Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-18 / 51. szám
N em hunyta le szorosan a szemét, csak lazán elernyesztette a szemhéját. Minden reggel így feküdt, amíg be nem jött a nővér. Szerette behunyni a szemét; így olyan volt, mintha egy áttetsző, rózsaszín kendő borulna az arcára. Egy selyemkendő. Aztán lassan kinyitotta a szemét, és megnézte, hogy minden a helyén van-e. Akkor nyitotta ki a szemét, amikor csak akarta, és a kezét is tudta mozgatni, sőt a fejét is oldalra tudta fordítani egy kicsit. Felnézett; az ablakon már beszűrődött az álmosan derengő hajnal tejfehér fénye. Látta a megkopott, fehér falakat meg a spanyolfalat a kórterem közepén. Igen, a helyén volt minden. A tárgyak vele együtt ébredeztek. Visszatértek a röpke éjszaka után. A kórházban nagyon rövidek az éjszakák. Hallotta a spanyolfal mögött fekvő asszony nehéz, ziháló légzését. Hörgő légzés volt, mintha egy gép nehezedett volna a mellére. Halálhörgés. Mióta ebbe a kórterembe került, a spanyolfal mögött fekvő asszony lesz a negyedik, aki meghal. A belégzések egyre ritkábban, egyre halkabban követték egymást, míg hajnalra végleg elcsendesedtek. Mindegyik hajnalban halt meg. Akár az éjszaka. A nagyteremben vizitelő orvos egyszer azt mondta, hogy ez a cortisol nevű növekedési hormon miatt van. Ezért szerette a szeme elé vonni a szemhéját és óvatosan kilesni alóla, hogy helyén van-e minden. Nem szólt semmit a spanyolfal mögött fekvő asszonyokhoz. Úgysem hallották volna meg. A testeknek nincs mondanivalójuk egymás számára, de azért önkéntelenül is megpróbált más ritmusban lélegezni. A másik minden szusszanására kettőt lélegzett. Teleszívta a tüdejét oxigénnel, le egészen a gyomráig, hogy szinte megtelt a teste levegővel, aztán lassan, lágyan, ütemesen kiengedte az orrán. Nem, neki aztán semmi köze a spanyolfal mögött fekvő testhez. Csupán időben és térben vannak közel egymáshoz. Két öregasszonytest az emeleti kórteremben, ahová meghalni hozták át őket a nagyteremből. Volt, aki hamar meghalt, mások tovább kitartottak. ö a kitartók közé tartozott. Ahogy megérezte a szemhéja köny- nyű érintését a szemén, azt a rózsaszínű fátylat, ami elválasztotta a kórterem tárgyaitól, az ablaktól, a falaktól meg a spanyolfaltól, tudta, hogy még él. A másik öregasszony zihálása lassan távolodott, akárcsak a takarítónő vödrének fémes csörömpölése vagy a folyosón végigtolt ételhordó kocsi nyikorgása. A zúgás akkor kezdődött a fülében, amikor a szélütés érte; valamivel azután, hogy az a vérömleny keletkezett az agyában. Zümmögő zaj volt, amiből néha egy dallam bontakozott ki. Egy dal. Egy csapat kiránduló éneke, és úgy kezdődött, hogy „enyém a holnap...“ Azóta sem hallotta többé. Csak aznap, ott az eszpresszóban, ahol a szüleivel kávézott. Felkacagott.- Úgy látom, ma jókedvünkben vagyunk, igaz? Bejött az orvos és szigorú pillantást vetett rá. Nem gügyögött hozzá, ahogy az a rémes ápolónő. A fehér köpenyes fiatalember sosem időzött az ágyánál. Nem tudta ott marasztalni. Elillant, akár a lélegzet.- Tudom, hogy kevés a helyük, de még nem szándékozom beadni a kulcsot - csattant fel, amint kinyitotta a szemét.- Maga mindig viccel velem, Zel- da - mondta az orvos, és eltűnt a spanyolfal mögött. Ma sem tudta ott tartani az orvost, hiába szegezte a pillantását a fehérköpenyes hátára. Fehér hát, enyhén szögletes váll. Akárcsak az a mozdulatlan hát az eszpresszó pultjánál. Egy idegen férfi háta. Fehér inget viselt. Nem nézett senkire, ahogy határozott léptekkel bement az eszpresszóba. A frontról hazalátogató férfiakból hiányzott ez a határozottság. Még Luis is úgy bújt hozzá, mint egy gyerek, ő meg a fejét simogatta. A férfi szinte mozdu* katalán írónő latlanul állt a bárpultnál, nem fordult hátra. Fekete, enyhén hullámos haja a tarkója közepéig ért. Akár az orvosé. Sárga fénykéve szűrődött be az ablakon. A napsugár Világította a fényvonalak közt táncoló porszemeket. Áthatoltak a spanyolfalon, és a földre hullva elenyésztek. Az orvos bal válla most súrolta a spanyolfal szélét. Nem tudott felülni, hogy teljes egészében láthassa az orvos fehér hátát. Amikor ott az eszpresz- szóban meglátta az ismeretlen ingét, lesütötte a szemét. De ha nem látta is, tudta, hogy ott van, akárcsak a mozdulatlan, feszes tarkó. Akár egy ugrásra kész vadállat. Érezte, hogy megfeszül a lába. MONTSERRAT ROÍG*- Jó reggelt, kedveském, hogy aludtunk? - kérdezte az ápolónő egyik kezében a vérnyomásmérővel, a másikban a lázmérővel.- Ha engem kérdezett, nos, még élek. De azt igazán nem tudhatom, hogy maga hogy aludt. Miért tőlem kérdi?- Látom, ma jókedvünkben vagyunk- Na tessék, már megint! Miért beszél többes szám első személyben?- Ez afféle szokás, aranyoskám... Most szépen megmérem a lázadat, aztán...- A haldoklókat nem illik tegezni. Hallotta, hogy az orvos mond valamit az asszisztensének. Nem is kellett különösebben fülelnie; a negyedik asszony aligha éri meg a reggelt.- Most pedig beveszed a jó kis tablettákat, amit a doktor úr írt fel neked.- Legszívesebben a föld alá kívánna, ugye?- Szívós vagy te, mint a tölgyfa.- Az öreg fák nehezen halnak meg. Az orvos közben kijött a spanyolfal mögül, és most az asszisztensével beszélgetett. A nővér még nem igazította meg a párnáját, és vízszintesen fekve nem láthatta jól az orvost. A doktor megfordult és feléje nézett, de mégsem rá; az a férfi bezzeg alaposan megnézte, megfordult, és egy pohár borral a kezében, a pultra könyökölve egyenesen rá szegezte a tekintetét. Ö sem sütötte már le a szemét; a férfit nézte. Széles, sima homloka volt, a haját hátrafésülte. Csak úgy fénylett. Nem mosolygott, nem szólt senkihez. Hosszú ujjai erősen markolták a borospoharat. Úgy érezte, mintha a szívét markolná, hogy az majd kiugrott a helyéből. „Ördöngösség“, gondolta. Most az ápolónő beszélgetett az asszisztenssel, az orvos meg őt figyelte és hallgatott; az eszpresszóban is így volt, a szülei beszélgettek valamiről, a férfi pedig őt nézte, mintha rajtuk kívül senki sem létezne; nem hallotta, mit mondanak a szülei, csak a kirándulók dalának egyre távolodó zümmögése csengett a fülében. Amint megérezte a férfi pillantását, ő már tudta, mit akar. És arról, amit akart, nem szólhatott senkinek.- Ne ijedj meg, kedveském — duruzsolta az ápolónő. - Ma délután eljön a pap a szobatársához.- Nem szeretem a papokat, feketében járnak.- Ugyan, az nem jelent semmit. Csak nem vagy babonás?- A fekete azoknak a szine, akik megszimatolják a halált.- Ugyan már! Ne légy ilyen pogány...- Semmi köze hozzá.- Még ilyen lehetetlen öregasz- szonyt! Az ápolónő tovább dohogott: „Hozzád Jób türelme is kevés volna. Ha nem leszel jó kislány, nem viszünk vissza a nagyterembe.“ Felállt, és elindult az eszpresszó mosdója felé. Egyméternyire ment el a férfi mellett, és közben úgy érezte, mintha meztelen volna. Belenézett a tükörbe, és egy idegen arcot látott benne. Háromszor is megmosta a kezét. Aztán bekölnizte a hóna alját. Azt akarta, hogy az egész teste levendulaillatú legyen. Megnyikordult a mosdó ajtaja, és a fehér ing egy kicsit balra billent. Kinyitotta a csapot, hogy újra megmossa a kezét, de a férfi lefogta. A hosszú ujjak úgy szorították a csuklóját, mint az imént a borospoharat. Ó meg hagyta. Érezte, hogy elszáll a testéből az erő. A férfi átölelte, a csap meg csöpögött. Először felemelte a karját, mintha meg akarna kapaszkodni a levegőben, de aztán leengedte, és behunyta a szemét, és a két test leereszkedett a lángoló földre. A spanyolfal mögött a negyedik asszony légzése olyan volt, mint egy fáradt mozdony zihálása. Az orvos még mindig őt nézte azzal az üres tekintettel, míg a másik kettő olyasmikről beszélt, hogy „család“, „okmányok“, „ágy“. Háromszög, minden sarkában egy szó, és benne az orvos szeme, ami úgy mered rá, mintha haragudna. Felkacagott.- Most meg mit nevetsz? — fordult hátra méltatlankodva az ápolónő.- Semmit.- Ezzel a nevetéssel mindig kihozol a sodromból. A nevetéstől különben is felmegy a vérnyomásod. És tudod, hogy azt nem szabad. Aztán majd szaladgálhatunk. Pedig így is van elég dolgunk. Az ablakon át felsejlett egy darabka kék ég. Az orvos elment, a két porcsík újra párhuzamosra egyenesedett; egy sereg összevissza táncoló pontocska. A por, mielőtt hamuvá válik, gondolta, és elfordította a fejét. Nem akarta látni a napsugarat. Nem akarta látni a spanyolfalat. Hagyta, hogy megöleljék az eszpresszó mosdójában, és a fehér inghez szorította a fülét; bam-bam, dobogott alatta a szív, és úgy látta, hogy forogni kezd körülöttük a sok fehér csempe. Eggyéolvadt minden, a szívdobogás, az ing fehérsége meg a csempék fehérsége, egyetlen és végtelen volt minden. A tánc csak akkor ért véget, amikor a férfi megharapta a fülét, és ö vékony, piros patakocskákat látott a szemében.- Most iszol egy kis finom narancslevet, aztán felemelünk egy kicsit - mondta az ápolónő.- Mikor jön vissza a doktor úr?- Minek jönne vissza? Hisz most látott. Már megmondta, hogy ha jól viselkedsz, lehet, hogy visszamehetsz a nagyterembe.- Nekem itt is jó.- Ne butáskodj, kedveském - mondta az ápolónő, miközben megigazította a párnáját és kivette alóla az ágytálat. - Visszaviszünk a nagyterembe és székbe ülhetsz. A kezed is mozogni fog. Még az is lehet, hogy egyedül tudsz majd enni.- És ha meg akarok halni?- Tudod, hogy itt senkit sem engedünk meghalni. Csak akkor halunk meg, ha elérkezik az ideje. A férfi megmondta, mikor. Hatkor. „Hatkor várlak a szőlőhegyre vezető út végén.“ A mosdó ajtaja becsukódott a fehér ing mögött, és a csempék újra a helyükre kerültek. Várt még egy kicsit, mielőtt kiment. Megfésülködött, és a tükörből egy kivörösödött szempár nézett rá. Sírva fakadt a vadul rátörő örömtől. Sírt, és nagyon tetszett neki a tükörben látott új arca. Akkor vette észre, milyen szép. A szülei már az eszpresszó közepén állva várták; indultak haza. Hallotta, hogy az apja mond valamit „okmányokról meg családról“, és az anyja hozzáteszi: „Új ágyat is kell vennünk.“ Ebéd után eljött Luis a szüleivel, hogy megbeszéljék az esküvőt. Kapott három nap szabadságot. Felemelte az egyik kezét, és az ablakon betűző napsugárba tartotta. Áttetsző kéz volt, benne sötét csontok és duzzadt, kékes erek, amelyeket földszínű foltok barázdáltak. Aztán a fal felé tartotta a kezét. Ott már nem volt olyan áttetsző. „Ha megöregszünk - gondolta -, olyan, mintha a csontjaink önálló életre kelnének. A csontvázam ki akar bújni a bőrömből. A vékonyka bőrnek köszönhető, hogy még nem látszik, hogy valójában kísértet vagyok. Nem hiszem, hogy az emberi test főként vízből van. Nem víz az, hanem kocsonya.“ A negyedik öregasszony egyre lassabban fújtatott, de ő csak tartotta tovább a kezét a málladozó fal felé. Egy kezet látott a nap előtt, amely a szirtek mögé bukva tűztajtékot vetett a hegyek ormán. Akkor még rugalmas volt a keze. Zsír volt a bőre alatt. Nem kötőszöveti réteg. Mielőtt elment, Luis megcsókolta a kezét: „Három hét múlva a feleségem leszel. Szeretlek.“ A szőlőhegyen sötét barázdák árkolták a palaszürke földet. „Kívánlak“, mondta a férfi, amikor lefeküdtek a szőlőtőkék tövében. A szőlőhegyre vezető út nagyon hosszú volt. Biciklivel ment fel, és a szíve ott zakatolt minden porci- kájában. A tőkék párhuzamos sorokat alkottak, akárcsak a napfény, amely megtáncoltatta a porszemeket. Az ágbogak sűrűje majdnem a hegycsúcsig nyújtózott. „Ne mondj semmit“, szólalt meg újra a férfi. Kisimította a lepedőt. De nyomban össze is gyűrte, amikor eszébe jutott az a fiatal kéz, amelyen a bőr még elrejtette a csontokat. Magán érezte a nedves, fehér inget. És látta a lángoló tőkéket, amint párhuzamos sorokban futnak a végtelenbe. Egy test, amint az ő testévé lett. Eggyé lettek. „Honnét jöttél?“ - kérdezte a férfitól, amikor még szét sem váltak. „A pokolból.“ Egy percre felhő takarta el a napot, és a kórterem árnyékba borult. A férfi azt mondta, hogy este visszamegy a frontra. Amikor meghallotta, elszakította az ingét, és a hátába karmolt.- Nézzenek oda, hogy összegyűrted a lepedőt! - kiáltott fel az ápolónő. - Csak nem képzeled, hogy percenként igazgatom az ágyadat?- Menjen a fenébe!- Gonosz vagy.- Nem akarok meghalni. Ezzel a negyedik asszony is egyet- érthetett, mert éles sipítást hallatott, ami úgy halt el, mint az állomáson lassító vonat füttye. Az ápolónő eltűnt a spanyolfal mögött. Aztán gyorsan kiszaladt a szobából.- Te sem akarsz meghalni, igaz? De a spanyolfal mögül nem hallatszott több nesz. A napsugár visszatért, és a porszemek újra táncra perdültek. Az ápolónő egy fekete ruhás fiatalemberrel jött vissza. Mindketten bementek a spanyolfal mögé, és a sutyorgásukból kihallotta a szóháromszöget: „család, okmányok, ágy“. A negyedik asszony alkonyaikor halt meg. A. növekedési hormon csődött mondott, gondolta. Látta, ahogy a fekete ruhás fiatalember bal válla súrolja a spanyolfal szélét. Odasúgott valamit az ápolónőnek. Aztán őhozzá fordult, és kedvesen rámosolygott. Gyöngéd tekintetéből szelídség sugárzott. Elindult az ágya felé, mintha valami fontosat készülne mondani. De ő behunyta a szemét, jó szorosan lezárta a szemhéját, hogy száműzze a kórterem tárgyait. A szőlőhegyre vezető út nagyon hosszú volt. Fenn a csúcson egy vakító tűzgömb ragyogott. Nehezen kapaszkodott felfelé, nem kapott levegőt. A szive már nem a lábában, hanem a fejében kalapált. Emlékeznie kell valamire. Egy szóra. Különben meghal. A fekete ruhás fiatalember megérintette a vállát.- Most neked is szükséged van rám - mondta derűsen. Mélyet lélegzett. Az a kéz még mindig a vállára nehezedett. Súlyos volt. Kicsit félrehajtotta a fejét, és kinyitotta a szemét.- Ne szólj semmit - tanácsolta a fekete ruhás fiatalember. Megpróbálta felidézni azt a zümmögést, azt a távoli morajt, ami néha dallammá formálódott. De a dal elveszett a kórterem tárgyai közt.- Biztosan megviselte a szobatársa halála — suttogta az ápolónő, amíg a pulzust mérte. - Át kell tennünk a spanyolfal mögötti ágyra.- Van családja? - kérdezte a fiatalember.- Azt hiszem nincs. Majd elhozzuk az irodából a személyi okmányait. Azt hiszem özvegyasszony.- Ör-dön-gös-ség - motyogta zihálva, szinte szótagonként. A kéz szorítása egyszerre felengedett.- Mit mondott? - kérdezte a fekete ruhás fiatalember.- Nem tudom... Hívom a doktor urat.- Az jó lesz — mondta. És felkacagott. Tomcsányi Zsuzsanna fordítása Tóthpál Gyula felvétele
