekrényen. Felhajt belőle, de csak akkor érzi, amikor már kiürült az üveg. Mint egy elromlott, beteg bádogcsatomán az eső, úgy szaladt le a torkán az orvosság. Szörnyű forróság égeti. Hová menjen? Milyen messze is van most a rendes élettől! Eszébe jut a mérce. Arra gondol, megszökött a temetőből. Hirtelen úgy rémlik neki, hogy a falak megnyílnak, és kilép ebből a tárt falú világból. Nem csodálkozik semmin. Lábai megindulnak. Behunyt szemmel tart előre, valami viszi, ezt tisztán tudja. Egy gyertya beleszúr a szemébe. A műhelyben volna már megint? Hívja a koporsó? Beleszédül ebbe a képzelődésbe, és arra gondol homályosan, hogy talán részeg, mert biztosan ivott valamit, csak azt nem tudja, mit és mikor. És hogy fognak rajta sírva nevetni, ha megtalálják. Mégiscsak bor volt az üvegben? Semmi se biztos, csak az, hogy ő fölösleges. Már nem is érzi, hogy fekszik. Messze van, nem is tudja, hogyan került ide. Az időből kiesett, egy elromlott órára gondol, amit nem lehet felhúzni. Most egy felhőbe harap. Elrántja a száját. Csapzott bajuszán már párolog a gőz. Ez a bortól van, villan át rajta. Hol vagyok? - kérdi álmában, pedig ő nem is kíváncsi. Nagyon távolról hallja a hangját. Most megint egy felhő úszik feléje. A kezébe tolakszik valami, erőszakosan, durván, ujjai tiltakoznak, de az a valami brutális kezd lenni, nem hagyja magát. Kötél volna? Inkább forgács. Igen, igen, a sok-sok forgács, amit ő egy hosszú életen át legyalult, sok ezer szál deszkából, most kötélbe szalad, kötélbe sorakozik és csomósodik, és vinné föl? Csodálkozna, de nem tud. Mit akarnak tőlem? Én nem is akarok menni, de úgy látszik, mégiscsak berúgtam, de fölösleges vagyok, fölösleges, és dobol hozzá dühösen megszállva valami földöntúli igézettől, igenis, és fölösleges vagyok. A kötél nem akar kimenni a kezéből, hol vagyok, kérdezi még egyszer, de válasz nincs, csak a kötél beszél ragaszkodó kitartással, csak a kötél vonít emberfölötti hűséggel. Mégiscsak van hála. Tegnap még gyermekem volt, most olyan könnyű vagyok a magányom fölött lebegve, milyen jó, hogy lesoványodtam, legalább elbír a forgács, jaj, megint egy felhő, ez olyan szokatlan és új, legalább turista lettem volna, de mindig dolgoztam, megint az a felhő, még hidegebb, ott talán már nyílik valami, mintha meghasadt volna valami. Csak nem egy szív? De hát kinek a szíve? A lányomé? Az csak aludjon. De hisz akkor én ébren vagyok, jaj, a kötél most úgy sodor föl, ez valami fogaskerekű szerkezet, a millenniumkor láttam ilyet, már alig érzem az ujjaimat, most megint rám néz a kihasadt rés. Csak nem a menny? No nézd, már csak egy fél méter kell, annyi se, hogy a karommal odaéljek Jaj, mi ez a káprázatos fény? Hisz ez a mennybemenetel! Már bánja, hogy kimondta, mert most úgy érzi, valami húzza le. Biztosan üzemzavar, nem búg a motor, hé, András, hol mászkálsz, persze a mai tanoncok sohase figyelnek ide, hej, mikor én még... De hát mi az, elfogyott a kötél, nem bírom már, még csak egy kis forgács, már csak egypár centiméter, hát ezen múlna? Én sose csaltam, jaj, most le fogok esni — ilyen magasról.

És felnyilall benne éles robbanással: ki tarthatja ott fönn a kötelet?, Angyalt nem látni, a Zsófika, a pó- lyás korában elhalt kislány talán nem is tudja, ki jön hozzá. Jaj, most zuhanok — talán mert igazságtalan voltam Veronkához? Szörnyű magasságban magát, még feldobja a karját, hogy elérje a mennyboltot, mert ő úgyis felesleges, de leesik a karja, s a koporsó oldalához ütődik holt ívben.

VI.

Veronka felriad. Üresnek találja az ágyat és az orvosságos üveget. Berohan a műhelybe. Vonzza a koporsó. Öreg Varkoly fekszik benne. Sikoltva borul föléje. Öreg Var- kolynak már hideg a szeme, megfagyott benne a fény. A szíve pedig néma húsdarab.

Pedig talán csak egy fél pillanattal ezelőtt álmodta magát föl a meny- nyekbe.

Veronka felzokog. Forró hullámú zokogása hirtelen odafagyott a hideg műhely némán sikoltó csendjéhez.

MBéNyBEMBtem

*

y

(Méry Gábor felvételei)

Téli napnak alkony illatánál...