Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-11 / 50. szám
Folyóirat a rendszerváltás határán A Pozsonyban ez év tavaszán alapított Kalligram a legújabb magyar irodalmi, művészeti, társadalomtudományi folyóirat. Szerkesztője Csanda Gábor, Fambauer Gábor és Hizsnyai Zoltán, főszerkesztője e sorok Írója. Kiadója a Kalligram Könyv- és Lapkiadó Kft. Az irodalom és a művészet olyan fogalmak, amelyek nehezen tűrik maguk előtt a jelzőket, legfeljebb kettőt: jó vagy rossz. Havilapunkat ezért nem nevezem sem felvidékinek, sem szlovákiai magyarnak, de még vidékinek sem. A folyóirat szerkesztőinek az a meggyőződése, hogy ezek a jelzők legfeljebb a szavak topográfiai jelentésében mondhatnának valamit, ám irrelevánsak a lapban szándékolni közölt írások minősége szempontjából. Hangsúlyozom ezt, mert mind Szlovákiában, mind Magyarországon sokan hajlamosak a szlovákiai magyar szellemi életet olyan entitásnak tekinteni, amely lehetőségénél fogva csupán alárendelődhet a nagyobb egységeknek — esetünkben a szlovákiai vagy az „egységes“ magyar szellemi életnek. Olyan entitásnak, amely nem autochton, nem is lehet az,, hanem függeléke, kiegészítése valami egyetemesebbnek, s ezért akkor tölti be szerepét, ha ezekhez a nagyobb egységekhez igazodik. Féllábú ember, akinek az a dolga, hogy tartsa a lépést az egészségesekkel, a sor élén menetelő vezérekkel (hét vezérrel). Trianon óta - tetszik vagy nem, észrevesszük vagy nem - a magyar szellemi élet, így a magyar irodalom is, több központúvá vált. A magyar irodalomtörténet-írás vagy a magyar művészettörténeti gondolkodás ezzel szemben, a mai napig, centralista, nevezetesen Budapest központú. Minden, ami a magyar irodalmi, művészeti életben irány- vagy mértékadó lehet, Budapesten születik. Ez igaz is, meg nem is. Budapest kisugárzása a kisebbségi magyar szellemi műhelyekre nagyon erős. Természetes dolog, hogy ez így van. Másfél száz éve Budapest gyűjtőmedencéje az ország legkiválóbb szellemi kapacitásainak. E tekintetben Budapest primátusát senki sem vonja kétségbe, centralisztikus törekvéseit már inkább. Hogy példákat mondjak: magyarországi irodalomtörténész tollából ritkán olvasni olyan tanulmányt, esszét, értékelést és mérlegelést, amelyben a szerző kisebb vagy nagyobb mértékben ne a centrum és a limesek dichotómiáján át szemlélte volna a magyar irodalom eseményeit, vagy amelyre rá ne nyomná bélyegét a magyar irodalomtörténeti szemlélet néhány közhelye. így történhet meg, hogy a mai magyar líra olyan vitán felüli értékei, mint Szőcs Géza, Tolnai Ottó, Tőzsér Árpád költészete legföljebb mint periférikus jelenség tárgyalható, mint ami igazolja vagy nem igazolja a soros koncepciókat, kiegészíti a képet, vagy éppen kilóg a képből (sorból) mint szervetlen, integrálhatatlan eleme az éppen divatos irányzatoknak. így történhet meg, hogy a kassai magyar festő, Jakoby Gyula képeit a párizsi Le Figaro úgy méltatja, mint a legnagyobb szlovák festőét, a magyarországi szakma egy része talán nem is tud róluk. Meglehet, így kell ennek lennie. Én és a munkatársaim azonban nem vagyunk erről meggyőződve. Ezért is indítottuk el a Kalligramot. Ezt a havilapot a magyar irodalom többközpontú egységének jegyében szeretnénk szerkeszteni. Tisztában vagyunk vele, hogy amivel próbálkozunk, nyaktörő mutatvány. A magyar folyóirathálózat színes és gazdag. Lapunknak csak akkor lehet helye ebben a hálózatban, ha megválaszoljuk a legfontosabb kérdést: mi az, amiben a többi magyar folyóirattól különbözünk, mi az, amitől érdekesek lehetünk, mi az, amit a magyar olvasó csak a Kallig- ramban találhat meg. Kézenfekvőnek látszik a válasz: a csehszlovákiai magyar irodalmat. Mi viszont éppen ezt a kézenfekvőnek látszó választ utasítjuk el. A Kalligram szerkesztői nemrég még az ez ideig egyetlen szlovákiai magyar folyóirat, az Irodalmi Szemle szerkesztői voltak. Az Irodalmi Szemlét 1958-ban azért alapították, hogy fóruma legyen a csehszlovákiai magyar irodalomnak. Meglehet, az akkori sztálinista hatalom nem minden hátsó szándék nélkül engedélyezett egy ilyen fórumot. Engedékenységüket az az elgondolás is motiválhatta, hogy a szlovákiai magyar irodalmat bezárják önmagába, elhárítva ezzel a veszélyt, hogy a tehetségesebb felvidéki írók kapcsolatba kerüljenek a magyarországi irodalmi fórumokkal. Gyanúmat alátámasztja, hogy Csehszlovákiában sosem nézték jó szemmel ezeket a kapcsolatokat, a hetvenes-nyolcvanas években pedig szinte az egész magyarországi irodalom tilalmi listára került nálunk. Ha az Irodalmi Szemle megpróbálta kijátszani a pártapparátus éberségét, s magyarországi szerző művét közölte (vagy kritikát, recenziót íratott magyarországi író művéről), a főszerkesztőt megdorgálták. Az Irodalmi Szemle a csehszlovákiai magyar íróké, mondták, minden egyéb nacionalizmus, sovinizmus, irredentizmus stb. Csehszlovákiai magyar író pedig (Méry Gábor felvétele) mindenki, aki csehszlovák állampolgár, 1968-ban „pártszerűen“ viselkedett, rövid a haja, minden reggel megborotválkozik, és nem árt, ha már elmúlt negyvenéves (s ha nem, akkor negyvenévessé kell „nevelni“). A Kalligram nem akar ilyen értelemben vett csehszlovákiai magyar lap lenni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem vállaljuk a csehszlovákiai magyar irodalom bizonyos hagyományait. Nem mindegy azonban, milyen hagyományokat vállalunk. A kommunista irodalomtörténet-írás egyoldalú képet festett a felvidéki magyar szellemi élet és irodalom múltjáról. Egyes alkotókat érdemeiken felül méltatott, mások életművét (például Szvatkó Pál, Peéry Rezső) agyonhallgatta. Ezt az egyoldalú képet és aránytalanságot szeretnénk korrigálni. Többek között ezért is vállaltuk nyári dupla számunkban Peéry Rezső 1946-os memorandumának a közlését. Ami a szépírókat illeti, a szlovákiai magyar irodalom új hullámának alkotóira kívánunk elsősorban támaszkodni. Ezért közöljük szívesen Juhász R. József és a Budapestre átköltözött Krausz Tivadar szövegeit és a legjobb pályakezdő fiatal írók novelláit. A Kalligram szerkesztői az ő alkotói fantáziájukban és energiájukban bíznak. Lehet, nagy távolságok választják el a fent említett írók ars poeticáit, két közös vonásuk mégis van írásaiknak. Ezek: a regionalizmus elutasítása és a mai világirodalmi áramlatok, egyrészt a neoavantgárd, másrészt a posztmodern irodalom törekvéseinek a befogadása. Eddigi rövid pályájuk radikális szakítást jelent a felvidéki magyar irodalomban hosz- szú időn át domináló konzervativizmussal. Hajdanában, a megboldogult pártállam évtizedeiben, sok jó írás látott napvilágot a minden oldalról szorongatott Irodalmi Szemlében. Ezek az írások azonban vagy elvesztek az egyes lapszámokat elárasztó közepes és még gyöngébb írások tömegében, vagy beleszürkültek azokba. Mi a Kalligram egyes lapszámait oly módon kívánjuk összeállítani, hogy bennük egyik írás a másikat erősítse, novella az esszét, esszé a tanulmányt. Az egyes számok összeállításával azt is hangsúlyozni szeretnénk, hogy a szlovákiai magyar irodalom új hullámának alkotóit sok szál fűzi össze magyarországi kollégáikkal, s hogy írásaik szervesen épülnek be a mai magyar irodalom főbb áramlataiba. Ezért nem-véletlen, hogy örömmel adunk helyet Csapiár Vilmos, Esterházy Péter, Kukorelly Endre, Mészöly Miklós, Tandori Dezső, Temesi Ferenc és mások írásainak. Szeretnénk elérni, hogy a hozzánk közel álló magyarországi szerzők legalább annyira a saját lapjuknak tekintsék a Kalligramot, mint a magyarországi folyóiratokat. Geográfiai helyzetünk különlegességéből következik, hogy a cseh és a szlovák szellemi élet szinte egész spektrumára kitekintésünk nyílik Pozsonyból. Innen nemcsak a magyarországi pártcsatározások látszanak madártávlatból, hanem a cseh és a szlovák szellemi élet vitái is közelről. Tanulságos számunkra az is, hogy a magyar szellemi életet szétszabdaló lövészárok-vonalak nem állnak meg a trianoni határoknál. A cseh és a szlovák szellemi élet konfliktusai arról győztek meg bennünket, hogy bár nem a népi-urbánus viszály mezében, nem is okvetlenül mindig cseh-szlovák ellentétként - a liberális és a populista tábor között kíméletlen harc dúl nálunk is. Hogy a Kalligram szerkesztői melyik tábor protagonistái- val rokonszenveznek, aligha lehet kétséges azok számára, akik látták már a folyóirat eddig megjelent számait. Világnézetünktől és irodalmi ízlésünktől egyaránt idegenek a populista-nacionalista eszmék, azt pedig aligha kell külön hangsúlyoznunk, hogy a felvidéki magyarság jövőjére nézve menynyire veszedelmesek. A cseh és a szlovák liberális értelmiség természetes szövetségesünk, még ha ezt sokan oly nehezen értik is meg Magyarországon. (Persze lehet, hogy a liberalizmuson nem ugyanazt értik.) Jozef Alán, Fedor Gál, Miroslav Kusy, Petr Pit- hart és mások tanulmányai érdemesek lehetnek a magyarországi olvasók figyelmére is, mert rávilágítanak térségünk legakutabb ellentmondásaira. Olyan konfliktusokat elemeznek, amelyek messze túlmutatnak Csehország, Szlovákia határain. A Kalligram előtt nyitva áll az út. Úgy kíván élni a visszakapott sajtó- és szólásszabadság előnyeivel, hogy ne éljen vissza azokkal. Lehetőségünk nyílt olyan magyar folyóiratot a napvilágra hozni, amelynek ugyan a felvidéki magyar írásbeliség a gerince, de tágabb térségünk a horizontja. Az eddigi olvasói visszhangokból ítélve, vállalkozásunk életképes lehet. Ha a folyóirat szponzorálásának a nagyon időszerű gondját meg tudjuk oldani, legfeljebb betiltani lehet bennünket. Folyóiratunk anyagi támogatása persze attól is függ, hogy a cél, amit kitűztünk magunk elé, rokonszenvre és bátorításra talál-e ott is, ahol a pénzforrások fakadnak. Zsuzsi néni számol Világéletében hadilábon állt a számokkal, a gimnáziumban is csak azért került matematikából kettes a bizonyítványába, mert a tanára kedvelte, s inkább ki se hívta felelni, nehogy kiderüljön: Zsuzsika bizony nem érdemli meg a dicséretest. Vénségére meg kénytelen folyton számolni. Mindig a keze ügyében tart papírt, tollat, hogy feljegyezze - a kiadásait. A nyolcadika nagy nap a hetvenhét éves Zsuzsi néni életében, akkor hozza a postás a nyugdíjat. Rengeteg pénzt - 2500 koronát. Az özvegyivel együtt. De csak 1100 koronát számol le a fiatal lány Zsuzsi néni kezébe, és az öregasszony gyanakvó tekintetét látva orra alá dugja a számlát: lakbér, gáz, villany, fűtés, meleg víz, rádió, tévé, telefon, meg az újság - kereken 1400 korona. Mit lehetne ebből kihúzni? - tűnődik Zsuzsi néni. Lemondhatná a tévét meg az újságot, de nem bírná ki nélküle. Könyveket rég nem vásárol, a kedvenc heti- és havilapjait is lemondta... a telefon pedig az egyetlen összeköttetés az ismerősökkel és az orvossal, mert súlyos beteg. Marad tehát 1100 korona. Kosztra, az életre. Főzni már nem bír, úgy hozatja az ebédet, havi 400 koronáért. Szombatvasárnap kotyvaszt valamit... Reggelire többnyire gyógyteát iszik, az nem kerül pénzbe, a szomszédoktól kapja; a csalán garantáltan vegyszer- mentes. Csak vasárnap eszik hatkoronás joghurtot s hozzá egy mákos kiflit korona nyolcvanért, az havi 80 korona. Hétvégén a kosztja - akármilyen szűkén számítja, belejön napi negyven koronába, az annyi, mint nyolcszor negyven, 320 korona. Ez már 800 korona. S akkor hétközben még hol a vacsora! Legtöbbször krumpligombóclevest csinál, havonta nyolc kiló krumplit vásárol - öt koronásat, de még így is egy negyvenes. Lisztre, cukorra havonta elég ugyaneny- nyi. Két darab szappan, egy csomag mosópor, két csomag vécépapír, egy doboz fogkrém - ötven korona. Szerencse, hogy ruhára nem költ, nem is tudja, mikor vett magának valamit. Nem is lenne miből, hiszen az 1100 koronából már csak 170 marad - a luxusra. Zsuzsi néni rendezgeti a régi iratokat, így került a kezébe a menyasszonykorában írt levele. „Nem is akarom elhinni, hogy ez nem egy rossz álom. Nagyon, kimondhatatlanul fáj a szívem, de azért bízom benne, hogy jóra fordul minden, s ha lesz is valami, Téged meg fog menteni az a kis Segítő Szűz Mária ér- mecske. Mindig imádkozni fogok érted, csak Te is buzgón kérd a Segítő Szűzanyát, s meglátod, megment a legnagyobb veszélytől is“. Harmincnyolcban írta a levelet későbbi férjének... s szé- gyelli, de nem emlékszik már, miféle veszedelem elhárítását kérte. Mennyit kérte az égieket! Szent Antalnak is tartozik. Valamelyik nap nem találta a szemüvegét, öt koronát ígért neki, de megérte. Meglett az okulá- réja. Szent Antallal jóban van Zsuzsi néni. Tőle várja, hogy egyszer még gazdag lesz. Mivelhogy sosem volt még gazdag. Nagy szenvedélyéről nem tud lemondani: hetente felad egy sportkát, az is egy hatos. A szerzeményből Szent Antalnak is ígér, csak még nem döntötte el, százalékot fizessen-e vagy egy összeget adjon. Másik kigyógy¡thatatlan szenvedély is gyötri. Lakásából rálát az áruház bejáratára. Egy sovány férfi ott szokta árulni a kaparós sorsjegyet. Amikor már kibírhatatlanul feszül a gazdagodás vágya, a zsebébe csúsztat egy tízest és odatipeg, jól megfontolja, melyik sorsjegyet húzza ki, és siet haza. Csak otthon kapar... Nem, erről le nem mond! Kávét nem iszik, krémest sem vesz, pedig azt nagyon szereti, és az orvos is azt mondta, jól kellene táplálkoznia, Zsuzsi néni. Olyan orvosságot is kénytelen venni, amit nem receptre adnak... Az éhenhaláshoz sok ez a nyugdíj, de az élethez kevés. Pillantása a sárgult levélre esik.. .„nem is akarom elhinni, hogy ez nem egy rossz álom.“ Zsuzsi néni veszi a papírt, ceruzát. Még mindig maradt 60 koronája. Vesz rajta... hat sorsjegyet. Kopasz-Kiedrowska Csilla Grendel Lajos oVr................................................................................................................................. • Tisztelt Szerkesztőség! • • Szeretném előfizetni a Kalligram tizenkét számát. » Kérem, küldjenek pénzesutalványt! Név (Intézmény) Lakcím (Cím) Levélcímünk: Kalligram szerkesztősége. Telefonszámunk: P.O. BOX 11, 07-315028 820 11 Bratislava 211 VK-348 %• 1992.
