Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-04 / 49. szám
* Szerkeszti: Tallósi Béla 5 ok-sok száz évvel ezelőtt az indiánok földjének valamelyik távoli sarkában élt egy ember egymagában. Senki társa nem volt, csak egy hatalmas kutya. Történt egyszer, hogy a kutyájára bízta a kunyhóját, s ő maga vadászatra indult. Amint ment, mendegélt az erdőben, egy pompás ma- niokaültetvényt pillantott meg. „Hát ezt ugyan kinek köszönhetem“ - kérdezte magától, s nem is oktalanul, hiszen messze földön ő volt az egyetlen emberi lény. így hát a gyönyörű ültetvény is csak őt illethette. De azért óvatosan elrejtőzött a bozótosban. „Bárcsak idetoppanna az ismeretlen, aki itt a földet műveli - gondolta. - Legalább megismerhetném a jótevőmet. “És alighogy elbújt - hű társát, a kutyát látta közeledni! De nem őt kereste a bozótosban — ahogy a vadász várta volna -, hanem az ültetvény mellé futott, levetette a bundáját - és asszonnyá változott! Aztán nekilátott a munkának, estig szorgalmaA vadász és a kutyája (Indián népmese) san gyomlált, gazolt, utána meg visszabújt a bundájába. Visszaváltozott kutyává, és elindult hazafelé. A vadász pedig a nyomában. De nagy ravaszul úgy tett, mintha semmit sem vett volna észre. Legközelebb azonban ismét meglátogatta az ültetvényt, s egy barlangot keresett magának, ahol az éjszakát is eltölthette. Ott aztán tüzet rakott, és megsütötte magának a finom manioka- gyökeret. S mint mindig, most is megparancsolta otthon a kutyának: vigyázzon ám a kunyhóra! A kutya azonban titokban mégis utánaszökött. Amikor a vadász közeledni látta, lefeküdt a barlang bejárata előtt, s úgy tett, mintha aludna. Hanem amikor a kutya levette a bundáját, és munkához látott - nagy óvatosan odalopakodott a bundához, fölkapta a földről, visszaszaladt vele a barlangjához és bevetette a tűzbe. így aztán a kutya asszony maradt most már végképp. És soha többé nem tudott átváltozni. Azt beszélik, hogy az asz- szony hozzáment a vadászhoz, s ahogy teltek-múltak az évek, annyi sok gyerekük, unokájuk született, mint a maniokagyökér ága. Mészöly Miklós átdolgozása Mt GYUFÁS SZÁMTAN Helyezz át két gyufaszálat úgy, hogy a művelet eredménye helyes legyen. Készítette: Kovács Sándor MEGFEJTÉS A november 20-ai számunkban közölt feladatok megfejtése: a 2-es számú árnyék; (vízszintes sorok) 3x1+0 = 3, 1 x9-4 = 5, 1 x5-3 = 2. Nyertesek: Tarr Dávid, Kéménd; Pálfy Zoltán, Nagymegyer; Farkas Erika és István, Serke; Forgáő Erika, Felsótúr; Nagy Krisztina és Zoltán, Hetény. Az erdei fülesbagoly Az erdei fülesbaglyot december és február között, a telelési időben a legegyszerűbb megfigyelni. Olyankor az emberi települések közelébe: parkokba, kertekbe, temetőkbe húzódik. A kifejlett állat teste mintegy 35 cm-es, aránylag karcsú, világossárgás alapon sötétbarna hosszanti sá- vozású tollazatáról, narancssárga szeméről és tollfüleiröl nem nehéz felismerni. A vastag tollruha alatt testük mindössze 200-300 gramm. „Valódi“ füleit a fej két oldalán sajátos tollak rejtik, amelyek hangtölcsérként gyűjtik össze a hanghullámokat. Mint a baglyok általában, az erdei füles is éjszaka vadászik. Finom hallása különösen a zsákmányállatainak hangterjedelmére és rágcsálási zajaira érzékeny. A madár teljes sötétben is képes pontosan betájolni a prédát: a tűhegyes bagolykarmok áthatolnak a bőrön, az izmokon, és kiszorítják a szuszt a kiszemelt áldozatból. A közhiedelemmel ellentétben az erdei füles nappal is jól lát, éjszaka pedig tízszer jobban, mint az ember. Ha felfedezi, hogy figyelik, toll- füleit felmereszti, és fejével követi a betolakodót. Nyakcsigolyái igen rugalmasak, csaknem 270 fokban képes elfordítani a fejét. Főleg rágcsálókat és apró madarakat, néha balkáni gerlét és fenyőrigót is zsákmányol. Táplálkozás után nappali pihenőhelyükre vonulnak. Begyük nincs és a belük szerkezete is más, mint az igazi ragadozó madaraké. A számára emészthetetlen alkotórészeket (csontot, bőrt, tollat) apró gombócok formájában felöklendezi. A fiatalok a csontot is megemésztik, ásványi anyagát saját vázrendszerükbe építik. É. T. tam Dámen titkába. Áhítatos arccal hallgatott.- Bizalmas voltál hozzám, én is elárulok neked valamit- szólalt meg kisvártatva, miközben kérdőn pillantott rám. Kíváncsian bólogattam.- Nekem is van egy birodalmam - bökte ki gyanakodva, de ünnepélyesen —, csakhogy nem a föld mélyén, mint a tiéd, hanem a levegőben. önkéntelenül fölpillantottam, a lombok résén át csak egy csücskét láttam az égnek, azon nyoma sem látszott Henrik birodalmának.- És hogy parancsolsz nekik?- Ha megfújom a sípomat, száz meg száz szellem gyűlik körénk. Ezüst színű sípunk volt mindkettőnknek. Ujját ajkára téve csendre intett:- Figyelj! Egy pillanat, és hallhatod a láthatatlan szárnyak suhogását. Behunytam a szemem, feszülten vártam. Nemsokára- mintha ezernyi galamb röppenne föl - hallottam a számysuhogást. Ismét sípolt.- Hallod, ahogy távolodnak? Hallottam. Akár meg is esküdtem volna rá. Ez a suhogás kísérte végig gyermekkorom legharmoni- kusabb évét. Hallottam látogatóban Henriknél, az iskolában a tízpercekben, odahaza magányosan üldögélve a szoba sarkában. Apám a dolgozószobájában, Édesanyám a konyhában, a kicsik összebújva játszottak, nagyanyám a kötés fölött olykor rám pillantott, Dámen mélyen a hó alatt aludta téli álmát. Esténként, ha fehér párnámra hajtottam *a fejem, a suhogás altatott el és vigyázta álmomat. Dénes György A hangya és a pók — Hová mész, hangya?- Buta vagy te nagyon. — Megyek az utamra.- Mondhatsz bármit. Ha- Mit cipelsz, bábot? gyom.- Miért kérded, ha látod? — Ellopom a bábod.- Ülj le, pihenj cseppet!- Az lesz a halálod!- A dolgom nem enged. EGY ÍRÓ ÉS EGY MÜ Az ábrán bizonyos logika szerint egy költő neve s egyik művének címe van elrejtve. Ki a költő, s mi a mű címe? Kolozsvári Grandpierre Emil Ilyen gyerek voltam Milyen gyerek voltam? Rossz - hajtogatta mindenki. Édesanyám helyreigazította: - Nem rossz, csak élénk. Hárman voltunk testvérek, húgom, öcsém, közös névvel: kicsik, és , én, a tizenegy éves nagyfiú. Az első világháború után, a románok bevonulásával életünk folyása megváltozott. Mindenekelőtt abban, hogy szüléink kevesebbet tartózkodtak otthon. Apámat a politika foglalta el, a munkába Édesanyámat is belevonta. Miből gyaníthattam volna, hogy a magyarságért, a kisebbségek jólétéért küzdenek? Ha gyanítom, sem értettem volna meg. Én csak azt tapasztaltam, ami estéről estére fájt. Mi, gyerekek, egy szobában aludtunk. Lefekvés után Édesanyánk csókkal búcsúzott tőlünk. Először a kicsik ágyára ült, mesét mondott, dudorászott, simogatta őket. Hozzám csak azután jött, hogy a kicsik elaludtak. Mindig ugyanazt kérdezte, mindig türelmetlenül:- Hát te még mindig nem alszol? Fölém hajolt, megcsókolt, végigsimított a hajamon, s máris csukódott nyomában az ajtó. Azelőtt mellettem is Szávay Edit rajza elüldögélt. Azt a következtetést vontam le, hogy csak a kicsiket szereti. Ez annyira fájt, hogy a fantázia birodalmába menekültem. Kitaláltam Dáment, a föld alatti birodalmat. Lyukat fúrtam udvarunk földjébe, azon át érintkeztem alattvalóimmal, s bocsátottam be a napfényt éjbe borult országukba. Szerettek és tiszteltek, mert hatalmam volt fölöttük. Dámen volt az igazi otthonom, ott mindenki a kedvembe járt. Apámat nem avattam be Dámen titkába, Édesanyámat igen. Ráfizettem erre: ha alkalmatlan időben ■ közeledtem hozzá, könyörtelenül elzavart. — Nem érek rá, menj Danteiibe/ Osztálytársamat, Henriket a botanikus kertben beavatP A E T A T G F Y | A s R Á N N E D M 0 E R S Gondolkodom, tehát... 1992. XII. 4.
