Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-11-13 / 46. szám
MILOVAN DANOJLlC Monológ a vonaton Nem éltem. Semmivel sem néztem szembe teljesen, ahogy kellett volna. Áttetsző, erős burokban siklottam át téren és időn. Mindent láttam, semmit meg nem érintettem. Ha összeütközésbe kerültem a valósággal, behunytam a szemem. Elrejtőztem minden elől, ami nem volt kedvemre való. Örök éretlenség, igen: többé egyetlen szótól sem riadok vissza. Bejártam a világot, nem mozdultam' el a helyemről. Rohantam lélekszakadva: a rohanásban kiszakadt belőlem a lelkem. Zakatolnak a vonatkerekek: csihuhu-csihu- hu-csihuhu. Mintha számtalan apró szöget szögelnének. Az ablakhoz erősített lapon egy üveg ásványvíz. Gedenke dér Quelle, wenn du trinkst. Az alpesi ásványvízüzem igazgatóságának kínai bölcsessége. Félkörösen forognak a Bécs és Graz között elterülő rétek. Cakuta, caku- ta, cakuta. Szürkül a tér: rohanok, pedig nem mozdulok. Nemrégiben még az volt az érzésem, hogy valamerre haladok. Magamhoz adagolva önmagamat, hiszem, hogy emelkedem. Voltak reggelek, amikor a föld az én homlokommal választotta el a napot az éjtől. Aztán megjelent a hasadás. Ez a negyvenes éveim küszöbén történt. Azóta lefelé csúszom. A kerekek zakatolásából kihallik a féreg kitartó rágása. Mérgező zümmögés. A remény úgy él, mint a sínek és váltók kitartó csattogása. Csihuhu- csihuhu-csihuhu. A hangok hideglelősen olvadnak egybe, s monoton zúgássá változnak. Sehova mentem, sehova értem. Űrbe emelkedtem, ürességbe hulltam. Az egyik gyanús lelkesedést másikra cseréltem. Ami soha nem hagyott el, az a balgaságom volt. Végül is, mondhatnám, felülkerekedett. Az elkövetkezendő időben csak gyarapodni fog, mígnem vele és általa a kövek türelmével és a sötétség vak tudásával leszek egyenlő. Az a kevéske ész, melyben úgy bíztam, igazából sohasem volt az enyém. A negyvenedik táján hosszan tartó és gyötrelmes imbolygás következett be, mintha hajón lennék; a fejem a rengeteg ingástól szinte teljesen kiürült. Kiderült, hogy sohasem voltam teljesen ura az agyamnak, még ha hosszabb ideig használtam is. Sikeresen utánoztam, legalábbis kezdetben, bizonyos erényeit. Az agy, felépítését tekintve, utánozó hajlamú; az, amely nekem adatott, szűkre volt szabva, s korlátozott időtartamra méretezve. A balgaság eredendő és megsem- misíthetetlen. Védelme alatt vártam az irgalmat és a megvilágosodást. A bölcsesség, amíg nagy néha meglátogatott, mérhetetlenül felette állt természetes képességeimnek: gyorsan elunta magát velem, s figyelmeztetés nélkül, váratlanul elhagyott. A balgaság viszont mindig hű maradt hozzám, mert méretem szerint való volt, s az enyém, csak az enyém! Vele mindig és mindenütt azonos voltam önmagámmal, szorosan kapcsolódtam a hagyományomhoz, a földemhez, saját kezdetemhez. Hatására még most is reménykedem valamiben. Ha semmi másban, hát abban a jutalomban, amely néha kijár azoknak, akik elismerik a vereséget. Néha a vereség elismerésével is be lehet bizonyítani felülmúlhatatlan fensöbbrendűségünket. Nincs erőm, hogy enyhítő körülmények keresése nélkül nézzek szembe saját balgaságommal. Az őszinteség erő, az erő bölcsesség, a bölcsesség igazság: ha bármelyik is hiányzik közülük, a többi sem állja meg a helyét. Csihuhu, csihuhu, csihuhu. A szavak és dolgok túlfelén a kínos valótlanság öve húzódik. Utazás közben az emlékek visszaverődnek és összefonódnak. Vajon minden megjegy- zett pillanatban önmagam voltam-e? A fény mindig csak rövid ideig hullott rám, s mindig ismeretlen oldalról. Miközben ennek örvendtem, önmagam fölé emelkedtem. A vonat megritkított fenyőerdő mellett halad. Azt mondom erdő, s ez fáj. A fény mindig ugyanolyan önkényesen szökött meg, ahogyan jött is. Erőnek erejével határozott döntésekre és biztató bizonyosságokra törekedtem. Azt hittem, elég, ha olyan úton járok, melyen senki sem jár, s máris helyes irányba haladok. Most többé semmit sem hiszek. Kopnak az érzések, a tudás zavarossá válik; elfordítottam a fejem, nem tulajdonítok nekik akkora jelentőséget, mint valaha. Átéltem olykor egy-egy metamorfózist, de nem volt tartós egyik sem; elhagyott mind, mielőtt jótékony hatásukat tartósan magamévá tehettem volna. Nyilván rossz időben és rossz helyen vártam be azokat. Ha egyáltalán vagyok valami, akkor ez vagyok; önmagát kitartóan ismétlő tévedés. Most ez is, ez a tévedés, mint egy jégcsap olvad a rühes napon! S vagyok: meddő szemlélődés a történés kezdete előtt. Látókörömben még nem következtek be egyértelmű események. Egyetlen igazi esemény sem fogamzott még meg. Körvonalak vesznek körül, csakis körvonalak: homályos emberek, ködös hidak, északi, piszkos peremvárosok a zuhogó hajnali esőben. Az emlékképek közt lassan, nehezen, létrejön a kölcsönös türelmesség. Vége annak, hogy súlyos nehézségekből kicsinyke hasznokat húzzak! Míg hallgatom a névtelenek tisztátalan lélegzését, újra elfog a félelem. Altatásainkhoz vagyunk leginkább hasonlatosak. Ami méltó vágynak tűnt, unalmas alantasságnak bizonyul. Hogy is tehettem bármit, bárhol? Az ég fénye változott, s én azt képzeltem, hogy növekszem. Hogy helyesen láthassunk, helyesen kell gondolkodni! Itt valamennyien tévedésből születünk; egyik szemünk a föld alatt, a másik a csalánban, az istálló mögött. Nem tudom, mi a rosszabb: ha tisztában vagyunk ezzel, vagy ha nem tudjuk. Vereséget mért rám a Mérték. Hiába rohantam: minden lépéssel magam alatt kapartam a vermet. Túlságosan gyorsan egyeztettem a nemzedéki fogalmat és a szemben álló felek érveit. Előrehaladtomban, minden lépésnél a saját nyakamon tekertem egyet, önmagam szakadatlan megtagadása árán haladtam, s most oda jutottam, ahonnan elindultam. Az indítékok összezavarodtak, a kiút senkié. A számlát kétfelé, háromfelé osztom. Az ostobaság fáj; a remény úgyszintén. Amit kimondtam, nem érvényes, a többi nem létezik. Alámerüléseimben sem egységet, sem tartósságot el nem értem. Arról, amit egy-egy pillanat nekem adott, most kiderül, hogy nem enyém. A megvilágosodások a hazátlanság állapotában értek, s most ott lebegnek a semmiben, idegenként. Amíg megtartottak, valaki más helyettesített, aki talán képes lett volna létezni a helyemén, szerencsés esetben, s ha erre egyáltalán szükség lett volna. Csihuhu, csihuhu, csihuhu. Két irányba utazunk: a vonat délnek, te meg, lelkem, sehova! Csak ha nem lettem volna, lettem volna az, aki lenni szerettem volna. Néha megérintettem a határt, mely mögött tisztábbak az érzések, igazabbak a gondolatok. Meg-meg- érintettem, kívülről, de soha át nem léptem. Csak a sejtés adatott meg, azon felül semmi. Zuhantam, miközben hittem, hogy emelkedem. Csihuhu, csihuhu, csihuhu. Az emlékezés néhány magától sarjadt gondolatba foglalódik, s ezeknek nincs szükségük az önmutogjitásra. Belestem, s láttam, mennyire nem létezem. Soha nem is voltam, s nem is lehetek. Pedig sok beteljesülés érintett meg: idegen, szükségtelen beteljesülések! Mennyi szárnyalás, s a végén: egy üveg ásványvíz a vonatablakban. A római katona hazafelé tart a hadjáratból: az erdők egymás után menekülnek észak felé, belevesznek az éjszakába. Omlanak a falak, melyek közt az utóbbi hónapokat töltöttem. Jövőre, ilyentájt, először nem fogom szégyellni mindezt, amit most a fejemben hordok. Világ, ez lenne az, amit vártál tőlem? Predrag Stepanovic fordítása Lörincz Zsuzsa: Krétarajz DÉNES GYÖRGY a nagy szavakat is megunják a nagy szavakat is megunják s ha többé nem lesz már divat a telkeden majd átszivárog a visszafojtott áhitat és újra talány lesz az élet varázsgúnya mit ránk szabott *. az elfelejtett párkák ujja a hét lakatra zárt titok s a lélek újra hallgatózik töpreng és befelé figyel tusakodik az éjszakával fényét keresi szüntelen s emlékezik emlékekből építi föl majd azt a házat ahol mellé ül csöndesen a megnyugvás és az alázat sanda biztató légy kemény és sose kérj kegyelmet ne bújj magadba mint a félénk gyermek hasítsd ki jussod lopj igét magadnak akkor se engedj hogyha megtagadnak mit ábránd és mit ellankadt jóság az élet fájó keserű valóság majd megtudod hogy másoknak mi fáj ha elveszed mit senki sem kínál figyeld s mérlegeld mi végre sietnek akik szívedért kis pénzzel fizetnek s ha nem mutatod magadat erősnek napról napra százszor is megölnek ne gondolj hát senkivel s ne ámulj ne nézd a sorsod fonák oldaláról temesd időben mit el kell temetned nehogy miatta vesszen el a lelked VARGA IMRE Kétszeres magányban Ahogy eláraszt színeivel formáit szerterakja megérint neszekkel suttogva sóhajokkal dübörgése belém váj harsogása robaja zargat fémes omlásai Ahogy időm vermében meglegyint illata Ahogy íze megtapasztal csontomig Ahogy képzeteim zamatét élem benne belőle Elgondol s megérez Pereme magva egyként sugárzik Átzengi hatalmas terével sejtjeimet Sejtésig szivárognak fényjelei Ahogy a föladás örömében Ahogy folyton kiáradok s beléje veszek gosan ör vül még nyi gyen zett. Az csendben zett, elm solyogni Nem csak azt, hetnek vi Menek a fenyve hallatszol csend hí nem talál Az erdei vegő. Cs. szellőcskt őzek és n raszton.- Bírói Az áss:- Nem Leültei A fény el, lassan a szél, ha a fenyőtű mi hullt is eső szemt- Paraj felfalják a-Hol i dezte az a- Nem - Úgy én darak. ♦ Az assi Csótó Lá M ontreal óriási város, de más nagyvárosokhoz hasonlóan van néhány nagyon kis utcája is. Például az Eduard herceg utcában mindössze négy háztömb van. Ezt az utcát Pierre Dupinnél senki sem ismerhette jobban, hiszen az utca lakóinak több mint harminc esztendeje ő hordta szét a tejet. Pierre tejeskocsiját tizenöt éve egy Joseph nevű nagy fehér ló húzta. Amikor a tejtermelők társasága megvásárolta a lovat, a paripának még nem volt neve. Pierre-nek azt mondták, hogy mostantól kezdve az ő kocsijába kell befogni. Pierre megsimogatta a ló kecses nyakát, gömbölyű hasát, és megnézte a szemét.- Ez egy finom, kedves és megbízható ló - jelentette ki rövid töprengés után. - A lelkét látom a szemében. Szent Józsefről fogom őt elnevezni, aki szintén finom, kedves és megbízható volt, s a lelke is finom volt. Egy év sem telt el, és Joseph ugyanolyan jól ismerte az utcát, melybe a tejet szállították, mint maga Pierre. Pierre szeretett hencegni azzal, hogy a gyeplőhöz soha hozzá sem kell nyúlnia. Minden reggel pontosan öt órakor érkezett a tejtermelők társaságának istállójába. A tejet felrakták a kocsira, és befogták Jose- phot. Pierre, miközben felült a bakra, így szólt hozzá: fordult- Jó reggelt, öreg barátom! A többi kocsis röhögve es- küdözött, hogy Joseph ilyenkor mindig rámosolygott Pierre-re. Jacques, az istálló QUENTIN REYNOLDS gondnoka aztán kiadta az utasítást:- Rendben van. Indulhatsz, Pierre. Pierre gyengéden nógatni kezdte Josephot:- Gyerünk, kedves! A megrakott tejeskocsi bárminemű utasítás nélkül elhaladt három lakótömb előtt a St. Catherine utcában, aztán benue-n ^ bőt, vég ott is v utca. A előtt, vs cig, amij ról, s le ajtó elé. dúlt, ell s a har állt. Ez í vege re r a kocsiv s az utc; visszafei előtt a ahová le Pierre a henceg - Jose hol kell : zetembei ember is csijába a nák be^ így n Pierre és
