Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-11-06 / 45. szám
* ¥ rű, századokat idéző téren zsibvásár legyen! A Károly-hidat, ezt az építészeti remekművet az egész világ irigyli tőlünk, illetve csak irigyelte, mert ma a hídból alig látni valamit. Az arra járók figyelmét leköti a megannyi csecsebecse, a fillérekért naphosszat zenélő amatőrök, a karikaturisták, a helyszínen bizsut készítők, és ki tudná felsorolni, ki mindenki még. Szinte lehetetlen a híd korlátjára könyökölve zavartalanul nézni a komótosan folyó Moldvát, a kecses sirályokat, a békésen pihengető vadkacsákat. Alig jut valakinek is az eszébe, hogy a néhány méternyire levő Kampán megnézze a világhírű Werich-házat, vagy sétálgasson a szűk utcácskákban, ahol Neruda, Nedbal, Dvorak, Hrubin és sok más neves ember élt. A legtöbben a vár, a Hradzsin felé veszik útjukat. Miután maguk mögött tudják a meredek, kiskocsmákkal szegélyezett, Nerudáról elnevezett utcát, eljutnak a várlépcsőkig. Régebben az ember itt andalgott felfelé, meg-megállt, lenézett a városra, gyönyörködött a panorámában. Manapság inkább megszaporáz- za lépteit, mert méterenként elállják az útját a trikót, sapkát, kendőt, söröskancsót, kulcstartót, képeslapot kínáló tolakodó árusítók. Végre - a vár! Alig látható belőle valami, mert amióta a köztársasági iroda felett lobogó elnöki zászlót levonták, csaknem minden kapu zárva van. Sőt, rács mögé dugták az Arany utcácskát is, melynek a világon nincs párja, s ahol Franz Kafka szülőháza áll. A patinás Vikarkába, melynek kis szalonjában 1989 után a vár emberei, közéletünk, sorsunk irányítói oly gyakran tanácskoztak, csak kevesen térnek be, ugyanis a bejárati ajtó mellé kibiggyesztett ajánlatból megtudják, hogy áraik a csillagos eget verik. Pedig ott esetleg Václav Havel volt köztársasági elnökkel találkozhatnának; sörét, kávéját iszogatja, és mindenkivel szívesen szóba áll... Bealkonyodik. Mihez is kezdjünk ilyenkor Prágában? Üljünk be egy kiskocsmába? Százával vannak, de az étlapon hiába keresnénk a cseh nemzeti eledelt, „vepro-knedlo-ze- lít“, vagyis a sülthúst knédlivel meg párolt káposztával, mert azt már kevés helyen kínálják. Esetleg menjünk színházba? De hova? A Vino- hrady-i Színházba a belépő 850 korona. A Semaforban a cseh színészek angolul mondják a bebiflázott szöveget, amit külföldi nem ért, a hazai pedig sajna még mindig nem tud angolul. Ezért az „attrakcióért“ potom 500 koronát kell fizetni. A Kar- líni Operettszínházba csak az igyekezzék, aki több mint ezer koronát hajlandó áldozni egy jegyre. De előadás után a Nyugatról érkező külföldi ne üljön taxiba, mert a prágai hatezer taxis egy maffia. Valutában kérik a viteldíjat, közben felpergetik a taxamétert, és ha a kedves utas nem hajlandó fizetni, megtörténhet, hogy valahol a külvárosban kiteszik, kifosztják és megverik. Mivé lettél, te csodás, gyönyörű, száztornyú arany Prága? Még mindig sokan látogatnak, akiknek az ezresek se számítanak. Prágának valóban megvan a légköre. Van mit csodálni és van mire költeni a pénzt. Elég beülni az U Fle- kü világhírű sörözőbe, ahol a hatvanas években az egyedülálló fekete sört 1,80 koronáért csapolták és 20 fillérért kínálgatták a fokhagymás pirítóst. Ma harminc korona egy korsó sör és 99 a Flek-gulyás, amely öt éve még 8,50 koronába került. Átszámítva a gulyás csak 3 márka, holott Münchenben a kevésbé ízletes 10, és a sör 17 márka... Prága a külföldi turistákat csábítja, és vajmi keveset törődik lakosaival, a hazai üzletemberekkel, látogatókkal, kirándulókkal. Hiába, a pénz beszél. Vaknak és süketnek kell lenniük a városatyáknak, mert különben a városfejlesztésre nem lesz anyagi fedezetük. Ma ilyen vagy. Ne zokogj, városok anyja! Reménykedj, hogy ismét jóra fordul sorsod... Ozorai Katalin A repülőgéppel érkező külföldi turistáknak, üzletembereknek szerencséjük van, mert aránylag tiszta, kulturált környezet fogadja őket, bár gyakran ácsorogni kényszerülnek, mivel ugyancsak megritkult a kényelmes, bőrrel bevont padok sora, és estére az ételt-italt kínáló büfék többsége is bezár. Holott a Ruzynéi repülőtér átadásakor valamennyi éjjel-nappal üzemelt. Mára a legszükségesebbek maradtak meg, a lámpáknak is csak az egyharmada világít, és a poggyászát többnyire maga cipeli mindenki, mert a két-három hordár nem győzi a munkát. Viszont ha az utas nemzetközi gyorsvonatból vagy valamelyik szlovákiai expresszböl a Masaryk pályaudvaron száll ki, akkor nyomban az alvilág közepébe csöppen és törheti a fejét, hogy menekülhetne onnan mielőbb. Bűz és piszok fogadja, meg rengeteg kétes, tetovált bőrű férfi, iszogató, dohányzó cigányasszonyok gyűrűjében. Csaknem minden kukában kotorászik valaki... A Wilson, a hajdani Főpályaudvar képe valamivel kedvezőbb. Modernizálták, szinte folyamatosan takarítják, és rendjére a sűrűn cirkáló fekete seriffek ügyelnek. Ám az állomás előtti parkban nem ajánlatos sétálgatni. Több rablótámadás, sőt gyilkosság színhelye volt már. Innen néhány lépésnyire van a Vencel tér. Hossza egy kilométer. A Nemzeti Múzeum tövében Szent Vencel lovasszobra vigyázza, bámulja a Műsteken levő órát. Ami a király és az óra között történik, az szinte hihetetlen, veszélyes, kultúrálatlan és felettébb elszomorító. A csalók, a zsebtolvajok, a kerítők, a prostituáltak Mekkája ez. A tömeg hömpölyög, a tér - amely tulajdonképpen széles utca - egyik oldalán felfelé, a másikon lefelé: négerek, ázsiaiak, hippik, dúsgazdag nyugati polgárok, oláhcigányok, orosz és lengyel üzletelők. Köztük a munkába, vagy haza igyekvő őslakosok, bár ők mostanában inkább elkerülik a teret, ahol történelmük legfőbb eseményei zajlottak. És meglehetősen szégyellik, ami fővárosuk szívében történik. Évtizedekig a Korona talponálló melletti Ambassador Szállóban laktam, ha Prágába vitt utam. Amikor három hónappal ezelőtt beléptem halijába, a portás, régi jó ismerősöm felém sietett, s miután szívélyesen üdvözölt, azt mondta: „Ne tessék itt maradni, ez már nem önnek való hely. Megváltozott itt minden. Itt tanyáznak a valutaüzérek, az arab léhűtők, az örömlányok.“ És készségesén - némi borravalóért - kerített egy külvárosi panziót, ahova másfél órát utaztam, és ahol egy szerényen berendezett, szűk cselédszoba fogadott — háromszáz koronáért egy éjszakára. Miután a földszinti fürdőszobában, a nem éppen tisztának mondható kádban, hideg vízzel lezuhanyoztam és bebújtam a százszor mosott huzatú paplan alá, elképzeltem, milyen jó lenne az Átrium Szálló klimatizált szobájában színes tévét nézni. Csak hát - hiú ábránd - ott a szoba egy éjszakára 5760, és egy lakosztály 20 830 korona. Igaz, ezt a szállodát tartják a város legran- gosabbjának. (Naponta a szobáknak csak harminc százaléka foglalt, de így is nyereséges.) Az ember örül, hogy róhatja az óvárost, taposhatja az utcák és terek macskakövét, csodálhatja a múlt századok építészeti remekműveit, felsétálhat a Hradzsinba, az Óváros téren megpihenhet Hús mester szobra alatt, elmélazhat a Károly-hidat szegélyező Braun-szobrok előtt. De már ott sem minden olyan, mint hajdanán... A rendőrök azt javasolják, hogy a Vencel téren sétálók a zsebtolvajok elől rejtsék a pénzüket a zoknijukba. S tanácsolják: a férfiak ne itt vessék ki hálójukat a kedves széplányokra, akik szakmájukban többet tudnak, mint egy egyetemi tanár a tudományban. Kliensüket elcsábítják, majd bűntársaik kifosztják őt és örülhet, ha ép bőrrel megússza. Ha mégis úgy döntenek, hogy meghívnak egy lányt egy pohár italra, tenyerüket szüntelenül tartsák a pohár fölött, mert „barátnőjük“ egy másodperc töredéke alatt Rohypnul ampullát dob az italukba... A teret a század elejétől számtalan, üdítőt és harapnivalót (akár hajnalig is) kínáló kioszk szegélyezte. Legtöbbjükben szafaládét, kolbászt Sütöttek, virslit főztek. Mára több lett a bódé, de a jellegzetes prágai ínyencségeket felváltotta a hot-dog, meg a hamburger, „potom“ ötven koronáért. Ennyiért gyomorrontást- Mihez is kezdjek ezzel a tízkoronással? Kenyeret, tejet, cigarettát vegyek? Ez már egy féldecire sem elég... (petr Kubín felvétele) Az elnök elment, a várőr maradt... is lehet vásárolni, mivel a legtöbb helyen nincs hűtőszekrény és a hús minősége megkérdőjelezhető. Aki ezt tudja, inkább betér a közeli Vo- dicka utcába és ott a McDonald’s-nál 19 koronáért csillapítja éhségét a garantáltan friss hamburgerrel. Szom- jukat a belvárosban csak a gazdagabbak oltsák, mivel ott egy korsó sör ötven korona, de a kóla és a kávé se olcsóbb. De nem csupán patinás éttermekben, hanem a kiskocsmákban, sőt néhány talponállóban is. Ajánlatosabb a világhírű Orlojt bámulni (ott még, egyelőre, ingyen lehet nézelődni), vagy megpihenni Hús János szobra alatt, ahol ugyan már robbant bomba, mégis a nyugalom és az ingyenes szórakozás szigete. A alinderes fiákeresek vénhedt lovaikkal, őseik csűrjéből előkotort rozoga bricskáikon - fél órára potom 20 márkáért - az Intercontinental Szálló elől körbefurikázzák a turistákat. És zenét is lehet hallgatni! Milyet? Hát minden műfajt egyszerre... Mert az egyik sarokban bömböl a rock, .közelében a verklis tekeri szerkentyűjét, odébb Strauss-kerin- gőket sír egy hegedű, amit már csak a néger szaxofonista harsog túl. De nem muszáj ücsörögni, sétálgatni is lehet, a megannyi összeeszkábált, „emléktárgyat“ borsos áron kínáló sátrak között. Megáll az ész, ki adhatott engedélyt arra, hogy a gyönyöA száztornyú, az arany, a városok anyja - ilyen jelzőkkel illetik fővárosunkat. Mert egyelőre még a miénk is. Európa, sőt a világ legszebb nagyvárosai közé sorolják. A múlt évben az öreg kontinens hetedik leglátogatottabb városa volt, az idén - az eddigi felmérések alapján - már az ötödik helyre került. Naponta több külföldi turistát fogad, mint Brüsszel vagy München. Persze, az adatokból nem tűnik ki, hogy azért is, mert a nyugatiak számára még mindig olcsó. Nem úgy nekünk! Mert azért az arany városban nem minden arany, ami fénylik... 1992. XI. 6. (Méry Gábor felvétele 121)
