Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-16 / 42. szám
»eztek, és lop- nneg ne lássa, ;alomtól megnegint ásított, 'ek levegőjét, ivekét, a ván- írban gázoló in üvöltő és. jegeket törő kkel és színes és a nyári hő- izok, a súlyos ú és állandó, íkedő haldok- idehozta, erre sben, gombo- tegmaradt főig kell kötnie, áimölcskocso- öregasszony. álnálak - mo- ony kissé szé- e a szájában e hát nincsen. öleskocsonyát ogy valamit tt az öregasz- ilhagytam. De ívesem, t Párvan, feljói, és hozzá- n. kell — mondta #ilódva fele- lallotta, hogy gnek eltorzult nek kiszáradt csontváz tá- ;y alacsony és z; lehajolt és ezét. — Nem tőled, nekem elmondanod, g korán van, i népboltban, meg vele az t, ülj le a sír dent, elejétől :i Párvan. ik elföldelni? izony, mintha van! tte Párvan ri- ahová való. hozzanak ide iszony. - Le- íjtetted, hogy i földünk még ü. Ide hozzak, elmegyek, i nem - isten- or is. Én ma- Vlarin bátyád között. Me- ik. izorult torok- intott, elfelejl, és megkísé- kertkapuhoz. re tartotta őt, i, érezte, ho- ába remegett — az öregasz- -, hogy ide üenk vagy, itt ta Párvan, és ra, egyszerre ti futott, mint od, befordult ház árnyéka, egybefolyt az az elmerülő ér házzal, és lyaggá váltóvisszatért az át, megszilár- ilt ideje, még em fordult be ítéssel koraiján, még nem hogy újra leül ilmond nekik t. Ehelyett átkikerülve az agasra nőtt és és kinyitotta íség volt ben- ien; elhelyez- : ülésen, bele- nánykerékbe, álla lenne, és s^re állt a fa- Wsa őt. Hogy ,, bár sohasem kell rá, hogy dent elmond- Sára fordítása K etten tartózkodunk a helyiségben. Én és a csönd. Talán mondanom sem kell, hogy halálosan unatkozom. Sehol egy bolha, tetű vagy poloska, esetleg csótány, amelynek elpusztítása olykor-olykor elszórakoztatna. Pedig szerénységemben megelégednék egy icike-picike, szemmel alig látható fáraó hangyával is! Körülöttem minden fehér és tiszta. Lehet, hogy hálátlan vagyok, de ki nem állom ezt a fehér tisztaságot. Vagy tiszta fehérséget. Különben nevezzék, ahogyan akarják! Nekem most az olyannyira hiányzó férgek lennének kedvesek. Sajnos, le kell mondanom a társaságukról. Hogy miért? Azért, mert nem börtöncellában ülök, hanem egy elmegyógyintézet zárt osztályának gumicellájában, amely fehér, tiszta és féreg nélküli. A börtöncellára csak annyira hasonlít, hogy nem lehet akármikor elhagyni... Ennek ellenére rab vagyok. Reggel meglátogatott a főporkolábom és kísérete. A porkoláb alatt a főorvos, a kísérete alatt az orvosok és ápolók értendők.- Hogy érzi magát? - kezdte a főorvos a vizitet.- Jól! - feleltem hetykén. - Csak unatkozom.- Hiányzik valamije? — kérdezősködött tovább.- Egy kereke! - viccelődött halkan az egyik '‘ápoló, megakadályozva a válaszadásban. A főorvos a homlokát ráncolta ... — Szóval unatkozik?- Igen.- És mit csinál olyankor, amikor unatkozik?- Hát... Töröm a fejem.- Még mindig török akar lenni?- Miért csapnám be, főorvos úr? Még nem adtam fel minden reményt!-Úgy?! A főorvos arca végleg elko- morodott.- Vegyék el a cipőzsinórját is! És vigyázzanak rá! Egy olyan páciens, aki erőnek erejével török akar lenni, mindenre képes! Két ápoló rámrontott és a gumipadlóra döntött. A harmadik kirángatta a cipőmből a fűzőt. Aztán, mint akik jól végezték a dolgukat, távozni készültek. Felugrottam, hogy utánuk rohanjak és visszakönyörögjem a zsinórt. Kényelemszeretetből mindig egy számmal nagyobb cipőt hordok. Fűző nélkül leesik a lábamról. Most is leesett. Utána én estem el. Legközelebb tépőzáras Adi- dast vásárolok, határoztam el. Közben bezárult az ajtó. Egyedül maradtam a gondolataimmal: tuti, hogy ezek bogarak nélkül is bogarasnak tartanak! Azért vagyok itt! Világos! Furcsa história az enyém. Elmondom, hogy kezdődött... Török akartam lenni. Nem sikerült. Mindennek az az átkozott türelmetlenségem az oka! Alig néztem végig a televízióban „Az alkotmány vitája és elfogadása“ című show-t, máris töröknek éreztem magam. Lehetetlent nem ismerve előkotortam a személyi igazolványomat, és rohantam vele oda, ahol készült...- Allah akbar! - üdvözöltem az illetékeset, mit sem törődve a nyelvtörvénnyel. Az asztal mögött ülő elfelejtett válaszolni. Miután eluntam a várakozást, letettem eléje a pirosfedelű könyvecskét. Unottan átlapozta, de borzalmas fényképemen - amelyen terroristára hasonlítok- és magyar nemzetiségemen kívül, amelynél külön elidőzött, nem talált benne semmi érdekeset.- Mit akar? - kérdezte.- Rosszul kérdez!- Tessék?- Ne azt kérdezze, hogy mit akarok, hanem hogy mi akarok lenni!- Mi akar lenni? — fogott a szavamon kissé idegesen.- Török!- Ha nem hagyja el azonnal a helyiséget, ha nem takarodik innét, én is török. Sőt, zúzok! — ordított fel vérbeborult szemmel.- Allahra kérem, ne dühöngjön! - próbáltam megARDÁMICA FERENC nyugtatni. - És ne üvöltsön, mint egy müezzin! Nem vagyunk a minaretben! Vegye tudomásul, hogy nekem ehhez jogom van! Nálunk minden polgár szabadon dönti el a nemzetiségét! Mi sem természetesebb tehát, mint ha egy csehszlovákiai magyar...- ... ha egy szlovákiai magyar! - javított ki.- ... ha egy szlovákiai magyar - hagytam rá, miután nem volt kedvem vitatkozni - török akar lenni! A próféta szakállára kérem, ne legyen bürokrata! Ne hagyjon dolgavégezetlenül távozni. Végezze el a javítást, írja be, hogy török vagyok! Mi az magának? A hivatalnok verejtékező homlokát törülgette.- Nem!- De!- Hagyjon békén! - próbált meg lerázni.- Biztosíthatom, hogy nem származhat hátránya az ügyből. A török én leszek! Maga továbbra is nyugodtan fogyaszthatja a sertéshúst. A piáról sem kell lemondania. De figyelmeztetem: ha piál, következik a macskajaj. Márpedig, ha az ember másnapos, minden ügyfelet a pokolba kíván. Macskajaj ide, pokol oda, ha most nem intéz el, hétszentség, hogy ismét beállítok! Ez a nyaka tekert érv hatott. Különben is látta, hogy nem szabadul meg tőlem egyköny- nyen. Felállt, a nyilvántartáshoz ment, előkeresett belőle egy kártyát, majd újból belelapozott az igazolványomba. Gúnyosan elmosolyodott...- Nocsak! ... Magát egyszer már kijavítottuk... Szlovákról magyarra! Lenne szíves elmondani, miért nem akart szlovák lenni?- Mert sohasem voltam az! Szüleim, miután lefizették az ötvenkilós csomaggal kitelepítő bizottságot, reszlovakizál- tak. így lett belőlem szlovák, s mivel kiskorú voltam, azt sem kérdezték, hogy beleegyezem-e, vagy sem! Hirtelen úgy megszelídült, mint a kezesbárány. Taktikát változtatott.- Kijavítom a nemzetiségét, mondjuk - hatásos szünetet tartott - angolra.- Ki nem állhatom a teát. A pudingtól meg hányok!- Akkor franciára. Franciázni csak szeret? Bevallom, egy pillanatra meginogtam. Aztán rá vágtam:- Nem szeretem a csigát!- Mit szólna a kínaihoz?- Nincs kedvem ferdére operáltatni a szemem. Egy plasztikai műtét igen drága. Nekem már az is sok, ha ferde szemmel néznek rám!- Megvan! - kiáltott föl. - Legyen szerb! Úgyis olyan fagyialtos neve van.- Szó sem lehet róla! A szerbek most igazán nem szalonképesek!- Palesztin... ? - tapogatózott.- Ne nevettessen! Cseberből vederbe? Hiszen nekik még államuk sincs!- Zsidó?- Ilyen antiszemitizmus mellett?!- Akkor bolgár!- Észnél van? A bolgárok üldözik a törököket!- De maga nem török!- Egyelőre! Levegő után kapkodott...- És az eszkimók? Az eszkimók ellen csak nincs kifogása?- Ellenük nincs! Viszont rühellem a hideget. A meleget kedvelem.- Hm... Meleg... Rendben! - mondta kétértelműen. - San Franciskó. Amerika...- Ne is folytassa! Látom a képén, alig várja, hogy AIDS-fertőzést kapjak! Megingott a széken, de folytatta: rövid három és fél óra alatt felsorolta a világ majdnem összes nemzetét és nemzetiségét. Miután végzett a földrajz-ismétléssel, káromkodott egy cifrát és azt mondta:- Most már értem, miért hangzott el a parlamentben a magyarokkal kapcsolatban, hogy az sem elég, ha lehozzák nekik a csillagokat az égről! Mire én azt válaszoltam:- Nézze! Nem a csillagokat kérték! Sárga és vörös csillagok nélkül szeretnének nyugodtan aludni. Mint ahogy én is... Maradok a töröknél! Gurgulázott egy keveset, majd tisztulásra emelte a hangját:- Hajlandó vagyok most azonnal kijavítani a nemzetiségét olyanra, amilyenre csak akarja! Választhat! De törökre nem!- Török akarok lenni! Hátraesett a székén és jó darabig hörgött. Odamentem az iratszekrényhez. Levettem róla egy kétes tisztaságú mustáros poharat. Gondosan kiöblítettem a mosdónál. Azután sokáig csurgattam a vizet. Mikor jó hideg volt, teletöltöttem a poharat és ráöntöttem a tartalmát. Csakhamar magához tért.- Parancsol türülküzűt? - érdeklődtem. Nem értette. Kénytelen voltam fordítani... Amikor leesett a tantusz, parancsolt... Miközben szárítkozott, folytatta a könyörgést!- Prága... A gyönyörű száztornyú város... Vencel tér... Hús János... Píemysl Otokár... A cseh nemzet... tárt karokkal várja magát.- Isten ments! Hogy szlovák ismerőseim megharagudjanak rám?- Van egy ajánlatom! Mi lenne, ha visszavedlene szlovákká? - próbált alkudozni.- Még mit nem? Csehországi rokonaim kitagadnának! A saját fajtámról már nem is beszélve! ... Rám ne haragudjon senki! Holnaptól, illetve mától fogva török vagyok!- Csak szeretne az lenni!- Leszek is! A hivatalnok túlérzékenységgel vádolt és sírt egy sort.- Mondjon le róla! Az én kedvemért... Legyen német!- Szívesen teljesíteném a kérését, de ahhoz viszont a második világháborút kellene meg nem történtté tenni. Az pedig különböző akadályokba ütközne. Nem tudja véletlenül, hogy mondják az akadályt törökül?- Jaj!- Nem hiszem, hogy úgy mondják! A hivatalnok nyüszített.- Miért teszi ezt velem? Már csak egyetlen választható nemzetisége maradt. Az orosz.- Ugyan! Ama bizonyos augusztus huszonegyediké után ezt maga sem gondolhatja komolyan!- Nem tudom, mit tegyek - dadogta.- Kár! - vontam vállat és menni készültem. - Holnapig ráér gondolkodni. Holnap visz- szajövök.- Nem! Ne menjen sehová! Nem élném túl, ha még egyszer beállítana. Várjon csak. Majd én mindjárt „elintézem“! De előbb telefonálok, ha megengedi.- Csak tessék... Ha őszinte akarok lenni, van egy olyan érzésem, hogy nem értett meg teljesen. Közben kifejteném az álláspontomat.- Fejtse! - sziszegte, a telefonkagyló után nyúlt és tárcsázott. Nem gyanakodtam. Amikor jelentkezett a hívott szám, valamit óvatosan belemormolt a kagylóba, azután sietve lecsapta. Mondtam a magamét. Egyre nyugtalanabb lett. Tűkön ült, amíg beszéltem, de engem egy csöppet sem zavart ...- Álláspontom roppant egyszerű. Ha török leszek, úgy bizonyos, hogy a legkisebb számú kisebbséghez fogok tartozni idehaza, s mint ilyen, nem követelhetek különféle egyéni és kollektív jogokat. Iskola, egyetem, autonómia- nuku! Nem lehetek veszélyes a többségi nemzet számára. Nem fognak gyanúsítgatni az elnemzetlenítésre való törekvéssel. Még akkor sem, ha török módra háremet tartok és feleségeim szalagon szülik majd a török gyermekeket. Nem lesznek ellenségeim! Nem fognak rám haragudni, nem fognak gyűlölni. Végre nyugodtan hajthatom le este a fejemet! Töröknek lenni jó!... Javítsa már ki! Hiszen nálunk a törökökre ezidáig még senki sem haragszik!- Nagyon téved! - ordított fel habzó szájjal, vérbeborult szemmel. - Én — verte a mellét- én gyűlölöm őket! Anyai nagynéném egyetlen egy lányát egy török leánykereskedő gálád módon tőrbe csalta és eladta egy kupiba.- Mi lett vele? — kérdeztem megrendültén, a magam bajával már nem is törődve. - Belehalt?- Túlélte. Rászokott... a csi- bukra. Szava elcsuklott, s mielőtt még annyit mondhattam volna neki, hogy szálem alejkum, szívéhez kapott és élettelenül rogyott össze. Ebben a pillanatban érkezett meg ápolók kíséretében a telefonon ravaszul odahívott orvos. Azonnal hozzáugrott, letérdelt, de már csak a halált állapíthatta meg.- Nos, ebből sem lesz már török ebben az életben! - jegyezte meg lemondóan.- ön téved, doktor úr! Nem ő, hanem én akartam török lenni! — próbáltam eloszlatni a tévedését. Az orvos rám nézett, majd intett az ápolóknak, akik közrefogtak. Egy-kettőre rajtam volt a kényszerzubbony. Hát így történt... Gumicellám csöndjében továbbra is arról ábrándoztam, hogy nemsokára eljön az idő, amikor végre törökké válhatok! Hiszen nemzetiségem megváltoztatásának egyetlen ellenzője már nincs az élők sorában. Kívüle pedig senki sem haragszik nálunk a törökökre. Legalábbis remélem!... Mint ahogyan azt is, hogy hamarosan kinyílik a cellám ajtaja. Egyvalami aggaszt csak... Vajon ki hiszi el nekem, a diliházból szabadult egyénnek, hogy őszintén török akarok lenni? Azzal viszont tisztában vagyok, hogy magyar már sohasem lehetek, legfeljebb török vendégmunkás Magyarországon. Bár tekintettel arra, hogy volt anyaországomban még máig sem felejtették el egészen a százötven éves török uralmat, ez sem lesz ideális megoldás. DL DÓR ISI \ \\: PRÁGA
