Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1992-10-02 / 40. szám

„LÁTJÁTUK FELEIM SZÜMTÜKKEL MIK VOGYMUK...“ * 5 1992. X. 2. A dél-szlovákiai magyar oktatásügy felemelkedésének {ehetőségeiről nyilatkozik dr. Pukkai László’ a pedagógusszövetség elnöke írásunk címében feltehető korhű kiejtéssel a Halotti Beszéd, az első szöveges nyelvemlékünk kezdő sorát idézzük, amely mai nyelven így hangzik: „Látjátok felebarátaim, szemetekkel, mik vagyunk..." Tudjuk, halandók vagyunk, de bennünk, az élőkben e szavak kérdést is felvetnek: valóban, milyenek vagyunk? Iskoláinkban a második világháború után nemigen taníthatták a magyar történelmet, így több hazánkfia nem is tudja, hogy a nyelvtörténeti szempontból felbecsülhetetlen értékű Halotti Beszéd a Vágsellye közelében levő Deáki községgel függ össze, amelyet István királyunk 1001-ben a pannonhalmi bencés főapáinak adományozott. A Halotti Beszédet tartalmazó Pray-kódex néven ismert miséskönyv a deáki bencésegyház részére készült 1183-1210 között. Nem a véletlen müve, hogy a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége a Csehszlovákiai Magyar Tudományos Társasággal együttműködve éppen e történelmi emlékhelyen, Deá- kiban szervezte meg az idén először a szlovákiai magyar pedagógu­sok nyári egyetemét. Deáki számunkra már nemcsak a múltat idézi, hanem a jövőbe is mutat, valaminek a kezdetét, valami újnak a születését jelenti, a kiindulást a már létkérdésnek számító hazai nemzetiségi oktatásügyünk fejlesztése lehetőségeinek feltárá­sában. MESTERSÉGES VAGY TERMÉSZETES ASSZIMILÁCIÓ? Megvallom őszintén, azért kerestem fel dr. Pukkai Lászlót, a Szlovákiai Magyar Peda­gógusok Szövetségének elnökét, hogy sok el­szomorító ténnyel kapcsolatban tőle kérjek ma­gyarázatot, hiszen nála futnak össze az oktatásügyünkkel kapcsolatos problémák. Az ötvenegy éves, tapasztalt pedagógus magyar­történelem szakos tanárként huszonnyolc évig tanított a galántai magyar gimnáziumban. A normalizálás két évtizedében a saját környe­zetében is azt tapasztalhatta, hogy a proletár internacionalizmus jegyében felgyorsult a beol­vadás folyamata, sok községben megszűnt a magyar iskola. S ez történt minden járásban, ahol magyarok élnek.- Ezt számos helyen a természetes asszimi­láció számlájára írják - mondom a pedagó­gusszövetség elnökének.- Mindez a mesterséges asszimilációval függ össze, amely 1918-ban kezdődött és 1945 után fokozódott - válaszolja Pukkai László. - A jogfosztottság, az anyanyelvi elnémítás, a kitelepítés, a Csehországba történt deportálá­sok, a reszlovakizáció után a hetvenes években a nemzetiségi iskolai hálózat erőszakos leszű­kítése is azt igazolja, hogy nagyon átgondolt tevékenységről van szó. Sok mindenre nagyon későn jöttünk rá. Pedig Fábry Zoltán a Napban megjelent írásában még 1936-ban figyelmezte­tett: ha valamelyik üzemben mesteri funkcióba jut egy magyar, lelki nyomás nehezedik rá, hogy gyermeke milyen iskolába kerül. Ma még nagyobb a lelki nyomás, mert a háború utáni fájdalmas tapasztalatokat nem feledték el az emberek, a félelem most is él bennük. Sok szülő napjainkban is úgy vélekedik, ha gyerme­két magyar iskolába adja, problémája adódhat a munkahelyén. Pukkai László kitér a proletár Internacionaliz­musra is, amely szintén hozzájárult a magyar­ságtudat csorbításához. Mint mondja: „Mi, ma­gyarok, rabszolga módon követtük, számunkra szentírás volt, de partnereinknek nem jelentett semmit. Már emiatt is visszasorvadtak az isko­láink." A legjobban a galántai járást ismeri. Itt három erős munkásmozgalmi gócpont volt: Tornóc, Kosút, Diószeg. S mi ott a helyzet ma, ahol a magyarok oly harciasán vonultak a vörös zászlók alatt? Elszlovákosodó helységek lettek. Tornócon már nincs magyar iskola, csak aCse- madok működik még, Kosúton csak négyosztá­lyos kisiskola van, Diószegen kevés a magyar diák.- Nagy ellenségünk volt az urbanizáció, a városiasodás folyamata - folytatja Pukkai László. - Egy-egy járásban kiemeltek három­négy várost, nagyobb községet, ott engedé­lyezték az építkezést, a többi faluban nem. A fiatalok a városokban építettek családi háza­kat, panelházakba költöztek. Sikerült a magyar falvak megtartó erejét felbontani. A körzetesí­téssel, a nagy iskolák létesítésével csak nekünk okoztak gondot. Megszüntették a kisiskoláin­kat, s ahol nincs Gárdonyi lámpása, nincs tanító, azt a falut könnyű volt asszimilálni. BAJ VANA MAGYARSÁGTUDATTAL IS Azokra a magyar szülőkre gondolok, akik gyermekeiket manapság is szlovák nemzetisé­gűként íratják be a szlovák iskolába. Ha nehéz is erről, a nyitrai és terebesi járásban szerzett tapasztalataimról beszélnem, mégis kikérem Pukkai László véleményét.- Nincs baj a magyarságtudattal is?- Talán baj van. A rendszerváltás előtt hol is nyertek volna magyarságtudatot, amikor iskolá­inkban néni mindenütt tanították a magyar történelmet?! Többnyire csak az elferdített tör­ténelemoktatásra, a munkásosztályra, a prole­tár internacionalizmusra helyezték a hangsúlyt. A nyitrai főiskolán elsorvasztották a magyar pedagógusképzést. A történelmet több mint húsz éve nem tanítják... Ehhez még hozzátehetjük, hogy régóta nem képeznek magyar nyelven matematika, fizika, kémai, biológia, földrajz és egyéb szakos peda­gógusokat. De maradjunk csak a történe­lemnél. PUKKAI LÁSZLÓ: Ha versenyben akarunk maradni, emelnünk kell a pedagógusok szakmai felkészültségének színvonalát- A történelmet a Komensky Egyetemen tanítják - mondja Pukkai László. - A magyar végzősök közül nagyon kevesen álltak a kated­rán, inkább a politikai, kulturális intézmények­ben helyezkedtek el. Iskoláinkban igen kevés a történelem szakos tanárunk, több mint hatvan százalékban érezzük hiányukat. Rajtuk kívül hiányoznak a matematikusok is. Még nagyobb a hiány az idegen nyelvek tanítói között. A 135 teljes szervezettségű alapiskolánkban csak hu- szonhatan tanítják az angolt és hetvennégyen a német nyelvet. Többre lenne szükségünk, mint ahány iskolánk van, hogy az órákat osztani is lehessen. A magyar tanítók 36,6 százaléka ötven és hatvan év közötti, nyugdíjvárományo­sok. A hiányt pótolnunk kell. De támaszkodha­tunk-e hazai megoldásra, amikor a nyitrai pe­dagógusképzést úgy szétverték, hogy a ma­gyar tanítók hiányát nem tudja pótolni?! AZ ELSŐ NYÁRI EGYETEM-Ha versenyben akarunk maradni, emel­nünk kell a szakmai színvonalat, a jelenleg meglévő pedagógusgárdát európai szintre kí­vánjuk emelni. Negyven év alatt ezen a téren nem történt semmi - hangsúlyozza Pukkai László. - Ezt a nagy problémát és az utánpót­lást gyorsan kell megoldanunk. S ha a szülő látni fogja, hogy van fejlődés, nem fog attól félni, hogy gyermekét magyar iskolába járassa. A „gyors megoldást“ a pedagógusszövetsé­günk vállalta magára. Még fiatal a szervezet, csak a rendszerváltás után, 1990 januárjában alakíthatták meg Nyitrán. Mintegy ötezerre te­hető a szlovákiai magyar pedagógusok száma, de a szövetség taglétszáma csak 4300 és 5000 között Ingadozik. Egyesek még kétségbe von­ják a szövetség szervezési képességeit, mások belépésük ellenére sem egyenlítik ki az egy tanévre megállapított százkoronás tagsági ille­téket.- Másképp fognak viszonyulni szerveze­tünkhöz, ha felismerik, nemcsak szakmailag foglalkozunk a pedagógusok problémáival, ha­nem a fejlesztésre is gondolunk - állapítja meg a szövetség elnöke. - Tizenhárom járási veze­tőségünk van, kilencben-tízben jó munka folyik. Hibának tartom, hogy járási viszonylatban nem akarnak, nem mernek vezető tisztséget vállalni, tanfelügyelőnek menni... Rövid befutási időszak után az idei nyári hónapokban a Csehszlovákiai Tudományos Társasággal együtt megrendezték első nagy akciójukat. A magyar pedagógusok továbbkép­zésének nyári egyetemét - mint már említettük - Deákiban tartották meg. A hathetes, magas szakmai színvonalú „tanfolyamon“ 181 -en vet­tek részt. Hetente „szakma“ szerint váltották egymást, ugyanúgy az előadók Is, akik ötven­hármán voltak, közülük huszonnégyen Magyar- országról jöttek Deákiba. Ugyanakkor a peda­gógusszövetségünk 119 tanítót, tanárt küldhe­tett magyarországi nyári egyetemre is. Az idén háromszáz pedagógusunk emelhette maga­sabbra szakmai felkészültségének színvonalát, örültek, feltöltődtek. Mondták is: a feltöltödés eltart a tanév végéig, többet tudnak adni a gyer­mekeknek. A PEDAGÓGUSKÉPZÉS ÚJ FORMÁJA Lapunkban már hírt adtunk arról, hogy úgy­nevezett városi egyetem létesült Komáromban, ezt City University formájában szervezték meg, ugyanúgy, mint egyes helyeken a szlovákok tették. De úgy látszik, igen nagy baj, ha ugyan­azt nemzetiségi alapon tesszük. Egyes körök­ben gyanakodva, ellenszenvvel fogadták a ma­gyarok szándékát, amely a hazai magyar peda­gógusképzést, az utánpótlást hivatott addig szolgálni, míg nem lesz önálló magyar egyete­münk. A levelezőképzést kezdeményező Puk­kai László erről így nyilatkozik:- Szövetségünk felkérte a magyarországi főiskolákat, van-e lehetőségük a mi számunkra levelezőtagozat létesítésére. Mi az anyagiakról gondoskodunk, a konzultációkra, előadásokra helyiségeket bérelünk. Elvállalták. Sikerült! A győri Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola 45 hallgatót, a Soproni Óvónőképző Főiskola 47 jelentkezőt vett fel. (Az utóbbi újdonságnak számít, mert nálunk főiskolai szin­ten nem képeznek óvónőket.) Mind a két intéz­mény tanárai Komáromban tartják az előadáso­kat és konzultációkat. A sárospataki Comenius Tanítóképző Főiskola 50 szlovákiai növendéke számára Kassán biztosítanak konzultációs köz­pontot. Más anyagi forrásból Komáromban létre jött egy harmadik konzultációs központ is. A Gadóci Mezőgazdasági Szakközépiskola és a Kecskeméti Kertészeti Főiskola együttműkö­désének köszönhetően már az idén 40 hallgató részvételével megkezdik a főiskolai szintű me­zőgazdasági szakképzést. S még egy örvende­tes hír! A Dunaszerdahelyi Városi önkormány­zat saját erőforrásból - a győri tanítóképző főiskola közreműködésével - a most kezdődő első évfolyamban az alsó tagozatos iskolák számára 60 növendék taníttatását vállalta ma­gára! KI AZ A BÁTOR EMBER?- Nagyon sok volt a jelentkező - mondja Pukkai László. - Csak a mi szervezésünkben a három főiskolára (Győr, Sopron, Sárospatak) nyolcszázan kérték felvételüket. Mindnyájukat nem vehették fel. Majd sorra kerülnek jövőre vagy azután, mert a négyéves főiskolai képzést addig akarjuk folytatni, míg a pedagógushiányt nem pótoljuk. A hallgatók részére tankönyveket hoztunk Magyarországról. A kétnapos, hétvégi konzultációkat szeptember végétől havonta tartjuk. Bevezettük a szlovák nyelv tanítását is, amelyből a növendékeink külön államvizsgát tesznek. A hazai hivatalos körökben ezért di­cséretet is érdemelnénk. De ismerve az iskola­ügy eddigi centralisztikus gondolkodását, szán­dékunkat előre nem jelentettük be. Veszélyes lett volna, még a beindulás előtt olyan sorsra jutott volna tervünk, mint a parlamenti képvise­lőink javaslatai, amelyeket sorra elutasítottak. Ehhez tartottuk magunkat: ha félni fogunk, nem lesz semmi! Minden állampolgárnak joga van ahhoz, hogy főiskolára járjon. Olyan főiskolát választ magának amilyet akar. S a külföldi egyetemek, főiskolák nálunk is létesíthetnek konzultációs központokat, mint tették ezt szlo­vák környezetben. De ha magyarról van szó, már ügyet csináltak belőle. Amikor kipattant a „komáromi eset“, az Oktatási Minisztérium felelős tisztségviselője feltette a kérdést: „Ki az a bátor ember, aki?!...“ Hogy a szelet kifogjam a vitorlából, illedelmesen megköszöntem az illető információszerzési érdeklődését, és kere­ken kimondtam: ha megtiltják, megakadályoz­zák a konzultációs helyiségek bérlését, átme­gyünk Dél-Komáromba, a keletiek Kassa he­lyett a közeli Sátoraljaújhelyen tartják majd a konzultációkat. Ha ezt akarják!... Nem, nem, volt a válasz, nem akarunk semmit megtiltani Ez a mostani helyzet. A színvonalas pedagó­gusképzésre, az utánpótlásra szükségünk van. Az államnak egy garasába sem kerülő kezde­ményezésünkre az lenne a legszebb válasz, ha végre törvényes úton egyetemet létesíthetnénk Szlovákiában! Petröci Bálint 3 x nyugdíj Barci László tornaijai olvasónk méltánytalannak találja, hogy az 1988-1989-ben nyugdíjba vonultak kisebb emelést kaptak, mint azok, akiknek nyugdijösszegét a korábbi években állapították meg. Választ kér arra, hogy mivel magyarázható az ilyen megkülönböztetés, ami sze­rinte elégedetlenséget szült a lakos­ság körében. Továbbá igazságtalan­nak véli, hogy azok az asszonyok is 1500-1700 koronás nyugdíjat kap­nak, akik egész életükben nem vol­tak alkalmazásban, a társadalom asztalára semmit nem tettek le. Ugyanakkor azok a nők, akik a tor­naijai textilüzemben nehéz körülmé­nyek között ledolgoztak 30-35 évet, alig néhány száz koronával kapnak többet. Az utolsó nyugdíjemelés eltérő a korábban és később nyugdíjba vonulók esetében. Ez azzal magya­rázható, hogy korábban a nyugdíj­megállapítás más, a jelenlegihez vi­szonyítva előnytelenebb kulcs szerint történt. Az emelés eltérő összegével ezt a különbséget kellett kiegyen­líteni. Talán mégse helytálló az az állí­tás, hogy a foglalkozásban nem levő nők semmit se tettek le a társadalom asztalára. Ha semmi más érdemük nem lenne, csak annyi, hogy gyer­mekeiket nevelték, máris sokat tet­tek. Különben is számtalan (egész­ségügyi, családi stb) ok akadályoz­hatta őket a tartós munkaválla­lásban. é Tepka Jánosné lévai olvasónk írja, hogy egy időben sok szó esett a nyugdíjkorhatár felemeléséről. Ál­lítólag már 1993. január elsejétől új törvény lép életbe, amely főképp a nők nyugdíjkorhatárát emelné. A kérdés korábban illetékes kö­rökben ugyan felvetődött, de in­kább csak távlati lehetőségként. Ugyanis a fejlett nyugati országok­ban a nyugdíjkorhatár valóban ma­gasabb. Több országban hatvanöt év. Ám látnunk kell, hogy a fejlett országokban a tökéletesebb egész­ségügyi ellátás és társadalombizto­sítás eredményeként az életkor is lényegesebben magasabb, mint ná­lunk. Egyelőre hasonló törvény nálunk még nem készül. Ha mégis sor ke­rülne rá, nem egy, nem is két éven belül valósulna meg, és nem érinte­né a már most nyugdíjba készülőket. N. A. tiszacsernői nagymama aláírással egészen más hangú leve­let kaptunk, amelyben egy másik, galántai nagymama panaszára vála­szol, aki szerint a megemelt 2250 koronás nyugdíjból se igen jut az unokáknak, A nyugdíj valóban nem azt a célt követi, hogy a nagyszülők abból gyermekeiknek, unokáiknak juttas­sanak. ,,Az unokáknak adjanak a szüleik, a nagymamának pedig inkább a gyerekei és unokái kedveskedje­nek néha egy csokor virággal. Az édesanyám 1958-ban havi száz ko­ronát kapott szinte alamizsnaként. Ágyban fekvő, tehetetlen volt és pa­nasz nélkül gondoskodtunk róla. Ha a panaszos nagymama netán rászo­rulna, gondozzák csak a gyermekei, ennyi nyugdíjért megtehetik, sőt kö­telesek is. “ Elszalasztott lehetőség Richtarcsík Mihály komáromi olvasónk a budapesti csillebérci tá­borban megrendezett nemzetközi magyar néptánctáborról számol be levelében. A táborba főképp a táncegyütte­sek vezetőit várták. A gazdag és nagyon színvonalas műsor lehető­séget adott az a összehasonlításra. Kár, hogy több csoportunk nem élt e lehetőséggel. A tábor közel 140 résztvevője sok helyről érkezett: Kárpátaljáról, Er­délyből, a Vajdaságból, Szlavóniá­ból és Szlovákiából. De jöttek távo­labbról is: Németországból, Luxem­burgból, Svájcból, Belgiumból, Fran­ciaországból, Argentínából, Uru- guayból és Ausztráliából is. Eléggé vegyes és soknyelvű volt a társaság. Egyvalami mégis összekötötte őket: a magyar néptánc és népzene iránti szeretet és elkötelezettség.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents