Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-11-13 / 46. szám
r A ranykertnek hívták egykor ezt a tájat. A monda szerint Tündér Ilona társaival együtt itt múlatta éveit boldog gondtalanságban és tobzódásban. A valóság nyilvánvalóan sokkal verejté- kesebb volt, mert a csallóközi természet férfias nekifeszülés, sokféle megpróbáltatás árán kínálta gyümölcseit. Jöttek aszályos évek, máskor viszont megáradt, kiöntött és pusztított a Duna, ám a föld és a víz itt mindig az életet, a szívós munkával teremtett megélhetést jelentette. Számtalanszor söpört végig történelmi léghuzat is e tájon. Tatárdúlás idején mocsár, erdő volt a menhely, egy-egy zsombék a telephely. A törökdúlás emberpróbáló éveiben a templomok jelentettek lelki vigaszt és menekvést, erős falai közt húzódtak meg gyermekek, asszonyok. Felszabadulás következett a történelem lapjain és újabb dúlás: kitelepítés, erőszakos szövetkezetesítés, döbbenetes egyéni és közösségi tragédiák. Évek, évtizedek múltán szélárnyéko- sabb lett ez a vidék is, nemzedékek lelkében ott borzongott az átélt iszonyat és szenvedés nyoma, ám lassan-lassan gyógyultak a sebek, kisütött a Nap, visz- szatért a megmaradás és megélhetés évszázados rendje: olykor egymással pö- rölve, mégis viszonylagos harmóniában élt együtt ember és természet. Aztán jöttek az első újságcikkek és hangzatos szólamok. A szomszédos népek testvériesüléséről, a gigantikus műről, amely legyőzi a természetet, e sík vidéken is megzabolázza és áramtermelésre fogja be a Dunát. A helybéliek és a pártatlan szakemberek fenntartásaira és ággodalmaira sem akkor, sem később nem figyeltek oda a hatalmasok: összeborultak a pártvezérek és az ellentmondást nem tűrő parancs kimondatott. Bedübörögtek a munkagépek, termőföldet, erdőt pusztítottak, a vidéket holdbéli tájjá rombolták. Erősödött a munkazaj, a tiltakozás és a politikai hangzavar. Bős politikai, nemzeti, sőt nemzetközi üggyé izzott. Tanúi, szenvedő alanyai voltunk és vagyunk az egyes stációknak. A politikusok képtelenek voltak megegyezni. A tudósokat manipulálták vagy nem hagyták szóhoz jutni. A kocka el van ejtve - mondta fájdalmas iróniával az egyik osztrák környezetvédő a dunacsúni ideiglenes hajóhíd mellett, ahova napokon át percnyi pontossággal vonultak a felpúpozott acélcsordák. Repült a nehéz kő a tajtékzó Dunába, összehúzta vágyainkat, hogy annyi ellenségeskedés és tragédia után magyar és szlovák politikus, tudós végre szót ért egymással. Hiszen végre nem pusztítani, rombolni kellene, hanem építkezni, önmagunkban, egymás irányában, sőt: közösen, egymás érdekében. Bős körül ma nagy a politikai morajlás, messze visszhangzik a legkülönfélébb szópárbaj. Talán még sincs minden veszve, talán még öt perccel tizenkettő előtt vagyunk, amikor még szóhoz juthatnak a tudósok. Mert annyi hangoskodás, annyiféle érv és ellenérv ellenére ma még senki sem tudja bizonyosan, mennyiben hasznos és mennyiben káros ez a vízi erőmű, képes-e környezet- szennyezés nélkül termelni. S ha beindul, megmarad-e termőföldje és ivóvize a Csallóköznek és az egész országnak, vajon nyugodt lehet-e a helybéliek álma, amikor fejük fölött hatalmas mennyiségű víz hömpölyög? ... Aranykertnek hívták egykor ezt a tájat. Most dől el, miként nevezik majd évtizedek múlva. Ez a kérdés, amelyre csak a tudósoktól várjuk a választ. * Szilvássy József Az elterelt Duna A TK SR felvétele
