Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-17 / 29. szám
f 3 992. VII. 17. A szülőföld lesz, ami a gondok során erőt ad nekünk- A véletlen úgy hozta, hogy beszélgetésünk éppen 1992. július 17-én, tehát azon a napon kerül az olvasóhoz, amikor az „apoliti- kus“ Matica slovenská kezdeményezésére örömtüzek és harangzúgás fogja köszönteni Szlovákia szuverenitásának kikiáltását. On, Duray úr - aki a prágai Szövetségi Gyűlés képviselője és az Együttélés Politikai Mozgalom elnöke vajon a szlovák országrész függetlenségi szándékaként, vagy csak az önrendelkezési jog kiteljesedéseként értékeli ezt az ominózus nyilatkozatot?- Alapjában véve én az önrendelkezési jog megnyilvánulásának tartom, hiszen a függetlenség már más jogi stádium. Kérdés viszont, hogy Csehszlovákia államjogi státuszában - ahol mind a cseh, mind a szlovák kormány jogkörét, illetve a két tagköztársaság törvényhozó testületéinek illetékességi területét a hatályos alkotmány eleve meghatározza - milyen értelme van egy szuverenitási nyilatkozatnak... Szlovákia példájánál maradva: ha itt nem tudnak élni az alkotmány által biztosított korlátozott szuverenitással, akkor ezen egy kinyilatkoztatás sem változtat. Viszont ha tudnak, akkor nincs értelme ezt egy nyilatkozattal tovább erősíteni - vagy pedig mindez egy olyan politikai szándékot sejtet, amelynek lényegesen több a célja, mint a szuverenitás eredeti jelentősége. Természetesen, ilyen helyzetben már nem pusztán az önrendelkezés értelmében kell a Szlovák Nemzeti Tanácsban tárgyalt szuverenitásra tekinteni, hanem a függetlenség felé vezető út politikai mérföldkövét is érdemes látni benne.- Kézenfekvő hát a kérdés, hogy mi következik mindebből az itt élő magyarság számára?- Gondolom, nem árt tudatosítani, hogy a szuverenitási nyilatkozat elfogadása a legutóbbi választásokon hatalomra került pártok és mozgalmak valós szándékainak első olyan megnyilvánulása, amely szinte félreérthetetlenül a már bejelentett önálló szlovák alkotmány megszületését vezeti be. Egy olyan ugródeszka ez, amelyről nagyjából hathónapos íveléssel akár az önálló szlovák állam léte is elérhető. Ugyanakkor az érem másik oldalát tekintve tudni kell: az állami függetlenség nem csupán attól függ, vajon egy alkotmányjogilag meghatározott területen belül a polgárok bizonyos csoportja úgy dönt-e, hogy a szóban forgó alakulatot önállónak és nemzetközi jogi alanyisággal felruházottnak kívánja tekinteni. Nyilvánvaló, hogy sohasem ez, hanem mind a szomszédos országok, mind a különböző kontinensek legerősebb államainak döntése, magyarán, az államok nemzetközi közösségének álláspontja a mérvadó.- Ha már az imént szóba jöttek a rendszerváltás utáni második szabad parlamenti választások, akkor hadd kérdezzem meg: ön milyen érzéssel ült 1992. június 7-én, az eredmények nyilvánosságra hozatalának estéjén a pozsonyi TV kamerái előtt ugyan sokszemközt, ám a vita stílusát tekintve mégiscsak négyszemközt Milán Knazkóval, Szlovákia nemzetközi jogi alanyiságának bajnokával - aki időközben alelnöke és a kisebbségi ügyekben is felelőse lett az új szlovák kormánynak?...- Őszintén szólva, nem volt jó benyomásom, de ezeknek az érzéseknek a minősége nem belőlem, hanem a Bugár Bélát és engem körülvevő stúdiókörnyezetböl fakadt. Tény, hogy Milán Knazko meghatározója volt ennek a hangulatnak. Nekem az volt az érzésem, hogy szerepet játszik, végül is ez a hivatása. De éreztem olyasmit is, hogy arról, amiről véleményt mondott, nemigen olvasott a szerepkönyvben, ezért aztán kissé avatatlanul improvizált. Ellenkező esetben jóval szakszerűbben nyilvánult volna meg.- Milán Khazko köztudottan a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom radikálisabb, nemzeti szárnyához tartozik. Duray úr, az ön véleménye szerint e törekvések gyakorlati szimptómái akár tételesen is felsorolhatók?- Az újabban felszínre tört, kissé beképzelt nacionalizmusoknak annyiféle azonosító jelük van, hogy kár alaposabban belemélyedni azok elméleti fejtegetésébe. Ehelyett talán elegendő, ha csupán az emlékezettel is befogható utóbbi hetek mélyébe nyúlunk vissza. Ennek kapcsán arra hívnám fel a figyelmet, hogy itt és most a szlovák nacionalizmus egyszerre őszinte és nem őszinte... Őszinte abban, hogy a legutóbbi választásokon úgy döntött, Szlovákiában a nemzeti szellemben tevékenykedő erőket emeli nyeregbe. A szlovákság nemzeti beállítottságú vezetői, a különböző tisztségekbe jutott politikusok viszont távolról sem ennyire őszinték. Szándékaikban ugyanis örökösen ott lappang az ország kettésza- kításának, az önálló Szlovákia elérésének szándéka; ennek ellenére a szavakat úgy értelmezik és olyan kijelentéseik vannak, amelyek alapján az embernek olyan érzése kerekedik, hogy szakmailag vagy felkészületlenek, vagy szándékosan fogalomzavart keltenek Szlovákiában. Mintha tudatosan mást mondanának, mint amit gondolnak és cselekszenek. Vladimír Meciar például vehemensen azt hajtogatja, hogy meg akarja őrizni a közös államot, ugyanakkor lépten-nyomon konföderációról beszél! Annak ellenére, hogy a politológusok már számtalanszor elmagyarázták neki, hogy a konföderáció nem jelent mást, mint önálló államok valamilyen laza szintű szövetségét. Ahhoz, hogy Csehország és Szlovákia konföderációra léphessen, ahhoz mindkettőnek önállósodnia kell. Vladimír Meciar viszont újra meg újra tagadja, hogy az önálló szlovák állam megvalósítására törekedne. Igaz, hasonló célzásai korábban Ján Carnogurskynak is voltak - mármint hogy Szlovákia önálló jogi szubjektumként, önálló székkel és csilla- gocskával akar bevonulni az integrált Európába -, de ő ehhez, az intellektusából eredően, más és a külvilág számára sokkal elfogadhatóbb módszereket választott.- Erre szokás azt mondani: az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz... Az országjáró riporter pedig hozzáfűzheti a saját kérdését: vajon ön is osztja-e a felvidéki magyarságnak azon aggályait, hogy mindössze figurái vagyunk egy hatalmas, lényegében a Trianon utáni időket idéző sakkjátszmának?!- Ha ilyen benyomások kerítik hatalmába az itt élő magyarokat, akkor ezek az érzések aligha véletlenszerűek. Ha visszalapozzuk az első világháború utáni történelem lapjait, akkor kiderül, hogy ettől fényesebb helyzetünk a múltban sem volt. Mondhatni azt, hogy 1938 tavaszától eltekintve, amikor Benesék - az ország megoldatlan nemzetiségi problémái és egyéb válságos gondjai láttán - felkínálták a magyaroknak az autonómiát. Az elmúlt évtizedekben ez volt az egyetlen olyan helyzet, amikor olyasmit kínáltak fel, ami javított volna a helyzetünkön. Ilyesmi sem előtte, sem azután már nem történt meg velünk; sajnos, a rendszerváltás 1989-tól eltelt fázisában sem. Ellenkezőleg: lényegében megfosztottak bennünket jogainknak olyan részeitől is, amelyekből ezt-azt még a kommunista rendszerben - a politikai körülmények kényszerítő hatására - megadtak nekünk. interjú Duray Miklóssal- Elnök úr, tételesen is indokolhatná iménti állítását?- Természetesen, hiszen három idesorolandó indokom is van. A leglényegesebb a nyelvtörvény, illetve az elfogadása óta adódott helyzetek. A második dolog, ami sérelmesen érintett bennünket, az emberi jogi és a szabadságjogokról szóló alkotmánylevél, amely lényegében az 1968 előtti időszakhoz tér vissza, s messzemenően elmarad az utóbbi évtized, főként azonban a nyolcvanas évek második felének nemzetközi gondolkodásmódjától. Sőt! A szóban forgó alkotmánylevélnek a kisebbségekre vonatkozó tételei szinte alig egyeztethetöek az Európa Tanács által 1990 októberében elfogadott ajánlásokkal. A harmadik közérzetszennyezö kérdéskör pedig a restitúciók és a rehabilitációk gazdasági törvényeire vonatkozik, ahol lényegében a jogfosztottság 1945-48 közötti időszakának szelleme támadt fel; s így elsősorban a magyarokra és a németekre nézve hátrányos. E három körülmény, ha úgy tetszik, tétel olyannyira megterheli az elmúlt két esztendő belpolitikáját, hogy még a pozitív lépések javát is dermesztő árnyékba állítja.- Gondolom, azt azért ön sem tagadja, hogy az 1989-es fordulatot követő két és fél esztendőben ott volt a működőképes demokrácia megteremtésének szándéka. Ugyanakkor a jelenlegi szlovák kormányzatról, vagy a pozsonyi parlamentről ez kevésbé mondható el. Éppen a szóban forgó ellentét tudatában hadd faggató- dzam arról, vajon az Együttélés elnöke szerint lekerül-e a csehszlovákiai magyarság homlokáról a kollektív bűnösség vétkének bélyege?- Ezt remélem is, hiszem is; méghozzá abban bízom, hogy még az én életemben... A kérdés első feléről pedig az a véleményem, hogy a legutóbbi választások után leköszönt kormányzat valóban olyan gazdasági törvényeket igyekezett hozni, amelyek a radikális reformokat, a piacgazdaság megteremtésének feltételeit segítették; és e törekvéseket mind a prágai, mind a pozsonyi törvényhozásban rendre támogattuk. Nemkevésbé vitathatatlan, hogy olyan törvényeket is szorgalmaztak, amelyek alapján meg lehetett teremteni a civil társadalom néhány alapelemét. A fentebb említett harmadik „tétel“ viszont annyira dermesztő fuvallatot áraszt magából, hogy eleve megkérdőjelez számos egyéb, látszólag pozitívnak tűnő szándékot. Az igazi demokráciákban ugyanis nem a félmegoldások, hanem a múlttal való nyílt szembenézés „divatja“ járja. A cseh országrészben már fellelni ez irányú próbálkozásokat. A Strední Evropa című szakfolyóiratban, és a hozzá közel álló szakmai körökben, ma már például kimondható, hogy Csehszlovákiában a totalizmus nem 1948. február 25-én, hanem még 1945-ben kezdődött. Én ezt az őszinteséget tartom követendő példának.- Mint ahogy öntől is hasonló őszinteséget várnak el a hazai magyar választók, akiknek hetven százaléka a '92-es választásokon az MKDM-Együttélés-Magyar Néppárt koalícióra szavazott. Hasonlóképpen nem titok, hogy a csehszlovákiai magyarok zöme az ország egybenmaradását szeretné. Mi az ön, illetve az EPM álláspontja ebben a rengeteget vitatott kérdésben?- Mi már csaknem egy évvel a legutóbbi választások előtt leszögeztük, hogy beláthatatlan feszültség és robbanásveszély keletkezne, ha Közép-Kelet-Európában egyszerre hullana szét az összes állam, amely a jelenleg fennálló konstrukció szerint jött létre. Más kérdés, hogy mindaz, ami manapság Csehszlovákiában lejátszódik, az egy történelmi kényszerűség, és az európai nemzeti forradalmak egyik kései megnyilvánulása. Ilyen szempontból szinte elkerülhetetlennek tartom az önálló Szlovákia megalakulását. Ebben az elméleti s gyakorlati helyzetben szemlélődve a Csehszlovákiában élő magyarságnak lényegében nem marad választási lehetősége. Az általam szorgalmazott politikai taktika tehát csak az lehet, hogy amennyiben erre mód nyílik, akkor lassítani kell ezeket a folyamatokat. Ezért beszélünk Csehszlovákia jogfolytonosságának megőrzéséről, noha tudjuk, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint ez csak ideig-óráig tartható fenn. A programunk is ezeket a törekvéseket rögzíti.- ön is egyetért a riporterrel abban, hogy a csehszlovákiai magyarság aggódva éli meg az ország kettészakításának folyamatát?- Igen. Végül is teljesen érthető, ha mindenki tart egy ilyen átalakulástól. Az emberek minden gyökeres átalakulástól félnek, különösen, ha rossz emlékek is közrejátszanak ebben. Legfeljebb a kaszkadőrök jelenthetnek némi kivételt.- ön nem érzi magát kaszkadőrnek?- Néha.- Első hallásra meredeknek tűnhet a kérdés: kinálhat-e valami pozitívat számunkra az önálló Szlovákia?- A ránk ható konkrét tapasztalatok egyelőre senkit sem serkenthetnek derűre. A lehetőségeket elemezve viszont az is kiderül, hogy az esetleges önálló szlovák állam csak úgy lesz szalonképes az európai politikában, és gazdaságilag is csak akkor fog talpon maradni, ha csatlakozni tud a kontinens integrációs folyamataihoz. Ennek viszont az a feltétele, hogy teljes mértékben elfogadja az Európában évszázadok során szervesen kialakult értékrendet; és, amely ma már a nyugati demokráciák természetes velejárója. Példaként egyebek között, a francia-német, a svéd-finn kiegyezést, vagy akár a dél-tíroli rendezést említhetném...- Mielőtt a gyors és pozitív változások ábrándjaiba bonyolódnánk, javaslom, váltsunk témát! Mi a véleménye Václav Havelről? Kérdem ezt annak okán, hogy ön már 1990 tavaszán bírálattal illette az akkoriban frissen megválasztott köztársasági elnököt.- Mindketten jóval 1989 előtt kapcsolódtunk bele az ellenzéki mozgalomba; nekem így a rendszerváltás előtt is, utána is lehetőségem volt nyomon követni politikusi megnyilvánulásait. Továbbra is fenntartom a véleményemet, hogy gyakorló politikusként a megnyilvánulásai nem mindig voltak a legtalp- raesettebbek, a legcélravezetőbbek. Sok esetben inkább a sűrűn kísérletező költőt és drámaírót láttam benne, semmint a reálpolitikust. Természetesen, ezzel nem a szándékait, hanem a gyakorlati megnyilvánulásait minősítem. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy az utóbbi időszakban igenis, felnőtt az elnöki teendők nagyságához. A korábbiaknál sokkal reálisabban, sokkal tisztábban értékelte mind a saját, mind az ország helyzetét.- Érdekelne, vajon annak ellenére vállalja-e ezt a véleményét, hogy a honi magyarság, így a parlamenti koalíciók választóinak zöme, fenntartások nélkül szimpatizál Václav Havellal?!- Természetesen vállalom, s ez nem kell, hogy bárkinek az érzelmeit sértse. Látni kell viszont azt, hogy egy dolog a rokonszenv, és teljesen más szempont a politikai magatartások politológiai értékelése.- Rendben van. Ám ha ennyire szigorú mércét állít, akkor minő véleménnyel lehet Vladimír Meöiarról, akinek politikai legitimitását Duray Miklós már 1990 őszén kétségbevonta; s valóban: a szlovák kormányfő nemcsak alkat dolgában nem említhető közös súlycsoportban Václav Havellal...-A Meciar-kormányzat higgadt értékeléséhez egyelőre csak egyetlen támpont kínálkozik, a programnyilatkozat. Arról viszont az lesz a legsummásabb vélemény, ha azt mondom: minősíthetetlen. Egészében és tételeiben egyaránt.-Az önök kölcsönös viszonyát azért érdemes firtatni, mert Meciar úr a ’90-es választások után azt kezdeményezte, hogy az Együttélés adjon kormányalelnököt; ’91 szeptemberében pedig arra biztatta az EPM-et, hogy működjön együtt az ellenzékbe szorult Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom szakbizottságaival, s ennek „jutalmául“ legyenek majdan koalíciós partnerek. Most viszont ott tartunk, hogy hivatalosan még csak szót sem váltott egymással a kormánypárt és a magyar parlamenti koalíció!- Két éve valóban kaptunk tőle olyan javaslatot, hogy állítsunk kormányalelnököt, feltéve, ha hajlandók vagyunk a fenntartások nélküli együttműködésre. Mint mondta: kiszorítja az FMK-t az akkori koalícióból. Tavaly szeptemberben ennél sokkal homályosabb célzásokat tett az esetleges szorosabb együttműködésre, miközben kígyót, békát kiáltott, epét köpködött az FMK-ra. Mi ezt akkor úgy válaszoltuk meg, hogy valamennyi politikai szubjektum magánügye, milyen elvi és gyakorlati politikát folytat. Mindebből nyilván világos, hogy a két vezércsel egyikét sem vállaltuk; a kapcsolataink nyilván ezért vannak a holtponton.- Vajon mi lett volna akkor, ha a szlovák kormányfő nem Milán Köazkót bízza meg a kisebbségi ügyek felügyeletével, hanem nemzetiségi minisztériumot állít és annak élére önt jelöli?- Ha személyesen nekem szólt volna az ajánlat, akkor nem fogadom el. Egyszerűen nem akarok miniszter, íróasztalhoz cövekelt kormányszolga lenni. Én más típusú, elemző szándékú politikus vagyok.- És ha nem önnek, hanem a koalíciónak ajánlja a tárcát?- Akkor keresünk arra a posztra egy embert, és mindaddig ott lettünk volna, amíg azt a konfliktusmentes együttműködés lehetővé teszi. Amennyiben viszont a kormány lépései ütköztek volna a mi magatartásunkkal és elképzeléseinkkel, azonnal lemondásra szólítottuk volna fel a jelölt minisztert.- Azt mondta az imént, hogy nem kíván miniszter lenni. 1989 decemberében viszont kölcsönpénzen vett öltönyben ott állt a prágai kormánypalota folyosóján, és vajmi kevés hiányzott ahhoz, hogy miniszterré avassák...- Ma már örülök, hogy a sors az utolsó pillanatban másként hozta. Egyrészt azért, mert a mai napig nem tudom, hogyan tudtam volna letenni az esküt Gustáv Husák kezébe; másrészt pedig azért, mert visszapergetve az eseményeket körülbelül februárig lettem volna képes tagja lenni annak a kormánynak.- Azóta bő két esztendő telt el, és a hazai, főként a szlovákiai magyarság a szemrehányások, a szóbeli kirohanások össztüzébe került. Képviselő úr, ön miként látja: mi lesz velünk, itt élő magyarokkal?- Szerintem egy dolgot kell tudatosítani: az az alagút, amelybe 1918 őszén belejutottunk, most a végéhez közeledik. A szülőföld lesz az, ami a küszöbönálló gondok során erőt ad. Meggyőződésem, hogy a jövő útja csakis az oktatásügyi, a kulturális és a személyi autonómiára épülő területi önigazgatás lehet. Hiába a berzenkedők szava, ez nem az elszigetelődéshez, hanem a másság tiszteletéhez vezet, hiszen egy bizonyos közegben a saját törvényeim és elképzeléseim szerint mozoghatok. Ennyi és nem több az önigazgatás. Ennek semmi köze a határok átrajzolásához; az nem is a mi dolgunk.- Köszönöm az interjút! Miklósi Péter (Fotó: Archívum) ■ I iTlTâJvf l »1 iTl I ! i i 11 f1! Ji!1!
