Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-23 / 43. szám
B GÖMÖRHORKAI EMBEREKKEL Parolázás a múlttal H. J. úgy ad kezet, mint húsz évvel ezelőtt. Lassan emeli karját, arcán bizonytalan mosoly, tekintete egyetlen pillanat alatt elkószál arcomról, de kézszorítása férfiasán megtisztelő. Pontosságában csökönyös műszaki embere volt mindig a cellulózgyárnak. Tornaijától is délebbről költöztek Gömörhorkára, s fiatal házasokként lettek - talán most már örökre - falumbeliek. Ebben a gyárban vesztegette el tudását, de ha nem is azt, szüntelen újat kereső lobogását mindenképpen. Sokat vitatkozott munkatársaival és beosztottjaival, akikben talán akkor is erősebb volt a kétkedés. Mindig valamifajta meghatározhatatlan eltökéltség áradt belőle, ha javasolt, ha kért, ha utasított. Politikailag is elkötelezte magát, ami annyit jelentett, hogy sokadmagával vezetői beosztásra várva, belépett a kommunista pártba. Horkán ez volt a könyörtelen természetesség, ha valaki nem a helyben to- pogást vállalta. Szó esik családról, unokáról, feleségről, de a gyár dolgait szándékosan kerüli. Alattunk a Pelsőcnél üzemárokba terelt Sajó zuhog át a zsilipen. Mellette a gyár legrégebbi épülete, amely fennmaradt dokumentumok szerint a faköszöriiletet gyártó papírmalom helyén emeltetett. Nehéz mészköveket fog még mindig egybe a habarcs, falát sem víz, sem az itt mindent kikezdő főzősav nem pusztította különösebben. Tétovaságunkat talán a tudat alatt érzett meghatározhatatlan hiány okozza. Már nem halljuk a forgódobos vágó zakatolását, nem csörög a faforgács a főzőház fölé kúszó bádogcsövekben, már a főzőmester segédei sem döngetik kétméteres acélcsővel a beragadt tölcséreket. Csend van körülöttünk, míg nem mint messziről és váratlanul jövő villámcsapás vág közbe H. J. mondata:- Nem kellettem nekik. Nem keresgéli az okot. Elhallgatja. Nehéz éveket dolgozott le ebben a most már végérvényesen utolsó óráját élő gyárban. Méltán érezheti magát becsapottnak, kijátszottnak. Most már nem érdemes egyéni bűnöket keresgélni amögött, amit a hozzá hasonló százak ebben az üzemben a jósorsban bízva felvállaltak. A gömörhorkaiaknak hazudva ígért szebb jövőt a kommunista eszme, mert az új köztársaság ültetett a nyakukba ellenségként és örök idegenként cseh és szlovák tőkéseket. Megnyomorították magyar lelkűket az „igazságos társadalom“ délibábját szlovákul hirdető kommunista komisszárok és igazgatók. Majd amikor tévedéseik legnagyobbikát is elkövették 1968 után, a szolgalelkűségnek politikai mártással felöntött gazdasági mócsing lett a jutalma. És rfla már a tragikusnak tudott általános leépülés. Tévedés azt hinni, hogy a főzősav csak a betont, a téglát, a vakolatot, a földet, a levegőt, az erdőket és a Sajó vizét pusztította több mint százhúsz évig. A cellulózgyárban dolgozók korán haltak és halnak. Pusztítanak közöttük a légzőszervi bajok, az évtizedek óta tartó kiszolgáltatottság szüli a szívinfarktust, a bizonytalanság és a lelki feszültség az alkoholizmust, s mindazt a testi, lelki, szellemi és gazdasági leépülést, amit bevallva vagy bevallatlanul az utolsó két évtizedben mindenki ismer. Ezért is lehet többszörösen lesújtó az érzés, amikor valaki az újaknak már nem kell. Pedig ez az új több mint reményteljes állapotot ígér. Nem panaszkodnak, talán magukban a négy fal között lázadoznak. Csakhát, most már új szempontok, új összefonódások, új vezetést kijelölő új tulajdonosok vezérlik a gömörhor- kaiakat. Igazgatott önfelszámolás — Idén április 13-án de facto megalakult a Mölnlycke részvénytársaság gömörhorkai üzeme. A kormány kivételes elbírálása alapján jogilag már előbb létrejött a cég. Miután elkészült a jegyzőkönyvezett átadás, a svéd vállalat prágai vezérigazgatója minden formaságot betartva átvette a megosztott állami tulajdon rájuk eső részét. Kijelölték azt a képzeletbeli határt, amely a tovább termelő üzemrészt és a likvidálásra kerülő objektumokat elválasztja. Bár kerítés ebben a pillanatban még nincs, most már mégis két különálló vállalatról kell beszélnem. Nem szívesen ecsetelném a számomra kínos kiteljesedést jelentő Mölnlycke létrejöttét. Nekem ez aligha jelent feladatot majd, hiszen megbízatásom a Gömöri Cellulóz- és Papírgyár Állami Vállalat likvidálására szól. Jancovic Stefan igazgató óvatosan fogalmaz. Megvallottan kerüli az újabb konfliktusokat a Mölnlycke helyi üzemének igazgatójával. Meggyőződése, hogy az esetleges viták - különösen a sajtóban - mindenekelőtt az itt és ott dolgozó embereknek ártanának. „Itt és „ott“. Megszületett hát a megosztottság.- Ami a kijelölt határon túl maradt volna, és az új üzem nem tartott rá igényt, át lett szállítva a mi területünkre. Azzal, hogy a kormány az állam vagyonának egy részét befektette a Mölnlycke részlegébe, tulajdonképpen két önálló jogi személy született. Nos, ennek az újnak semmi köze a régihez. Átvett ugyan termelőrészlegeket, kiszolgáló objektumokat, raktárakat, s mindent, amire szüksége volt, de nem vállalta a jogfolytonosságot, a régi gyár gazdasági elkötelezettségeit, de még az embereket is megválogatta.- Milyen szempontok szerint?- Erről nem akarok beszélni. Ha ismeri a horkai állapotokat és emberi viszonylatokat, végeredményben mindent tud. Beszélik ezt úton-útfélen, számomra ez a kérdés tabu. Minden igazgató olyan csapatot keres, amely az elképzeléseit a legmesszebbmenőkig szolgálja, és ehhez igazítja a menedzsmentet, illetve ez is annak a része. Mindenesetre a svéd partner kizárta a múltbeli állapotokért való felelősségvállalást. Gyakorlatilag olyan a jogviszony, mintha üres réten épült volna a „régi új“ gyár. Mi eközben megszűntünk termelőegység lenni, s gyártás nélkül maradva elbocsátottuk az embereinket. Egy nappal később azonban az egy részük a Mölnlycké- nél, másik részük a likvidálásra kerülő üzemnél létesített munkaviszonyt. Mintegy száz emberről volt szó, most éppen nyolc- vannyolcan vagyunk. Az állami vállalatra jutó berendezések, épületek kivétel nélkül a már előbb megszüntetett cellulózgyártást szolgálták. így hát egy gyártási programmal nem rendelkező, jövőjét nem látó üzemet csak likvidálni lehet. Az iparügyi miniszter június elsejével rendeletben utasított a likvidálás megkezdésére. Mint a régi állami vállalat márciusban kinevezett igazgatója, megkaptam a feladatot. A helyzetem kényes. Nyíltan bevallom, hogy annak idején, amikor akaratomtól függetlenül kineveztek, bizonyos politikai nyomások is közrejátszottak. Én akkor is kereszténydemokrata voltam, most is az vagyok, így azt nem tudhatom, hogy a. közeljövőben mennyire fog kihatni a helyzetemre. Tény azonban, hogy nem voltam újonc a vállalatnál, mivel az ún. műszaki fejlesztési osztály utolsó vezetőjeként mentem el egy évnyi időtartamra, majd mint igazgató tértem vissza.- Mi történt az egy év alatt?- A bizonytalanság miatt az emberek elmentek vagy elbocsátották őket.- Ön nem tudott az új üzem felé orientálódni?- Tudtam volna, de nem akartam, mert annak idején megvoltak a személyes ellentétek Bodnár igazgató úr és közöttem. De erre inkább nem térnék ki. Jancovic úr tapintatosan és taktikusan megkerül bizonyos dolgokat. Legalábbis azokat, amelyek nem tartoznak a sajtó nyilvánossága elé. A likvidálás alatt álló önálló állami vállalat majd száz dolgozójának érdekeit védi ezzel is. Többeknek felesége, gyereke dolgozik a hírek szerint igen kemény személyzeti rendet bevezető Mölnlycke-nél. Ráadásul a faluban mindenki mindenkit ismer, mindenki mindenkiről mindent tud. Emberei számára a még hátralévő - feltehetően egy évnyi - időre elegendő munkát, ezért megfelelő bért és szociális juttatásokat akar adni. Az igazgató is bizonytalan, hogy meddig és milyen pénzügyi szabályzók sűrűjében tudja a felszámolással foglalkozó kis csapatát vezetni. Bevezette a buszbérletek árának a megtérítését, étkezési jegyeket, munkaruhát kapnak, emelték a tisztálkodásra szolgáló szerek mennyiségét. A béreket három részre osztották: van alapbér, van mozgóbér és az egyes feladatokért kapható célprémium. így érhető el, hogy az átlagkereset az ötezer koronát is eléri. Nincs azonban nyugalom. A minisztérium részéről nyomást gyakorolnak az igazgatóra, amiért ilyen szociális célprogramot valósít meg. Pedig nincs ideális helyzetben az állami elvárások nélkül sem. Gond az alkoholizálás, gyakoriak a lopások.- Nem dicsekvésként mondom: A szociális filozófiám a teljesítményekkel együtt ösztönzi az embereket. így érhető el, hogy a likvidálás bizonyos mértékig vállalkozásként működik, mert mindent eladunk, ami valamilyen módon hasznosítható. Még az alkalmazottaknak szánt hulladékfát is ellenőrzi a szakszervezet, hogy senkit se éljen sérelem. Valószínűleg a likvidálás befejezése után 50 milliós lesz a bevétel. Három nagy területről szerezzük a pénzt. Mindeddig 17 millió koronával tartoznak nekünk a legyártott és leszállított áruért. A kibontott berendezéseket árveréseken értékesítjük, és bizonyos dolgokban vállalkozunk is... Miközben a magyarul kiválóan beszélő rozsnyói fiatalember kimondja az „is“-t, a titkárnője irodájában vevő érdeklődik. Acélcsöveket venne kilóra. Akkor veszem észre, hogy az igazgató irodájának az ajtaja hiányzik.- Nincs szükségem rá. Ide mindenki akármikor bejöhet. Nincsenek titkaim, s az érdekeim messzemenőkig egyeznek az emberek érdekével. Reménykedés és bizonytalanság Karbantartóműhely. Emlékek rohannak meg. Arcok, mondatfoszlányok, viccelődések és elbizonytalanító káromkodások törnek fel a múltból. Mindezzel együtt sorsok, örökre eltávozott öreg szakik, akiktől az egyetlen tekintélytiszteletet lehetett megtanulni: a munka tiszteletét. Nyomukban még itt vannak a fiatalabbak, de reménykedésük egyre bizonytalanabb. A lakatosműhelyben kábeleket, tisztít egy csapat, a kezük alól kikerülő alumínium és réz értékes alapanyag...- Megfizetik, s túlórában vállaljuk a tisztítást, jó plusz pénzt jelent - magyarázza K. L., aki egy éppen áttekercselt villanymotort próbál ki. Egyike azoknak, akikben megvan az új vállalkozó szellem: szeretne villanymotorokat javítani. Ha befejeződik a gyár felszámolása, mindenki az utcára kerül. Sokan - közöttük ő sem — akar a Mölnlycké-hez menni. Titokzatoskodva kerüli meg a „Miért?“-re a választ. Nem faggatom tovább, meg kell elégednem azzal, amit látok. Jelkép vagy égi jel? Egy mindkettőnk számára ismeretlen madár repült be a villanyosműhely nyitott ablakán. Röpköd, ide-oda cikázik, majd a falhoz csapódik rémületében. K. L. széket húz a munkapad elé, feláll a munkapadra és megfogja a pihegő jószágot. Kivisszük a műhelyből, de a sokk és az ütődés következtében nem bír felrepülni. A szabadság eltévelyítő tágasságából érkezve a műhely világos, de bezárt terében érte az ütés. És most újra a váratlan tágasság. Mi lesz veled madárka? Mi lesz veletek gö- mörhorkaiak? Évtizedekig hitegették őket, majd a reménytelenség zúdult rájuk, amikor négyszázan kerültek pár hónap alatt az utcára. A MÖLNLYCKÉ-vel szerencséjük volt, talán mert nagyon sietett a svéd vállalkozói csoport a privatizálás befejezésével. Már Gömörhor- kán a remény. Új és szabad. Az emberek ugyanazok, meg ugyanazok a viszonyok és viszonyulások, ugyanaz a szeretet és ugyanaz a gyűlölet. Meddig lesznek még egymás foglyai? Egymás között vannak, de tudatosítják-e az egymásért való létezés felelősségét? (folytatjuk) Ez a látkép is a múlté... A karakteres főzősavgyártó tornyot 1992 október elején robbantották le. (Dancsházi János és a szerző felvételei) AZ ELSŐ MAGYAR PAPÍRIPAR UÉSZVÉVYtXrSASXg HORKAI CKU.ILOSE-OYXhA. DUSZA ISTVÁN .
