Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-03 / 27. szám
B Uasárnai w Ro mánia egyre mélyebbre süllyed a nyomorba és a gazdasági zűrzavarba. A románok közül mind többen, csalódva „demokráciájukban“, ismét egy Ceausescu-szerű diktátor után vágyódnak. Az öreg Ungureanu a tehenével együtt eltévedt a ködben, és meghalt. Most a régi ortodox szokás szerint viszik temetni. Az ökrös szekér lassan döcög lefelé a falusi utcán, a felkötött állú holttest ide- oda csúszkál a nyitott koporsóban. Elöl hat férfi a szentek képeit viszi hosszú rudakon. Már kora reggel jól megszívták magukat hóláncával, a helyi méregerős szilvapálinkával, és most kedélyesen imbo- lyognak a koporsó előtt. Amikor a menet elvonul a szovjet hősi emlékmű előtt, a zászlóvivők ránk vigyorognak: „Ruszki kaputt“. A sarlót és a kalapácsot már leszedték, és a rozsdás vaskatonát is elvitték a talapzatról. Már csak a felirat olvasható rajta: „örök dicsőség a szovjet hadseregnek“. Az ukrán határ innen alig néhány kilométer. Évtizedekig egy lélek sem kelt át rajta. Ma csapatostul jönnek az emberek a sűrű fekete füstöt okádó autóbuszokkal, és cipőt cserélnek zsíros szalámira meg pocsék benzinre. Más kivinnivaló nemigen akad Romániában. A fajgyűlölő Collanos úr egy nagy takarmánygyár igazgatója az ipari gázokban fuldokló Nagybányán, fenn Románia északi szögletében. A Románia Marét (Nagy-Romá- nia), az ultranacionalisták napilapját olvassa, amely a Stürmer stílusában épp a magyarokról szedi le a keresztvizet. „Barátaim között vannak magyarok is, de mint népet, gyűlölöm - mondja az igazgató. - Ha továbbra is azt csinálják, amit eddig, elkerülhetetlen lesz velük a háború.“ De hát mit csinálnak a magyarok, kérdem. „Arrogánsak és pimaszok. A magyarok kölönc a nyakunkon, akárcsak a zsidók.“ íme, egy uszító jelszó a sok közül, amelyekkel megpróbálnak hangulatot kelteni a kisebbségek ellen. Négy márkának megfelelő nyugdíj Krumplibetakarítás Falticeni környékén, a termékeny dél-bukovinai dombok között. A hatalmas táblákat felverte a gaz, már térdmagasságban áll. A föld a szövetkezeté, a szövetkezet azonban már nem létezik. Csupán gépeit kölcsönzi ki, és minden traktor szántotta tábláért öt márkát kér. „Ennyit nem engedhetünk meg magunknak - mondja a három idős asszony, aki zsákokat pakol lovas- kocsijára. - Szégyelljük magunkat, mit fognak szólni Németországban, hogy kézzel szedjük a krumplit?“ Az asszonyok, akik korábban szövetkezeti tagok voltak, 500 lej nyugdíjat kapnak havonta. Négy márkát. A régi struktúrát már szétverték, új viszont még nincs kilátásban. A hatalmas szövetkezeti földeken tönkremegy a termés, a szövetkezetek már nem érzik illetékesnek magukat, a korábbi téesz- parasztok tömegei pedig nem rendelkeznek gépekkel. Szinte senki sem vet, mivel a vetőmagot megfizetni senki sem tudja. A betakarítás úgy folyik, mint száz évvel ezelőtt: sarlóval és kaszával mennek ki az emberek a földekre. Akárcsak mindenütt, a beharangozott privatizációtól ebben a faluban sem várnak az emberek semmi jót. A független, önálló létezést senki sem tanulta, a váratlan szabadság csak létüket veszélyezteti. AZ EGYSZERŰ EMBEREK MEGÉLHETÉSE EGYRE ROSSZABB ÉS SEMMI KILÁ TÁS A JA VULÁSRA És ha odaajándékoznák a földet? - kérdem. „Az segítene. Gépekre, vetőmagra és műtrágyára lenne szükségünk, azt meg itt senki sem tudná megfizetni. Ceausescu idején miénk volt a termés 8-12 százaléka, abból meg tudtunk élni.“ Jóindulat két cigarettáért Már Erdélyben, Marosvásárhelyen túl, megállít minket egy rendőr. „Bomba? Lőfegyver? Van nálatok?“ - hajol be dühösen az autóba. A kommunista diktatúra alatt ez volt a kedvenc ürügy a külföldiek megmotozására. Két cigarettáért mindjárt sapkájához emeli a kezét, és tiszteleg: most már kedélyes benyomást kelt, olyan, mint egy kis vidéki csendőr, aki imád cigarettázni. Szállodai kiszolgálás A régi Czemowitz-Bukarest vasútvonalnál egy paraszt savanyú káposztával teli, óriási fahordókat rak fel a rozsdás vagonokba. Magán kívül van a dühtől. Hosszú, dolgos élete vége felé a teljes semmi előtt áll. ■ Harminc évig dacolt a kommunistákkal, nem volt hajlandó belépni a szövetkezetbe. Négy és fél tonna savanyú káposztáját az egész család segítségével állította elő, és saját kontójára Bukarestben adta el. Meg lehetett belőle élni. Most viszont a szállítási költségeket egyik napról a másikra ötvenszeresükre emelték, öklét rázva dél felé mutat, ahol a vétkeseket sejti: „Kezdetben én is a demokrácia híve voltam, de ma, ha Ceausescu élne, enni vinnék neki a börtönbe.“ Este a sigheti szállodában nem kapunk semmit enni. A hűtőszekrény ugyan tele van, de a vezető négykor elmegy, és akkor lezárja a frizsidert. A termetes szakácsnék pár szem krumplit sütnek nekünk. A folyosó és a szoba sötét, nincs izzó. A fürdőszobában mindössze három, vízzel telt fogmosópohár, ez a teljes vízkészletünk. A recepcióban ülő csinos, fiatal lány nagyon örül az ajándékba kapott rúzsnak. Meleg vízzel kecsegtet: „Talán holnap, de az első emeleten kell zuhanyozniuk, feljebb még nem elég a nyomás.“ „Még soha nem volt annyira rossz, mint most“ Ana Trigusta 67 éves. 1943-ban a németek Dél-Lengyelországba hurcolták, egy nagybirtokra, ahol dolgoznia kellett. Amikor már annyira lefogyott és legyengült, hogy alkalmatlanná vált a mezei munkára, Auschwitzba vitték. Közel járt az éhhalálhoz, amikor a szovjet katonák felszabadították. Gyalog ment vissza Romániába, a falujába. Ma újra ugyanolyan szegény, mint akkor volt, nyugdíj, vagyon nélkül. A textilgyárból, ahol egészen a közelmúltig kisegítő munkát végzett, elbocsátották. „Még sohasem volt ennyire rossz, mint most, hónapok óta nem láttunk olajat és cukrot. Minden eltűnik a maszek üzletekben, az ottani árakat meg mi, öregek nem tudjuk megfizetni.“ Az elnök feldúlt Bukarest. Ion Iliescu elnök sebtiben összekapott beszédet tart a televízióban. Dühösen szónokol, metszőén fagyos mosolya, mely mögé az érzelmeit szokta rejteni, most leolvad az arcáról: „Miért kap Magyarország milliárdokat, mi meg nem?“ A bolgár narancslé kilöttyen poharából. Ilyen feldúlt- nak még az 1989-es decemberi forradalom idején sem látta senki. Cigánygyűlölet Anca úr, a történelemtanár látta a televízióban, hogyan rendeztek a német bőrfejűek hajtóvadászatot a külföldiek ellen. „Cigányvadászatot“ t- teszi hozzá. Anca úr megkocogtatja a váltam: „Nem verni kell őket - mondja -, hanem agyonverni“. Cigánygyülöletében szinte minden románnal megegyezik. Amikor megjegyzem, hogy a bőrfejűek a románokra is vadásztak, nem hisz nekem. Számára ez elképzelhetetlen. „Hitler jól tette, amit a cigányokkal tett - hallhatjuk szerte Romániában. - Valamennyit ki kellene irtani.“ Utcai „igazságszolgáltatás“ Nagyszeben gyönyörűszép óvárosában verekedés tör ki. Ami fehér zokni az üzletbe érkezett, egy kövér cigányasszony mind fölvásárolta, a most kétszeres áron igyekszik eladni. Nők akaszkodnak a hajába, tépik rajta a ruhát, ahol érik, megpróbálják a dobozokat elragadni tőle. De a részeg cigányok, akik körbeveszik az asz- szonyt, ugyancsak bőven osztogatják ökölcsapásaikat. A tömeg üvölt: „Kergessétek el ezt a bandát, vegyétek el a szajrét tőlük!“ A faluból mind elmentek a fiatalok Lesses, a románul Dealu Fru- mosnak, németül Schönbergnek nevezett kis falu valamikor Erdély kicsiny gyöngyszeme volt. Szép német falu, olyan szép, amilyen Németországban már régóta nincsen. Buján tenyésző, tarka veteményeskertek, szépen gondozott házak. Gólyafészkek a villanypóznákon, gondosan helyreállított erődtemplom. „Volt mit a tejbe aprítanunk, nem éltünk rosszul“ - mondja a 73 éves Michael Sahl- mann. Elmúlt, vége. Abból az ezer németből, aki valamikor itt élt, már csak néhány öreg van mutatóban, a fiatalok mind elmentek. Egyikőjük azt írta nemrég Stuttgartból: „Kedves Apám, itt nagyon keményen kell gürcölni. Munka közben tilos cigizni, és a kollégákkal sem beszélgethet az ember.“ A szép falu most megindult az enyészet útján. Némelyik üres házba cigányok költöztek: „Az ablakkereteket és ajtófélfákat már eltüzelték. Aztán, ha már teljesen tönkretették a házat, hát továbbállnak - mondja a vendéglőben egy román. - A németek távozása nekünk katasztrófa.“ Mindig jól kijöttek egymással, mondja. De meg tudja őket érteni, hogy elmentek: „Ott két év alatt összekaparnak maguknak egy BMW-t, itt tizenkét év alatt is csak egy 1300-as Daciához juthatnak hozzá.“' Romániában nem „lopnak“ Románia északkeleti végein, az ukrán határ közelében, a turti ólom- és rézbányáknak eddig csak egy említésreméltó eredményt hozott a szabadság: „A tárnák még kevésbé biztonságosak, mint voltak“ - mondja Traian Constanti- nescu, a 44 éves főmérnök. Nincs anyag a tárnák aládúcolá- sára, és nincs élelmiszer. Fonnyadt káposztán és kiszakadt zacskóban búslakodó, szürke metélttésztán kívül nincs semmi más az egyetlen boltban. A bányászok ábrázata kemény és keserű, negyvenévesen is idős, kifacsart emberek benyomását keltik. A bányaigazgató élesen kikel ellenük: „A forradalom után azt hitték, hogy övék a gyár. Ma már nyíltan lopnak, mindennek lába kel. És ha az ember kérdőre vonja őket, még nekik áll feljebb: a gyár a miénk, mondják, te pedig jobban teszed, ha befogod a szád.“ Egyébként azt a szót, hogy „lopni“, Romániában nem használják, helyette azt mondják, „kipótolni, ami otthon nincs“. Tolmácsunk, Gábriel, gépészmérnök-hallgató Bukarestben. Arról ábrándozott, hogy egyszer majd az Egyesült Államokban fog tanulni. Régebben a kommunisták nem engedték ki az országból. Ma már van ugyan útlevele, de most meg nincs olyan nyugati ország, amely egy románt befogadna. Ezért most főként a fiatalok egyre elkeseredettebbek: „Hogyan másszon ki ez az ország valaha is a kátyúból, ha a Nyugat még az oktatásban sem segít nekünk?“ Vége a korábbi eufórikus reménykedésnek, hogy a nyugati és japán üzletemberek majd tömegével jönnek. „Egy sem akad, aki itt egy dollárt is be akarna fektetni, csak a televízióikat akarják eladni nekünk.“ „Demokrácia van, nyugodtan ihatsz“ Vicovu de Susban ismét ünnepségbe csöppenünk, és itt is, mint másutt, rögtön meghívnak bennünket. Vasilének, a suszternek és menyasszonyának, Rodnicának a fél falu segített az új ház felépítésében. A nők az agyagot és a szalmát tiporták egybe, a férfiak pedig rásimították a vályogot a nyers faházra. Ilyen hagyományos módon már csak kevesen építkeznek, pedig stabilabb és jobban szigetel, mint a házgyári házak. Álldogálunk a kertben az almafák alatt, és csak úgy kézből káposztás rétest eszünk. Egy férfi hegedül, s a nők éles, metsző hangon énekelnek hozzá. A nagyapa, akinek csupa ezüstösen csillogó fém a műfogsora, tolmácsunkat, Gábrielt is megkínálja a maga főzte szilvapálinkával. Gabriel szabadkozik: „Vezetnem kell“- mondja. „Demokrácia van, fiam- mondja erre a nagyapó, és felkacag, hogy csak úgy zeng belé az éjszaka -, most már ihatsz nyugodtan.“ (Claus Lutterbeck riportja a Stemben) A KÜLFÖLDÖN ÉLŐ MIHÁLY ROMÁN KIRÁLYHÚSVÉTKORHAZALÁTOGATOTT ÉS TÍZEZREK FOGADTÁK. SOKAN A KIRÁLY VISZ- SZATÉRÉSÉBEN REMÉNYKEDNEK, JÓLÉTET ÍGÉRT A LAKOSSÁGNAK. 1992. VII. 3.
