Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-17 / 29. szám
9 * 1992. VII. 17. Jó fogást csináltam. No nem a tóparton, hanem Muzsla határában. A helyi szövetkezet huszonöt traktorosát, gépkocsivezetőjét, menedzserét „fusizás“ közben leptem meg. A szövetkezettől bérbe vett közel négyhektáros parcellán, verőfényes napon, munkaidőben a korai burgonyát szedték zsákokba. Épp végeztek a munkával, s mivel aznap már egyikük sem ült a volán mögé, a vízben hűtött sör is előkerült. Nem tagadták, a burgonyával jó üzletet csináltak. Ha leszámítják a bevételből a föld bérleti díját, az öntözési költséget, a földadót, az ültetőanyag, a műtrágya és a növényvédőszer árát, még mindig jócskán marad, amit egymás között eloszthatnak. Amikor a növénytermesztő részleg menedzsere felajánlotta a mellékes lehetőségét, hittek is meg nem is a sikerben. Egyesek furcsállották, hogy traktoros, gépkocsivezető létükre burgonyát termesszenek. Végül mégis igent mondtak. Figyelembe vették, hogy az eszközök, gépek, traktorok, tehergépkocsik a tulajdonukban vannak, s mivel saját munkájukat nem számítják órabérben, a termesztést és a betakarítást is aránylag olcsón megússzák. Most sajnálhatják a gépszerelők, hogy ők nem álltak rá hasonló üzletre. Itt az uborka- szezon, javítanivaló alig akad, és ha nincs munka, kereset sincs. Legalábbis a Muzsla—Ebedi Mezőgazdasági Szövetkezetben, mert itt már új szelek fúj dogálnak. Nagy csuda, mégsem harangoznak Tegyük hozzá, hogy Muzslán. Mert ha mondjuk egy régimódi mezőgazdasági szövetkezetben máról holnapra bevezetnék azt, ami itt úgymond természetes és említésre sem méltó, akkor a traktorosok, gépkocsivezetők és gépszerelők minden bizonynyal .félrevernék a harangot, a kötélhúzásban pedig a szolgáltatási ágazat vezetője, a fő(alá-, fölé-, mellérendeltjgépesítő, a gépműhely csoportvezetője, annak helyettese és a helyettes helyettese jeleskedne. Azért ők, mert amíg Muzslán a traktorosok, gépkocsivezetők és gépszerelők többsége talált munkát, addig a velük kapcsolatos adminisztrációs munkahelyek kivétel nélkül megszűntek. Egy vállalkozónak ugyanis nincs szüksége vezetőre, aki az ő munkáját ellenőrzi. A vállalkozó vagy igyekszik és érvényesül, vagy nem és tönkremegy. Ebből az aranyszabályból kiindulva a muzslai mezőgazda- sági szövetkezetben nem a munkafegyelemre ügyelők számát bővítették, hanem a traktoroFusizó traktorosok és egyéb furcsaságok a mezőgazdasági szövetkezetben sokból, gépkocsivezetőkből és gépszerelőkből csináltak vállalkozókat. Úgy, hogy mindenki megkapta a munkakönyvét, kiváltotta az iparengedélyt és vállalkozóként dolgozik a szövetkezetnek. A traktorosok bérbe vették a traktorokat, a motoros és a vontatott, nem idényjellegű gépeket és munkaeszközöket, a gépkocsivezetők pedig a gépkocsikat. A gépszerelők közösen bérlik a műhelyt, egyénenként pedig az idényjellegű betakarító gépeket. Az üzemanyagot, javítást, pótalkatrészeket, villanyt, fűtést — egyszóval a kiadásokat - mindenki a saját zsebéből fizeti. A traktorosok, a gépkocsivezetők és a gépszerelők egy-egy menedzsert alkalmaznak, aki a munkát szerzi és szervezi számukra. Ott, akkor és annak dolgoznak — a szövetkezetnek, magángazdának, vagy hetedhét határon túl —, ahol, amikor és akitől megrendelést kapnak. Ha nincs munka, nem keresnek. Ilyenkor jól jön egy kis mellékes, például a korai burgonya. „Gyomorrontó“ újszerűségek Tudom, a több évtizedes hagyományt tisztelő mezőgazdasági szövetkezetekben már ennyit is nehéz megemészteni, de gyomorrontás ide, gyomorrontás oda, kár lenne félúton megállni. Muzslán sem állnak meg. A szövetkezet munkaszervezési és érdekeltségi rendszerének teljes átszervezésében az eddig elmondottak csak a kezdetre vonatkoztak. Most van folyamatban az állattartó telepek és istállók vállalkozási formára való átalakítása, s ezt követi a többi részleg, ágazat. Figyelemre méltó, hogy nemcsak a magasan rentábilis egységeket privatizálják, hanem annak is megtalálták a módját, hogy miként lehet a kevésbé jövedelmező, sőt a ráfizetéses egységeket is „magánkézbe“ adni. Úgy, hogy az ott vállalkozó zsebre menő érdeke legyen az egység nyereségessé tétele. Nehéz elhinni, de Muzslán nemcsak a hagyományos, hanem a nagykapacitású és közös fejőházra épülő tehéntelep privatizációját is megoldották. Az egység kft.-vé alakul, ahol a dolgok menetébe érdekeltsége által a szövetkezet is beleszólhat. Nem mellékes, hogy egy ilyen kft. a transzformálódott mező- gazdasági szövetkezetbe is beilleszthető, mivel a szövetkezet nem munkaviszonyban lévő tagjainak lehetőséget ad vagyoni betétük befektetésére és kamatoztatására. Feleúton tart a növénytermesztő ágazat privatizációja. Az elképzelések szerint a mezei növények termesztése kft., illetve néhány személy földbérleten alapuló magánvállalkozására épülne. Az eszmei irányító a földet bérlő agronómus lenne, sajátos hatáskörrel, amelybe a vetésterv elkészítése, a tápanyagellátás és a növényvédelem tartozna okvetlenül. A mezei munkákat a gépeket bérlő vállalkozókkal végeztetnék, a vetőmagot, műtrágyát és a vegyszert a növénytermesztő ágazat menedzserétől vásárolnák és a termékeket is neki adnák át. Lesznek követőik? Itt akadt meg a beszéd fonala. Králik Gábor, a szövetkezet elnöke felelet helyett ugyanis kérdően megvonta vállát. Újszerű és merész munkaszervezésük híre már túljutott a falun, sőt a járás határán is. Több helyről eljöttek, érdeklődtek, de tudomása szerint követőjük egyelőre nincs. Miért? — kérdeztem, és az elnök válaszul néhány adattal szolgált. A szövetkezet 3460 hektár mezőgazdasági földterületen gazdálkodik, ebből 2200 hektár a muzslai részleghez tartozik. 1989 végén a hagyományos értelemben vett műszaki- gazdasági (THP) munkaerők száma 62 volt, jelenleg 28. Ebből, miután befejezték a privatizációt, tíz személy marad meg alkalmazottnak, vagyis olyan hivatali erőnek, akik meghatározott fizetést kapnak, ők végzik majd a tulajdonosok, vállalkozók és kft.-k papírmunkáit, intézik a szövetkezet ügyeit s gondozzák vagyonát. A tizennyolc, de lehet, hogy ennél is kevesebb személyből álló csoportba az elnök, a kft.-igazgatók és a menedzserek fognak tartozni, illetve már jelenleg is tartoznak. A hagyományos értelemben vett vezetőség (elöljáróság) hatásköréből kikerül a termelés. E testület csakis a szövetkezet tagságával kapcsolatos ügyeket intézné. Ezek közé azonban nem tartozna a dolgozók felvétele, sem elbocsátása, mivel az elnök és a vezetőség már most sem szól(hat) bele, hogy az egyes vállalkozó csoportok kit engednek soraikba és kit küldenek el. Egy muzslai formájú szervezési és érdekeltségi rendszer tehát azokat sújtja elsősorban, akik megszokták, hogy termelőmunka és személyes felelősség nélkül keressék meg a mindennapit, ráadásul a markukban tartsák az egész szövetkezetei, mert aki nem a központi zenére táncolt és énekelt, azt menesztették a zenekarból. Ilyen a muzslai rendszerben nincs és nem is lehet, és mivel nemcsak a boldogságtól, hanem a hatalomtól is nehéz megválni (főleg ha ez utóbbi jelenti az előbbit), nem csoda, hogy tisztelők akadnak, de követők már kevésbé. A „melósnak“ tetszik Az érdekeltek szavai bizonyítják, hogy aki a múltban is dolgozott és most sem rest, annak tetszik az új, még véletlenül sem kívánja vissza a régit. Vágvölgyi József gépkocsivezető, Barti Gábor és Komló József taktoros számára ez a jobb, mert így keres többet. Az igaz, hogy a régi kényelemnek, felelőtlenségnek vége. A muzslai részlegen tizenhét traktoros közül tizenegyen vallják ugyanezt, azok, akik megmaradtak a kormány-, keréknél. Kevesebben is győzik a munkát, sőt helyenként még ennyien is sokan vannak. A korábbiakhoz képest kevesebb üzemanyag fogy, annak ellenére, hogy nincs ellenőrzés, és ha valakinek úgy kívánja a gyomra, a határ legtávolabbi részéből akár kétszer naponta is haza- traktorozhat ebédre (nyilvánvalóan a saját költségére). A műhelyben kevesebb a munka, a motorokból mégsem csöpög a kenőolaj, és egyszeriben annyi az alkatrész, hogy aki kéri, annak akár a fél traktort is kicserélik. Hajdú Zoltán, a gépszerelők menedzsere nem tartja természetellenesnek, hogy a burgonyában is vállalkozott, akárcsak Szilva Róbert, aki a fuvarozóknak szerzi a munkát. Nem törődnek vele, ha mást is csinál, hiszen ha nem szerez munkát, az ő zsebe is bánja, nem szólva arról, hogy amennyiben elhanyagolná menedzseri feladatait, egyszerűen menesztik. Klacsan Ferenc menedzseri beosztásában a növényi termékek forgalmazója. Ha nem adja el a burgonyát, búzát, árpát, tönkremeny, mert ő is vállalkozó és abból él, ami százalék az eladási árból megilleti. Akikkel beszéltem, azoknak keresete, jövedelme nem biztosított, mégis elégedettek. Azért, mert a közösségen belül, annak támogató összefogásával ki-ki saját képességeit, tudását és tehetségét kamatoztathatja. Egri Ferenc A piac színes forgataga minden nap felüdülést, néhány perces kikapcsolódást, változatos szórakozást nyújt nekem. Nem a megszokott zöldségesek, akik ismert asztaluknál kínálják friss árujukat, hanem azok a váratlanul betoppanó vándorkereskedők, akik mindig valami különleges újdonsággal kápráztatják el a piac- nézők válogató, alkudozó sokaságát. A piac világának megvannak a jellegzetes figurái. Az apró falatokra vágott, jóízű friss kenyeret, a tizenöt különféle magot tartalmazó osztrák csodakenyeret jó hangosan kóstolásra kínáló legény, vagy a férfiasságot fokozó, különleges pezsgőjét hatalmas üvegekben, csípős megjegyzésekkel propagáló árus. Azonban az igazi zsenik úgy tűnnek fel a piacon, mint az üstökös. Árukészletük csupán egy böröndrevaló, de az aztán olyasmi, ami „sehol nem kapható, csak nála“, és ha netán máshol mégis feltűnik, „kétszeres, háromszoros áron“. Ezeknek a vándor árusoknak szinte mágikus erejük van, tekintetük bűvöl, kezükben pedig életre kel a kínált holmi. Egyszerűen lehetetlen őket elkerülni. Ott van például az a göndör hajú délszláv férfi, akinek mindegyik körülállóhoz van egyegy mondata, mindenkinek mutat valamit ördöngös ügyességgel. Ha senki sem kérdez, ő teszi fel a kérdéseket, és hallatlan lelkesedéssel nyomban válaszol is rájuk. Kezébe kapja a tusoló rózsája elé szerelhető szerkentyűjét, amely a megfelelő hőmérsékletre beállított vizet elzárja, anélkül, hogy a hidegmeleg csapokhoz nyúlnánk, vagyis feleslegessé teszi az újabb szabályozást. Más alkalommal félméteres csodacsövet dob egy veder vízbe, amelyet néhányszor mélyebbre dug és a csövön csurogni kezd a víz. Hát bolond, aki nem veszi meg potom húsz koronáért. Veszik is. Ha egy ideig nincs vevő, ott terem a társa, aki kettőt-hármat is elvisz, mire a vásárlási láz átragad a többiekre. Egy másik asztalnál olyan csodaszelepet árusít egy tudós képű fiatalember, amelyik az autó benzinfogyasztását egyharmadával csökkenti. „Az a százötven korona két hét alatt megtérül“. Még azt is megmagyarázza, hogy aki megveszi, az kíméli a környezetet is. Kezemben tartom a kis dobozt, de a tapasztalt árus már sejti, hogy nyert ügye van, mert további érdeklődővel foglalkozik. Hát még a szúnyogűző csodasugárzó, amelyet elég az ingre tűzni és a környék valamennyi vérszopója fejvesztve menekül! Kételkedem. - Nézze uram, reggel még öt ládával volt, de az emberek elmondják egymásnak, hogy milyen nagyszerű, és viszik, mintha ingyen adnám! Egye fene, ezt is kipróbáljuk! A piac zseniális árusai szuggerálják a vásárlókat, és mi, gyüge megbabonázottak megveszünk csaknem mindent. Otthon pedig kiderül, hogy a csapzáró szerkentyűnek nem passzol a menete, a benzintakarékos szelep lustává teszi a kocsit, a csodasugárzó hatására pedig a szúnyogok legszebb dalukat zümmögik a fülünkbe. Hiába, a piac világába bele kell tanulni, és meg kell fizetni a tandíjat. Ha néha be is ugrik az ember egy-egy bűvészmutatványnak, a mágikus szavaknak, azért a piac nagyszerű hely, ahol még mindig kevesebb a csalás, a szemfényvesztés, mellébeszélés, mint a napi politikában. A piac nekem kikapcsolódás, izgalmas felfedező út. Ki tudja, holnap megint milyen korszakalkotó találmánnyal gazdagíthatom gyűjteményemet? Sz. B. Zseniális árusok - gyüge vásárlók / Illusztrációs felvétel
