Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1992-09-25 / 39. szám

ÚBUJBSBfl g r # * Ro zmár- és bálnavadászok között • Vándorlás a rén­szarvascsordákkal • Nyers bálnahús kenyérrel • Az arcszesztől is be lehet rúgni • Mostoha csukcs sors ukcsföld^ bizonyos fokig V_' ^ mindig függetlenül élt az őt körülvevő világtól. A 17. és 18. század fordulójáig a senki földje volt - ha nem vesszük figyelembe a falvak őslakosságát, az eszkimó­kat és a csukcsokat. Ide nem ért el a polgárháború, sem az októberi fordulat. Moszkva fáradhatatlan próbálkozása végül ezt a vidéket is elérte, de megváltoztatni nemigen tudta a rénszarvastenyésztők és fókavadászok évezredes szokásait. Továbbra is élénken kereskedtek rokonaikkal a közeli Alaszka part­jairól. A törés a hidegháború ide­jén következett be. A határokat hermetikusan elzárták, az ameri­kai szálak megszakadtak, az eszki­mók és csukcsok maroknyi népes­sége elszigetelődött. Csukcsföld hatalmas katonai támaszponttá vált. Történelmének legsötétebb pontja az atomfegyverkísérle­tek ... Az őslakosság között gyako­ribb a rákmegbetegedés, mint má­sutt. A Bering-tenger partján az ősla­kosságnak mintegy tíz települése maradt meg. Csukcsföldön ma kö­rülbelül 1500 eszkimó él, holott éppen ez az őshazájuk, innen ván­doroltak el Kanadába és Grönland- ra. A csukcsok eredete nem tisztá­zott, számuk 10-13 ezerre tehető. Az utóbbi évtizedekben mindkét népcsoport kulturális hagyomá­nyai pusztulnak.- Csehoszlovakija? Da, da zna- ju! - Sosem láttam még ilyen ferde szemet, de biztosra veszem, hogy repülőgépbeli szomszédom először hallja hazám nevét. Az alacsonyan szálló gép alatt tovasiklott a szét­szabdalt tengerpart, a magasodó sziklák. Csupa kő, sehol egy fa, egy fűszál, csak a sütkérező bálnák bizonyították, hogy van itt élet. A hatalmas sziget mögött feltűnt a falu. Faházak, néhány csónak, de sehol egy lélek. - Az eszkimók lumpok - mondja a csukcs. A vadászok bőrlasszóval a kezükben megközelítik a rénszarvascsordát A VILÁG VÉGÉN dözés. A halálosan megsebzett rozmárnak már nem volt annyi ereje, hogy lebukjon. A motor fel­gyorsult, a vadászok hatalmas szi­gonyokat ragadtak, s odaérve a görcsösen vonagló testbe döfték. Elnyújtott üvöltés hallatszott, az óceán kék vize bíborvörössé vált. Csend lett. Ami ezután követke­zett, megszokott rutinmunka. Bó­ját erősítenek a rozmárra, hogy néhány óra múlva megtalálják a nyílt tengeren, megisznak egy csésze teát - az asszonyok dolga mindig forrón tartani - és újabb zsákmány után indulnak. Délután térünk vissza a sziget­re. Az állatokat a csónakhoz köt­jük, a part felé húzzuk. Két másik csónakkal is találkozunk, azok le­génysége is sikerrel járt. A gyakor­lott, éles pengevágások nyomán a néhány méteres állat alaktalan hústömeggé változik, külön kerül a bőre és a legértékesebb trófea- a két agyar. Csukcsföld partjain évente 3000 rozmárt ejtenek. A húsnak csak töredékét fogyaszt­ják el az őslakosok, nagyobb része az ezüstrókák eledele. A rozmár- agyart és a rókaprémet az állam eladja Nyugatra. Reggel különös nyüzsgés éb­reszt a táborban. A csukcsok fe­szülten figyelik a láthatárt, s hirte­len örömujjongásban törnek ki:- Bálnahajó! - A program azonnal változott. Indulunk haza. Idejében érkezünk. A buldózer a második bálnát húzza ki a partra. A bálna napja - nagy ünnep, nem­csak az étlapban jelent változatos­ságot, jelentős társadalmi esemény is. Hatalmas darabokat szeltek le a még gőzölgő húsból, zsebükből kenyeret vettek elő, és jóízűen falatoztak. - Sütve már nem ilyen finom - figyelmeztetett egy öreg­ember, és legalább egykilós véres bifszteket nyomott a kezembe. Tényleg jobban ízlett, mint az a saslik, amit a maradékból később titokban megsütöttem... — Ügyességed szálljon a ke­zünkbe, gyorsaságod szálljon a lá­bunkba, tisztességed szálljon a szí­vünkbe! - A késpenge pontosan talál, a rénszarvas összecsuklik, és elcsendesedik. A jarangák - a jur­tához hasonló sátor - előtt csende­sen lobog a tűz. A rénszarvasbőrbe öltözött pásztorok figyelik, amint az áldozati állat vére megfesti a bőrt és beivódik a földbe. Az asszonyok falevelet raknak a tűz­re, a férfiak megnyúzzák az álla­tot, és feldarabolják. Az első lábát a jaranga tartóoszlopára kötözik- így kívánja az ezeréves hagyo­mány. A tűzön közben megpuhul a hús, lehet fogyasztani. A tábor úgy tizenhét kilométer­re fekszik a parttól. Három jaran- gából áll mindössze. A nomádok­nak nincs állandó otthonuk. Ami­kor a rénszarvascsorda lelegelte a tundrát, továbbállnak. ... Este a sátorban sűrű a füst, teáznak, a szerencsésebbeknek egy korty kölnivíz is jut, eszik a főtt húst. A legidősebbik előveszi a dobot, énekelni kezdenek. Transzba esnek. Csukcs nyelven énekelnek. A vak öregasszonyt fi­gyelem, aki egész nap szótlanul ült a jaranga előtt. Most ő is dúdol. Szememet csípi a füst. Kime­gyek a tábor fölötti temetőhelyre, a kövekből kirakott körök és ellip­szisek közé. Ide hozzák a halottai­kat, körberakják kővel, hogy ne árthassanak, és a kegyes tundrára hagyják őket. Hirtelen lezúduló kövek robaját hallom, s látom: a lavina betemette a temető egy részét. A zajra a csukcsok is odasi­etnek. Megrémíti őket a látvány.- Rossz jel - mondják. Félelmük őszinte. Hajnalodik. Búcsút veszek a tá­bortól. (Jan Rybár képes riportját a Reflexből feldolgozta: A. Cs.j Privigyenyija városkát omlado­zó barakkok, őrtornyok, raktárak övezik. A katonák csak nemrég távoztak innen. Csúf panelházak, mozi, étterem, kikötő. Mindez je­lentéktelennek tűnik az égbe törő havas hegyóriások láttán. Itt nincs helyük a gyengéknek.- Ifjúként jöttem ide, romanti­kát keresve. Két hónapra. Ennek egy év múlva húsz éve. Már nem tudnék visszamenni, megszerettem Csukcsföldet. - meséli Oleg, a moszkvai mérnök. Úgy keresi a kenyerét, ahogy lehet. Az utóbbi évben amerikai turisták kisérője- ként. Csehszlovákiai barátját ter­mészetesen ingyen kalauzolja. En­nél is többet érnek a tanácsai. Ha meg akarom ismerni az ország iga­zi arculatát, északra kell mennem. Időnként jár oda helikopter. Per­sze, elintézi a pilótával... Ismeri... így jutottam el néhány nap múl­va az óceán partjára, nem messze Janrakinot csukcs falutól. Ormót­lan faházak, halszárítók, kifeszített állatbőrök, kutyafalkák, maszatos arcú gyerekek, a szagok és illatok leírhatatlan vegyüléke. Bár dél volt, felnőtt embert nem láttam. A falu végén találtam egy házat, A kommunizmus sugara kolhoz, igazgatóság felirattal, s a házban Nyina Nyikolajevnát, a szomorú arcú, csuparánc asszonyt. Ő, a fér­je (a szovhoz elnöke) és a lányuk az összes orosz a faluban.- Egész egyszerűen ők mások. Évezredeken át függetlenül éltek, szabadon a vadon közepén. Képte­lenek kibékülni az évezred végé­nek civilizációs nyomásával. Mind közül ez a legrosszabb - mutat rá a vitrinben álló kölnisüvegre. - Tegnap hoztak borotválkozás utáni arcszeszt. Az eredményt ma­ga is láthatja. Senki nem dolgozik, eszem nyers jegesmedvét, túlélem. Egymással szemben ültünk a tűznél, olykor váltottunk néhány szót a vadászatról. Rosszul beszél­tek oroszul. Ez még magában nem meglepő. De az est folyamán rájöt­tem, nem a kedvemért beszélnek egymás között oroszul. Anyanyel­vűket szinte teljesen elfelejtették. Ez a tény még jobban megdöbben­tett, mint a borotválkozás utáni arcszeszt vedelő asszony. Az ősi kézművesség, a csontfa­ragó - szinte a múlté. Hihetetlen mértékben elterjedt azonban a bál­ványimádás, a tenger, a tundra szellemének imádata. Az egyik csukcs kiverte kezemből a teával teli bádogdobozt, amikor inni akartam, mert elfelejtettem teámat megosztani a szellemekkel.- Ott! - üvöltött fel hirtelen, hangjában a vadász izgalma érző­dött. A csónak megingott, majd teljes sebességgel - motor hajtotta - száguldott a parányi fekete pont felé. A csukcsok előkészítették a puskát, s amikor mintegy száz méterre megközelítették az állatot, egyszerre céloztak. Az állat felá­gaskodott, majd eltűnt a víz alatt. Vártuk, mikor bukkan fel ismét. Néhány perc múlva feltűnt, s ak­kor megindult a hajtás és a lövöl­A frissen elejtett bálnát buldózer vontatja a partra Apálykor indultunk. Hatan ül­tünk a csónakban. Három vadász, egyiküknek a felesége a kisfiával, és én. Megszokott felállás. Az asz- szonynak követnie kell a férjét. A sziget szélvédett oldalán van a vadásztanya: halzsírral átitató­dott fakunyhó, benne három Kilövésre kész harpun a rozmárva­dász kezében (A Reflex felvételei) berúgtak. Halálra isszák magukat. Hamar megárt nekik, könnyen al­koholistákká válnak, fgy megy ez nemzedékeken keresztül. A gyere­kek így születnek, mert az anyák a szülésig isznak. A többségük szellemileg elmaradott, a nemzet degenerálódik. Egy üveg vodka a feketepiacon egyhavi fizetésbe kerül, ezért bármit megisznak, ami alkoholt tartalmaz. Kölnivizet, de­naturált szeszt, féregűzö szert. Nemrégiben amerikaiak jártak ná­lunk. Azt kifogásolták, hogy a szovhozunk túl sok rozmárt ejt zsákmányul, s ez megzavarja a szaporodásukat. De az emberek értékesebbek, mint az állatok. In­kább nekik volna szükségük véde­lemre és segítségre. priccs, rajta rénszarvasbőr, kis kályha, parányi ablak, igelittel be­ragasztva. Kint gyújtottak tüzet. Az asszony vacsorát készít. Külö­nös íze van a rozmárhúsnak, érez­ni rajta a vadont, a tengert. Abban reménykedve rágtam a félig nyers, zsíros falatokat, hogy igaza lesz parazitológus barátomnak, aki elu­tazásom előtt azt mondta: ha nem PÁSZTOROK MÁS EMBEREK VADÁSZOK 2. IX. 25.

Next

/
Thumbnails
Contents