Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-23 / 43. szám
M oldva partja, vize ködbe ta- karódzott, hiába égtek a lámpák, még azt sem lehetett látni, hogy a juharfák lombja egyik reggelre a járdára omlott; mutatóba sem maradt levél az ágakon, egyszerre zuhant le a lombozat. Korán reggel bőgtek a szirénák: szén, villanyáram, emberek után dudáltak, hogy jöjjenek, indítsák el a kereket. A Moldva partjával szemben, a laktanya lovardájában ilyenkor a „bug- risok“ már lovagoltak. Itt is égtek a soványfényű lámpák, minden ablak télen-nyáron nyitva volt. A vastagon meghordott fűrészport elgereblyézték, a sarokban ott állt egy „maródi“ katona; jobb kezében a csutakos seprőt, baljában a „szegletre szabott lapátot“ tartotta. Sehogy sem tudtak más nevet adni ennek „truhlik“-nak. Az istállókból egymás után bejöttek a lovak. Kverka őrmester már a lovarda közepén állt, pattogtatta ostorát; szeretett „hajtani“. Sorban, keresztben lovagoltak a nemrégen berukkolt regruták, aztán fordultak a lovak, húzták a huszárok a gyeplőt, nagy csend volt, csak azt lehetett hallani, hogy az álmos, éhes, mérges lovak kínjukban a zablavasat rágják. A maródi mellett állt Birkus Vince huszár. Közlegény, tardoskeddi születésű, aprócska, a sok lovaglástól görbelábú katona, akinek semmi köze sem volt ehez a bagázshoz; Birkus Vince Posibal kapitány pucérja, lovásza volt. A hosszú istálló végében külön kerítettek egy nagy fülkét, abban keringett, járkált, unatkozott, jászolhoz nem kötötten, kényeztetve a magas, fekete dög - Fúria. Zabot evett, megmosták, sörényét befonták, mindene ragyogott, tehát unatkozott, és néha Posibalt vitte a hátán, de akkor is finom, sárgabőrű és nagyon könnyű nyerget hajított rá Birkus, aki ilyenkor egy kis kukori- camorzsoló-székre állt fel, másképpen nem érte volna el a ló hátát. Kverka őrmester sem volt megelégedve az újoncok lovaglásával, dehát hol, mikor, ki volt megelégedve vele? Miként nem lehet a lovat tisztára megtakarítni, úgy nem lehet kifogástalanul lovagolnia a regrutának, aki itt katona magas Prága városában, az utcai, vasrácsos ablakú szobában alszik, maga veti ágyát, s reggel fejéhez röpül a sarokban alvó és most felébredt bezupált szakaszvezető csizmája, ilyen szókkal, hogy „szakra, hogyan az istenben pucolta ki a csizmámat, mi?“ Ez az utolsó szócska ez a „mi?“ volt a vihar jele, a gyűlölet, a kitolás szava. Az őrmester mindennek elmondta az újoncokat: hogy úgy ülnek azon a lovon, mint a majmok a köszörű- kövön; máskor meg: úgy ülnek, mint valami indián, de hallották a szót és megjegyezték maguknak, megtanulták, hogy „te moulo“; soha nem nézték meg a szótárban, mit jelent, de kívülről tudták, hogy nem jelent valami szépet és jót ez a „moulo“. Csak az őrmester szavát lehetett hallani a csendben, meg a lovak prüszkölését, ásítását, valamint egy huppanást, amikor az újonc a fűrészporba zuhant. Ilyenkor megállt a menet, fel kellett rakni a fűrészporos képű katonát a lóra, azzal tovább trappolt a masinéria. Hányszor kérték, sóhajtották a regruták, hogy bárcsak Zikmund, Zikmund őrmester hajtana, az finom ember, nem nézi, hogy valaki magyar vagy cseh, lengyel vagy mondjuk mármarosi ukrán; az szelíd ember, egy-kettőre megcsinálja a reggeli lovaglást, kész, mehetnek csutakolni, rajbolni, aztán reggelizhetnek. Zikmund szereti a magyarokat: kap is a szalonnás, kolbászos csomagokból, de Kverka nem. Kverka csak raportra vágja Morvay Gyufa a katonákat, aminek az a vége, hogy soha, de soha nincs kimenő. Hiába sétálnak a lányok a Moldva partján. De még Kverka se olyan borzasztó, mint mikor bejön Posibal kapitány a lovardába. Bejön. Csak úgy, hogy egy kicsit megjártassa Fúriát, megmutogassa magát: idenézzetek, pupákok így kell lovagolni, s nem úgy, mint ahogyan ti ültök azokon a lovakon, mint a majom a köszörű- kövön. Fúria, ez a magas, fekete hétbestia megvadul a lovardában, nem szokott a rendhez, azt tesz, amit akar: belegázol a sorba, a mögötte ügető lónak felrúgja a száját, a lóga- néjt szedő katonát oldalával eltaszítja, hogy az felherebódázik. Birkus mindezt sokszor látta; meg még azt is észrevette, hogy Posibal nagyon is meghajtja az újoncokat, akik kegyetlenül rossz, szűk, kemény nyergekben zötyögnek, de nem szólt, mert nem szólt, mert minek szólt volna. Posibal ráripakodott Kverkára, hogy hogyan lovagol ez a bagázs; hogyan ül ott az az indián; miért esik ki mindig a kengyelből annak a mou- lenak mindig a lába? Kverka átvette a szidást, és megtoldta; nagyon keservesek voltak ezek a lovaglások a Moldva partján. Zikmund őrmester az nem sokat törődött Posiballal; szólt, hát szólt. Mondta, hát csak mondja a magáét; nem adta tovább a katonák fejére. Zikmund ilyenkor „oktatott“: A térdek így, a két „kenyék“ a testhez, a test mellé, szorítsd oda, vojácsku, szorítsd oda, és két öklödet tartsd egymás mellett; ne ugráljon feljebb-lejjebb az öklöd, egy magasságban legyenek... Ülj egyenesen, húzd ki magad, szakra...! Elég az hozzá, hogy Posibal meghajtotta, megzargatta a népet, hogy a katonák fogcsikorgatva hallgattak. A katonák kimentek a lovardából, jöttek az altisztek no ezeket is megkergette Posibal, de úgy, hogy megemlegették: sokan hemperegtek a fűrészporban. Birkus Vince ott állt az ajtóban, Fúriát kellet néznie, senki és semmi mást, de ezen a napon, mikor falubelije, Diósy Károly, fekete kisbajuszú, tejesarcú regruta leesett, s lába majdnem kitörött, és Posibal nem engedte kimenni, hanem sántán, jajgatva is lóra parancsolta, no ekkor Birkusban eldőlt a zsír. Az altiszti iskola után a tiszti iskolát is Posibal tartotta; ott is tette magát, Fúria is hencegett, felhányta a farát, mint valami „condra“ - így hívták a regruták a prágai utcanőket, ámbár még soha sem láttak belőlük egyet sem. Posibal szép szőke szeretője sokszor odajött a lovardába, megülte Fúriát. Birkus felállítatta a nőt a kisz- székre, megfogta a csizmatalpát, felsegítette a nyeregbe, ámbár nehezen ment; úgy csúszott-mászott nagy lihegve a nő Fúria hátára. És bement Fúriával a lovardába. Posibal meg Fúriában és a másik fúriában gyönyörködött, az újoncok meglapulva ültek a koszos lovakon - Aloén, Gyiviskán, Musztángon, meg a töb- bieken s rettegtek, mit csinál az a bestia ló, hiszen kiveszi a gyeplőt a szőke nő kezéből, és azt csinál, amit akar. Azt is csinált: randalírozott, vadmajom módjára vágtatott, harapott, vicsorított, aztán lehajította magáról a szép szőke nőt, akinek elrepedt a ruhája és a nadrágja. Elég az hozzá, hogy ruhája fenn is akadt a nyergen vagy a kengyelen, ezt most már nem lehet pontosan megmondani, elég az hozzá, a szőke nőt lehetett és kellett nézni, mivel hát... Igen, lehetett látni, hogy elrepedtek a ruhadarabok. Nevezetes nap volt ez. Posibal berohant, felsegítette a nőt, s kivezette; nem, kedvesem maga ne lovagoljon többet. Jöjjön menjünk! - Most aztán Posibal vette kezébe Fúriát, mivel az egészen elkanászko- dott; szeretője nem lovagolhatja, de majd ő betöri ezt a kényes bestiát, nem ad neki minden lovaglás után tíz-tizenkét kockacukrot, hanem csak egyet. Majd megtanul ez a vadállat, s nem hajigálja le magáról a szép nőt. Posibal elővette Birkus Vincét.- Mit csináltál ezzel a lóval? Hiszen ez megvadult. Gondozod?- Etetem, itatom, tisztítom (etette, itatta, tisztogatta). Lovagolom is, amint a kapitány úr előírta. (Nem lovagolta. Maga is félt ettől a vadállattól, de csak mostanában). És aztán egy keserves legénységi, altiszti és tiszti lovaglóiskola után eljött egy másik ilyen nap, amikor Posibal a tisztek előtt megint tettetni szerette volna magát; megint a lovarda előtt emelte őt nyeregbe Birkus Vince, aki hirtelen elugrott a lótol. Bezúdult az állat a lovardába; keringett, s amikor Birkushoz ért, még jobban megőrült. Birkus felemelte a csutakos seprőt. Fúria vitte lovasát, már mindennek vége volt. A tisztek lovai szétszaladtak, megvadultak ettől a goromba bestiától, aki - az ablakig hányta a fűrészport, fejét levágta, harapott, vicsorgott, rugdalt, nekiment az ajtónak. És ekkor Posibal, a híres lovas lába kiakadt a kengyelből, a tisztek csak néztek, majd a ló felvágta hátulját, Posibal a nyeregbe vágta az orrát, szakadt a vére, aztán a ló eleje emelkedett fel, hátra akart lecsúszni, de most oldalt ugrott a ló, lecsavarta lovasát, akinek a kengyelben megakadt a lába. És már a porban volt Posibal, már száguldott vele a ló; nem lehetett eléje ugrani, mivel vágtázott. Szép szőke szeretője most ért oda, éppen akkor húzta le kesztyűjét, hogy kezét odaadja Posibalnak, mikor Birkus kivágta a lovarda ajtaját, hadd fusson a világba ez a büdös vadállat. A porban végighúzta Fúria lovasát, akinek az arca lóganéjos lett. Zubbonya, csizmája cafatokra szakadt, szája tele volt fűrészporral, szólni akart, de nem tudott, kiáltani szeretett volna de nem lehetett. S arcán, kezén vér is volt. Birkus elkapta a lovat. A szőke nő kezét tördelte:- Drágám... Mi ez? A regruták, a tisztek megkövülve nézték a jelenetet. Fúria hát, meg Posibal megkapta a magáét. Fúria a söprővel való pofozásokat, a meggyújtott csutakkal való ijesztgetést, Posibal meg hát a nagy lovaglóiskola nagy bemutatóját, annak is a magasiskoláját. Birkus a lovat tartotta, és az egyik tiszt emelte fel Posibalt, aki a földön ült, most ülve a falnak támasztották őt. Ez a pillanat volt élete utolsó, halálos alkonya. Birkus meg trappolt a lóval. Fúria farkát felvágva rohant az istálló felé, dörrentőset szellentett, amit még hallott a szép szőke szerető, azzal eltűnt a ketrecben..- Hát ez aztán ló! - monta Sza- löky Endre regruta.- Ez az. Ember legyen, aki megüli - tette rá a szót Samu Lajos. Birkusz Vince visszajött az istállóktól, kezéről a fűrészport tisztogatta, megigazította ruháját, s azt mondta a regrutáknak, akik indultak rendbetenni a lovardát:- Hát ez egy fenevad... De... nem mondom, azért tudta, mit kell csinálni. Alkonyi nap volt ez a Moldva partján. (Prága, 1926) PO&/BAL CtJTM ARTÚR a befogadó Jól megalapozott nézet amúgyis hetvenhétszer átszűrt tézisekkel sokszor fertőzött tekervényeit nem értek egyet a saját ahhoz véleményemmel hogy kivilágítsam Ilyenkor az igazamat elmélázok (nék) egy sokszorosan összetett s gondolkodásomban ahelyett hogy apró féligazságokból álló reálisra változtatnám mozaikot meggyőződésemet kell most újabb esztelen szerkesztenem, ami eltérően a világos verziókra és valóságos teszek szert történtektől amelyek még távolabb rengeteg állítják tőlem fáradságot a valóságot igénybevevő s ezekkel egyeztetés és tisztázás permetezem után (miközben magam fordulok sem ellenem) bizonyítható Z. NÉMETH ISTV/ Jézus a szíveml A hitetlenség húsomban dárda volt, megpróbáltam megérinteni a szavakat, elnapolni a holnapot, s most jajgatok. Talán csak árnyékok suhannak át koponyám belső falán? Te vagy az, vagy csak egy távoli tűz pici lángja játszik velem? Még mindig nem hiszek, s hiszek már, igen, hiszek. Segíts, hogy a hús alól meztelen lelkem vicsora mosollyá szelídüljön. Megyek. Közel a fákhoz, távol a fáktól, messzi kutyaugatás, a Nap fáradtan lógó karjai, közel a tűzhöz, távol a fűztől. Senki sem érti ünnepem. Megyek. Kifeszített csapdák az önkívületnek, alkohol, cigaretta, ^ néhány alkalmi szerelem, összefércelt betűk, okádék-városok, várcsoport nélküli halál, halál nélküli koldusok, becsapott temetőőrök, frigid hullámhosszon parázna zenék, csöpögő jéghegyek, orrvérzésig ananász. Ahogy az asztal elbírja könyököm, oly nehéz lesz koporsómnak a test. Hátrahagyni egy nevetést? Néhány pamutmocsarat? Bátortalan békák paradicsomát? Te vagy az, vagy csak önnön verseim ő gratulál? Milyen nehéz hinni és milyen könnyű h, Sár, s üvegporral vegyített eső szitál. Ki mozgatja az időt? Ki látja el életem új napokkal, s ki mozgatja mások felé a érintéseim? Azt mondják, ismersz engei Szememből ajtók nyílnak a vakság felé, fülemben fehér bottal kopog a hang, számból nyál helyett sűrű vizelet folyik, amit örökké tudnom kéne: lassan felejtem már. Egyensúlyát vesztv a táncos kiált, s hull a porba le. A közönség felállva tapsol. Imádja a vé, Sár a sárban kettétört mosoly. A mosolyban kukacként a sár. A földben édes testek porladnak el, a mennyben szennyes lelkek várják * a nagymosást. Fogaim közt mit dallamnak hiszek, talán csak homok. Mé
