Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-11 / 50. szám
# 4 * Csillogósan- spórolósan Advent. A várakozás ideje. De a nagy készülődésé is, hogy a karácsonyfa alatt mindenki ráleljen ajándékára, s gazdag legyen az ünnepi asztal. Gond ez manapság. Igaz, áru van bőven, inkább a pénz kevés. Ezt mondja az emberek többsége, meg azt, hogy a luxuscikkek elárasztották a piacot, de a naponta igényeltek után sokat kell járni. A karácsony előtti Pozsony ma egészen más, mint akár néhány évvel ezelőtt. Díszesek és fényesek a kirakatai, megannyi mú- borókaággal, villanygyertyával, törékeny színes gömbbel. A tulajok versengenek: kié szebb, kié csábítóbb. De az üzletbe betérve egyhamar elmegy a vásárló kedve, mert az árak a csillagos eget verik (ezt a lézuska nem látja?). Egy női pulóver (igaz, divatos és szép) potom 4500 koronáért, magas szárú olasz csizma háromezerért, selyemnyakkendő annyiért, mint két évvel ezelőtt egy ing. És a játékok? Van villanyvasút nyolcezerért, meg tini nindzsa kilencszázért. öreg, poros, tíz éve raktáron alvó maci már százötven koronáért is. Tény, hogy a magánvállalkozók dúsítják a piacot, kulturáltabb környezetben kínálják az ajándéknak szánt árut. Az elárusítók kedvesek, türelmesek. Az állami üzletek szürkék, szomorúak maradtak, sőt, szegényebbek lették, a pult mögött álldogáló fásult hölgyek mogorván vetik oda: nincs, a polcok üresek, üzletünket hamarosan felszámolják. Az utcákon rengeteg a stand, a bódé. Csecsebecsét, gyertyákat, karácsonyfadíszeket, édességet, külföldről behozott kollekciókat, de becsempészett bóvli pulóvereket is kínálnak- nem is kevés pénzért. Ilyenkor minden üzletember azzal kalkulál, hogy minden elkel, mert a szeretet nevében a legszegényebbek is előkotoiják megtakarított pénzecskéjüket, mig a gazdagabbak hivalkodva mélyen belenyúlnak pénztárcájukba: hadd dicsekedjen a feleség a munkahelyén, a gyerek az iskolában. A karácsonyfa, a szaloncukor, csokoládédísz, alma, dió, angyalhaj, gyertya is drága. Egy pompás fa több száz koronába kerül. És a ponty? Épp erről van egy történetem...- Tetszik tudni, mi lesz nálunk karácsonyra? - kérdezte tőlem minap egy özvegy nyugdíjas, aki három unokáját neveli, mivel a lánya tavalyelőtt meghalt. - Lencseleves, mert a lencse álb'tólag pénzt hoz a házhoz, meg „bobajka“. Hogy mi az? Kelt tésztából virsli nagyságú sült kalács, tejjel leforrázva, mézzel leöntve, mákkal meghintve. Gyerekkoromban ettük ezt karácsonykor szegény béres szüleimmel. Minden este mesélem az unokámnak, hogy ez ám az igazi karácsonyi lakoma. Ajándékot nem tudok nekik venni, de éjszakánként varrogatok, a két lánykának régi kabátomból, kosztümömből nadrágot készítettem, a fiúnak pulóvert kötöttem, barátnőm felnőtt gyerekei játékait adta oda, azokat rendbeszedtem, kifestettem. így nálunk szép lesz a karácsony... Szavai hallatán eszembe jutottak azok a karácsonyi előkészületek, amikor a szomszédnőmmel lányainknak éjszakákon át babaruhákat varrtunk, azoknak házikókat meg bútort fabrikáltunk, nekik meg sálakat, sapkákat kötöttünk, közösen készítettük a szaloncukrot, a mézes tésztából gyúrt cukormázzal díszített figurákat. Mamáinknak párnát, térítőt hímeztünk. Most, évtizedek múltán úgy tűnik, mintha az akkori adventek szebbek lettek volna... Mert a szívünket, szeretetünket adtuk és reméltük, hogy kedveseinknek örömet szerzünk. Bizonyára sok házban gazdag Jézuska jár majd, de bizony sok helyen szegény lesz. Szegényebb, mint tavaly, meg annak előtte... így készülünk hát karácsonyra. Gazdagon és szegényen. Megbékélve. Reménykedve. Embert szeretve... Ozorai Katalin Méiy Gábor felvétele
