Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1992-09-25 / 39. szám

E csetnek, a fiatal festőnek ez volt az első kiállítása. Egy kis teremben rendezték meg. A terem ablakánál egy ro­konszenves háromszögű asztal­ka állott, rajta egy még rokon­szenvesebb könyv, a vélemé­nyek beírására. Már az első nap fúrta Ecset oldalát a kíváncsiság, hogy ki­nyissa a könyvet. De türtőztette magát. Úgy döntött, csak a kiál­VYTAUTÉ ÉÍLINSKAÜTÉ lítás végén olvassa el a bejegyzé­seket. Hisz a könyvnek minden igazat el kell mondania; csak nem állhat, füleit hegyezve, a képei mellett! Milyen jó, hogy van egy ilyen könyv! A kiállítás véget ért. Ecset a kisasztalhoz ült, kinyi­totta a tekintélyes könyvet, és miután megdörzsölte mellkasa bal felét, olvasni kezdett. Az első bejegyzés elég köve­telőző volt: „Miért nincs semmi a kutya- pecérek életéből? A. K.“ A második a tavaszt jósolta: „A kiállítás különösen tet­szett nekünk. Megragadott, ahogy a halász halászik, ahogy a fejőnő fej. De tetszene az is, ahogy a szabó szabna. Azt kí­vánjuk a művésznek, hogy to­vábbra is ilyen szépen fessen. A nyolcosztályos iskola paj­tásai.“ Ecsetnek a szívét melengette a következő bejegyzés is: „Kü­lönösen tetszett nekem a tavon úszkáló kacsás kép. Mennyire kifejező! Úgy látszik, a kacsa rögvest a mocsárba bukik, a ta­vacska fölött csak a hegyes far­töve áll ki, s körötte zirregni kezdenek a kék szitakötők... Ebben a tóban mindenből az igazi, hiteles élet árad. Ha a mű­vésznek úgy sikerül ábrázolnia rohanó korunkat is, mint ezt a tavat, akkor nagy jövő vár rá! Tisztelettel: J. Bumbuliauskas.“ „Bumbuliauskas elvtárs - kapcsolódott bele valaki más is a beszélgetésbe -, látott már valaha igazi kacsát? Azt javas­lom, üljön fel a 35-ös autóbusz­ra, s menjen el a Zöld tavakig, ott könnyen meggyőződhet ar­ról, hogy amit kacsának neve­zett, az liba! Nem akarok ítél­kezni a szitakötők művészi érté­kéről, még nem repültek a kép­re, de hogy ez liba, azt egy csecsemő is megmondhatja.“ Ol­vashatatlan aláírás. „Szégyen! - háborodott föl egy újabb látogató. - Egy lyukas garas miatt vitatkozni, s nem látni a lényeget! Mi értelme an­nak: kacsa vagy liba? A legfon­tosabb a dolog társadalmi oldala. Személyi vagy közös tulajdon ez a kacsa? így kell föltenni a kér­dést, Bumbuliauskas elvtárs és mások! Alg. Vimpilas, a társada­lomtudományi fakultás hallga­tója.“ Ecset megtörülte verejtékező homlokát. „Ha a mi egyetemeink ilyen ízlést és viszonyulást alakítanak ki a művészet iránt, mint Vimpi- lasnál, akkor azokat be kell zár­ni, és bedeszkázni az ajtókat! — fenyegetőzött a következő. — Ez már nem dilettantizmus; ez obskurantizmus! A személyi kultusz maradványa. P. S. Köve­telem, hogy bejegyzésemet ol­vassa el a kultuszminiszter is. P. Karkus.“ „P. Karkus! Óvatosabban az -izmusaiddal! Vajon nem az a Karkus vagy, aki megsemmisí­tette Kikilist, a szobrászt, a sze­mélyi kultusz idején? Tisztázni kellene.“ „Nem azért járunk ide, hogy a magánvéleményünket fitogtas­suk, hanem hogy a lelkünket tökéletesítsük! Nézzenek ki az ablakon: milyen csodálatos a ta­vaszi táj! Maguk pedig civakod­nak! D. Danguelyté.“ — Nézzenek ki az ablakon! ... - nyögte Ecset. „Mégsem liba van ebben a tó­ban, hanem kacsa! Hol az a nagy­okos, aki másokat a Zöld ta­vakhoz küld? Menjen oda ő, a szobai patkány!“ „Te vagy patkány, piszokja! Ne rondítsd be a könyvet, ha nincs mit írnod! Egy egyszerű látogató.“ „Testvérek! Ne bántsuk egy­mást, jobb, ha higgadtan eldönt­jük, milyen madarat buktatott a tóba Ecset elvtárs. A rövid csőr alapján ez kacsa. Kételkedésre a rózsaszínű szem késztet; olyan a libának van. Nem szabad elfe­lejteni, testvéreim, hogy a libák jobban szeretnek a part mentén fürödni, mert ott sok a békato­jás. Azt javaslom, kérjük ki a mezőgazdasági szakemberek véleményét. K-iené.“ „K-iené, aki az írásod alapján Kerpiené vagy! Sajnállak! Mező- gazdasági iskolát végeztél, az elárusító meleg fészkébe bújtál, és lám, az eredmény: összeté­veszted a libát a kacsával. Ez liba, kedvesem! Élő liba, nem fagyasztott. Volt osztálytársad.“ „Osztálytárs! Mit keresel itt, a városban, ha mezőgazdasági iskolát végeztél, hé?“ „Több hazafiasságot, kacsa- és libapártiak! Ne feledjétek el, hogy a beírásokat a testvéri köz­társaságokból valók és a külföl­diek is elolvashatják! Menjetek a tóhoz, és ott kiabáljatok! A Szivárvány című faliújság szerkesztője.“ „Kacsa vagy liba?... Pár év­századdal ezelőtt Hamletet ez a probléma kínozta: Lenni vagy nem lenni?... Korunk embere, úgy látszik, nagyon messzire ju­tott: kacsa vagy liba?... Ha-ha- ha!“ „Liba!“ „Kacsa!“ „Liba!!!“ „Kacsa!!!!!!“ „A kiállítás nagyszerű, a ké­pek hatásosak. Érződik Raffaello és a Sluota művészeinek a hatá­sa. A magántanulók csoportja.“ Nem volt több bejegyzés. Ecset behúzta a nyakát, meg­törülte a homlokát, becsapta a könyvet, amely Uy szenvedé­lyesen elemezte szerény indulá­sát. És mint egy részeg, a sok vitát kirobbantó képhez hajolt. Elborult szemmel nézte. —Te jó ég—suttogta, — hát nem látták, hogy ez hattyú? Bán Péter fordítása Gömöri György Különös üzenet „Koporsóba lehetőleg ne tegyünk írógépet“ — nem lesz már szüksége rá a megboldogultnak, pláne, ha hamvasztják. (Mi ez a „pláne“ itt?) Alig hagytam el álmom vidékeit, már térképezném. Csak persze máshova teszi a hangsúlyt az álom, mint a praktikus, de elég gyengén strukturált valóság. Miközben itt gépen kopogtatok, lelkek indulnak hosszú vándorútra — kiket ismertem s szerettem, olyanok... Segít vajon az utolsó kenet? — Ne temessétek el írógépemet. Relativitás Nem hull a férgese, sót: sütkérezik a bágyadt napsütésben. Kívülről még tündöklőén piros, s csak egy parányi pötty jelzi sima bőrén a mind mélyebben furdaló halált. De azért ez az alma - attól függ, honnan nézzük — lehet még gyönyörű is. Pillantásunk már-már beléharap. (Míg nesztelen levelek hullanak.) VÉLEMÉNYEK KÖNYVE ROMÁN GORZELSKI A szemem bedagadt, vörösre gyulladt. Olvasni még a sporthí­reket se tudom, a tévénézésről kár is ábrándozni. A munkám nem túl szimpatikus: poros, a fi­zetésemért ugyanis a levéltárba járok be. Lehet, hogy valami régi papírokat rejtő kartondo­bozból kiszabadult, élemedett, évszázados bacilus röppent a szemembe és most garázdál­kodik. — Aratásunk lesz — mondta egy ismeretlen a villamosban. — Úgy, úgy — helyeseltem —, végtére is itt az ideje. — Nem arra gondoltam- mondta az ismeretlen —, ha­nem az ön szemére. Árpa nőtt rajta. Köpjön a háta mögé, majd a mutatóujjára, és a nyállal kenje be a szemét. Az emberi nyál baktériumölő mérget tartalmaz. — A legjobb, ha fekete cérnát köt a gyűrűsujjára - jelentette ki az orvos, amikor végre felkeres­tem. — Garantálom az ered­ményt. Magamon is kipró­báltam. Néhány napig cémás ujjal jár­tam, de valahogy nem segített. A szemem egyre jobban beda­gadt, már ki sem tudtam nyitni. Véletlenül összetalálkoztam egy ismerőssel. Kivörösödött a nevetéstől, úgy megörült a lát­ványnak: - Ó, aratunk! A leg­jobb, ha karikagyűrűvel dör­zsöli. — De amikor nőtlen vagyok! — jajdultam fel a fájdalomtól és a méregtől, mert torkig voltam a totális gyógymódokkal, s ez abban nyüvánult meg, hogy az állkapcsomat összeszorítottam, a fogam között szűrtem a szava­kat, remegett a térdem. elment. De megjelent valami pa­sas, és azt tanácsolta: — Kenegesse spiritusszal, a legjobb tisztával... — Belülről? — kérdeztem dü­hösen. — No de kérem! — és sértődöt­ten távozott. Idejében, mert már ökölbe szorult a kezem. S abban a pilla­natban egy nő kapaszkodott a karomba, de ahelyett, hogy tanácsot kért volna tőlem levél­tári ügyekben, így szólt: — Ó, aratás! - Kis ideig fürké- szőn mustrálgatott, majd megál­lapította: - Ez jégárpa, az árpa súlyosabb változata. Ki kellene operáltatni. Nekem is volt ha­sonló. Hacsak netán AIDS-e vol­na, akkor nem segít, ha kivágják, akkor nincs segítség... — Segítség! — üvöltöttem, majd elsötétült előttem a világ. Nem tudom, mi történt az­után, mert csak az imént tértem magamhoz egy kilincs nélküli, rácsos ablakú szobában. Kény­szerzubbonyban fekszem, valaki bizalmatlanul beles a terembe a kémlelőlyukon... Lassan felidézem az előzmé­nyeket, az utolsó, tehetetlen üvöltésig. Alighanem aratás után vagyok, mert a szemem nem fáj, semmiféle nyomást nem érzek. Szokatlan nyugalmat érzek, las­san szétárad bennem az öröm. Az utolsó botrány, a fekete villá­mok a szememben tökéletesen kigyógyítottak az árpából. Tehát még egy módszer létezik erre a nyavalyára. Kopasz—Kiedrowska Csilla fordítása Szabó Ottó: i- Valóban - nyugtázta isme­rősöm szomorúan, és gyorsan továbbállt. Nyilván kellemetle­nül érintette, hogy könnyelműen gyógyítani akart, de lehet, hogy azért sietett tova, mert megvá- rásra nem talált más módszert, holott köztudott, hogy mindany- nyian rejtett és kielégületlen or­vosi és gazdasági talentumok va­gyunk.- Nos, lesz termésünk — mondta egy kérvényező hölgy a levéltárban, akit soüa sem lát­tam. - Oxycorttal kenegesse, ki­tűnő kenőcs mindenféle ki­ütésre.- Köszönöm - sziszegtem, és lelkem mélyén arról ábrándoz­tam, milyen szívesen pofon vág­nám. Megörültem, amikor végre Aforizmák Aki a nyíl helyett először alkalma­zott szitkokat, az lett a civilizáció megalapítója. Sigmund Freud Ostobának születni gyógyíthatat­lan betegség. Ben Johnson A nyelv szülőanyja és nem cseléd­je a gondolatnak. Kari Kraus Sz. B. fordításai Lörincz Zsuzsa: Család (a Cirkusz sorozatból)

Next

/
Thumbnails
Contents