Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1992-09-18 / 38. szám

*

Hat óra előtt néhány perccel elhatároztam, hogy veszek egy sört, le- heveredek a medence melletti fekvőhelyre, s élvezni fogom egy kicsit a késő délutáni napsugarakat.

Bementem a bárba, megvettem a sört, magammal vittem, s a kerten keresztül lépegettem a medence felé. A kert szép volt, körös-körül zöld pázsit, örökzöld díszcserjék, magas kókuszpálmák, melyek koronáit ingatta a szél, a levelek susogtak és ropogtak, mintha égtek volna. A levelek alatt fürtökben kapaszkodtak a nagy, barna kókuszdiók.

A medence körül sok volt a fekvőhely, fehér asztalkák, hatalmas tarka napernyők, s mindenütt lebarnult, fürdőruhás férfiak és nők üldögéltek. A medencében három vagy négy lány és vagy tíz fiú volt, fröcskölték a vizet, sikoltoztak, s egy óriási labdával játszottak.

Álltam és figyeltem őket. A lányok angolok voltak a szállodából, a fiúkat nem ismertem, de a kiejtésük szerint amerikaiak voltak, s ebből arra következtettem, hogy tengerészkadétok, akik az amerikai tengerjáró iskolahajóról jöttek ide, amely ma reggel kötött ki a mólónál.

Továbbmentem, leültem egy sárga napernyő alá, ahol még négy szabad hely volt. Sört iszogattam, s cigarettára gyújtva kényelmesen a szék támlájára könyököltem.

Nagyon kellemes volt ez a napozás, a sör és a cigaretta. Kellemes volt itt üldögélni, s bámulni a fürdő- zőket, akik csapkodták a zöld vizet.

Az amerikai tengerészek kedvesek voltak az angol lányokhoz. Addig már eljutottak, hogy a víz alá merülve a lányok lábait fogdosták.

Ekkor vettem észre egy alacsony, őszes férfit, aki jókedvűen lépegetett a medence szélén. Kifogástalan fehér öltönyt viselt, magasra emelte a lábait, s úgy tűnt, mintha ugrálna járás közben. Fején krémszínű, széles panamakalap volt, ugrándozott a medence partján, s nézegette a székeket meg az embereket.

Megállt mellettem, és rám mosolygott. Fogai aprók, szabálytalanok és kissé sárgák voltak. Én is rámosolyogtam.

— Elnézést kérni, szabad mellé ülnöm?

— Persze hogy - mondtam. — Parancsoljon.

Megmozgatta a szék támláját, hogy meggyőződjék róla, hibátlan-e, aztán leült, keresztbe rakta a lábait. Fehér, lyukacsos cipőt viselt, hogy a lábai jól szellőzzenek.

— Kellemes este — mondta. — Itt, Jamaicán kellemesek az esték.

Nem tudtam megállapítani, hogy hanghordozása olaszos vagy spanyolos, de azzal tisztában voltam, hogy a férfi dél-amerikai. S amikor jobban szemügyre vettem őt, láttam, hogy öreg. Hatvannyolc-hetven éves lehetett.

— Igen - feleltem. - Itt bizony jól érzi magát az ember.

— S ha szabad kérdeznem, ezek kik? Ezek nem vannak a szállodából.

A fiúkra mutatott, akik a medencében szórakoztak.

— Azt hiszem, ők amerikai tengerészek - feleltem. - Olyan amerikaiak, akik tengerésznek tanulnak.

— Persze hogy amerikaiak. Ki más tudna így hangoskodni? Maga lenni nem amerikai? Igen?

— Nem - feleltem. — Nem vagyok amerikai.

Aztán ott termett az egyik amerikai kadét. Csöpögött róla a víz, mellette ott állt az egyik angol lány.

— Van itt szabad hely? - kérdezte a fiú.

— Igen — feleltem.

— Tessék.

— Köszönjük - mondta a fiú. A kezében összehajtogatott törülközőt tartott, s amikor leült, elővett belőle egy csomag cigarettát meg az öngyújtóját. Cigarettával kínálta a lányt, de ő nem fogadta el, aztán engem kínált, én kivettem egy cigarettát. Az alacsony öregember így szólt:

— Köszönöm, én nem kérek. Azt hiszem, van még egy szivarom.

Elővette krokodilbőr táskáját, kivette a szivart, zsebkést vett elő, s a kisebbik késsel levágta a szivar végét.

— Megengedi, tüzet adok.

Az amerikai fiú odatartotta az; öngyújtóját.

— Ebben a szélben az nem fog csinálni.

— De igen. Ez mindig jól működik.

Az alacsony öregember kivette

a szájából a szivart, s oldalról a fiatalemberre nézett.

— Mindig? — kérdezte lassan.

— Hát persze, még sohasem mondta fel a szolgálatot.

Az öregember még mindig hitetlenkedve nézte a fiút.

— Jól van, jól. Mi lenni meggyőződve, hogy ez a híres öngyújtó soha nem komiszkodik. fgy van?

A fiú tizenkilenc-húsz éves lehetett, hosszúkás arca szeplős volt, orra eléggé hegyes. A mellkasa még nem bámult le nagyon, s az is szeplős volt, sápadtvörös szőrzettel benőve. Az öngyújtót a jobb kezében tartotta készenlétben.

— Nem komiszkodik soha - mondta, ezúttal mosolyogva és szándékosan hencegve. — Esküszöm, hogy mindig működik.

— Egy pillanat, kérem! - az öregember szivart tartó keze nyitott tenyérrel a magasba emelkedett, mintha a forgalmat kívánná megállítani. - Csak egyetlen pillanat!

Furcsán gyengéd, színtelen hangon beszélt, s egész idő alatt nem vette le tekintetét a fiúról.

— Mi lenne, ha fogadást kötnénk — mosolygott a fiúra. — Fogadjunk, hogy nem fog mindig működni!

— Jól van, fogadjunk - mondta a fiú. - Miért ne?

— Szeret fogadni?

— Igen. Mindig.

Az öregember elhallgatott, a szivarját nézte merev tekintettel. Nekem nem tetszett a viselkedése. Úgy tűnt, zavarba akarja hozni a fiút, s éreztem, élvezi a dolgot.

Ismét a fiúra nézett, és lassan mondta:- Én is szívesen kötök fogadásokat. Miért ne fogadnánk? De miben?

— Várjon - mondta a fiú. - Fogadjunk negyed dollárban, vagy egy dollárban, nem is tudom, van-e annyi pénzem...

Az öregember legyintett.

— Hát akkor gyerünk fel a szállodai szobámba, ahol szellő sem leb- ben. S fogadok magával, hogy tízszer egymás után nem lobban fel az öngyújtó lángja.

— Fogadjunk, hogy igen - mondta a fiú.

— Jól van. Szóval fogadunk?- Igen. Fogadok egy dollárban.- Nem, nem. Javasolok egy nagyon előnyös fogadást. Én lenni gazdag, szívesen szórakozni. Ide hallgasson. A szálloda előtt van az autóm. Remek gépkocsi, amerikai Cadillac ...

— Ugyan! Várjon! — a fiú ledobta magát a fekvőhelyre, és kacagott. — Nekem nincs semmim, ami olyan értékes. Ez őrültség!- Nem lenni őrültség. Maga fog sikerülni öngyújtót tízszer gyújtani, 2 kocsi magáé.

A fiú még mindig szabódott.- Remek. Ez meglenne. Fogadást kötünk, s felkínálom a kocsit.

Az öregember óvatosan eltávolította a piros szalagot a szivarjáról, mely még mindig nem égett.

— Nem akarom, hogy olyasmire fogadjon, amije nincs. Érti?

— Akkor miben fogadjak?

— Jól van. Segítek.

— Tessék, segítsen.

— Csupán olyan kicsiségről van szó, ami nem fog magának hiányozni, ha elveszíti.

— Például?

— Például a kisujj a bal kézről.

— Tessék?

— Igen. Ha nyer, viszi az autót, ha veszít, én viszem a kisujját.

— Ezt hogy értsem?

— Levágom a kisujját.

— Ugyan! Ez őrültség. Inkább az egy dollárnál maradok.

Az öregember lenézően vállat vont.

— Nem értem. Esküdözik, hogy tízszer megcsinálja, de fél fogadni. Felejtsük el az egészet, jó?

A fiatalember mozdulatlanul ült a helyén, társait figyelte a medencében. Aztán eszébe jutott, hogy nem gyújtott rá. Ajkai közé tette a cigarettát, kézbe fogta az öngyújtót, az ujjával megpöccintette a kis kereket. A kanóc lángragyúlt, kis sárga lánggal égett, a szellő nem oltotta el, mert a fiú a kezeivel szorosan körülzárta az öngyújtót.

— Ad nekem is tüzet? — szólaltam meg.

— Ó, elnézést kérek, elfelejtettem.

Az öngyújtó után nyúltam, de

a fiú odajött hozzám, és tüzet adott.

— Köszönöm - mondtam, s a fiatalember visszatért a fekhelyére.

— Hogy érzi itt magát? — kérdeztem.

— Remekül — felelte. — Minden nagyon szép.

Aztán csend lett. Láttam, hogy a kis öregembernek sikerült abszurd ajánlatával felcsigázni az ifjú amerikai fantáziáját. Mozdulatlanul ült, látszott, hogy izgatott. Aztán a fekhelyét simogatta, a mellkasát dör- zsölgette, a nyakát masszírozgatta, majd mindkét kezét a térdeire rakta, s dobolni kezdett rajtuk az ujjaival. Nem sokkal ezután már a lábaival is dobogott.

— Nézzük csak azt a fogadást még egyszer - szólalt meg kisvártatva. — Szóval ön azt mondja, hogy bemegyünk az ön szobájába, s ha az öngyújtóm lángja tízszer egymás után fellobban, megnyerem a gépkocsit. Viszont ha egyszer nem fog működni az öngyújtó, akkor elveszítem a bal kezem kisujját. így van?

— Igen. Ez lenni fogadás. De maga félni.

— S mit csinálunk, ha veszítek? Hogyan akarja levágni a kisujjamat?

— A kisujját az asztalra kötözöm, s kezemben a húsvágóval várni fogom, hogy az ujját levágjam, ha az öngyújtó csütörtököt mond.

— Hány éves a Cadillac?

— Tavalyi. Egészen új. Látom, hogy fél a rizikótól. Az amerikaiak ilyenek.

A fiú egy pillanatra elhallgatott, az angol lányra, majd rám tekintett.

— Jól van — mondta. — Áll a fogadás.

— Remek!

A kis öregember boldog volt.

— Mindjárt elkezdjük - mondta, s felém fordult: — Ön majd lesz szíves bíráskodni.

— Jól van — feleltem —, bár ee a bolond fogadás nem tetszik nekem.

Felmentünk a szállodai szobába. Kétágyas volt. Az egyik ágyon női pongyola hevert.

— Először iszunk egy kis Martinit — mondta az öregember, majd csöngetett a szolgálónak. Bejött a néger szobalány.

— Kérem - mondja neki az öregember — hozzon nekem néhány

szöget, egy kalapácsot meg egy húsvágót.

— Igen, uram - mondta a szobalány.

Az öregember Martinival kinált minket. Úgy tűnt, hogy a fogadást komolyan gondolja. Mi lesz, ha a fiú veszít? — gondoltam. Rohanhatok vele a Cadillacen a kórházba.

— Nem gondolja, hogy ez ostoba fogadás? - kérdeztem.

Az öregember csak mosolygott.

— Szerintem jó fogadás - mondta a fiú. Már megivott két pohár Martinit.

— Én azt hiszem, hogy ez ostoba és veszélyes fogadás - mondta a lány. — És ha veszíteni fogsz?

— Semmi baj. Nem igen emlékszem arra, hogy valaha is olyan nagy szükségem lett volna a bal kezem kisujj ára.

Az öregember mosolygott, s ismét töltött nekünk.

— Először is — mondta - átadom a döntőbírónak a kocsi indítókulcsát.

Előszedte a kulcsot a zsebéből, s ideadta nekem.

— A kocsihoz szükséges okmányok a kocsiban vannak.

Bejött a színesbőrű szobalány. Az egyik kezében a húsvágót hozta, a másikban a kalapácsot meg egy csomag szöget.

Az íróasztalt a szoba közepére húzták, s mindent eltávolítottak róla.

Az öregember először szögeket vert az asztal lapjába. Látszott, hogy nem első alkalommal csinálja.

A fiú leült egy székre.

— A bal kezét helyezze a két szög közé, én a kezét a szögekhez kötözöm.

A fiú kezét az asztalhoz és a szögekhez kötözte.- Most szorítsa ökölbe a kezét, csak a kisujja maradjon kinyújtva. Nagyszerű! A jobb kezével az öngyújtót fogja kezelni.

Odaszaladt az ágyhoz, s kézbe' vette a húsvágót. Visszajött, s megállt az asztal mellett.- Felkészültünk mindnyájan?- kérdezte. - Döntőbíró úr, ön szóljon, mikor kezdjünk!- Felkészült? — kérdeztem a fiútól.- Ígért.- És ön? — kérdeztem az öregembertől.- Késszen állok - mondta, s felemelte a húsvágót, majd a fiú bal kisujja fölé tartotta, úgy félméternyire.- Rendben van — mondtam.- Kezdjük!

Az amerikai fiú megszólalt:- Lenne szíves, kérem, számolni, hányszor kattintom fel az öngyújtómat?- Rendben van — feleltem. - Számolni fogom.

A fiú felkattintotta az öngyújtó fedelét, s a hüvelykujjával tüzet csiholt.- Egy - mondtam. ,

Vagy öt másodperc múlva ismét fellobbant a kis láng.- Kettő.

Mindenki némán figyelte őt.- Három! Négy! Öt! Hat! Hét!

Az öngyújtó láthatóan nagyszerűen működött. A fiú nyolcadszor is elővarázsolta a kis lángot.- Nyolc! — kiáltottam.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó. Alacsony, sötét hajú, már nem éppen fiatal nő jött be. Néhány másodpercig álldogált, majd felkiáltott:- Carlos! Carlos!

Megfogta az öregember öklét, kicsavarta a kezéből a húsvágót, s az ágyra dobta, aztán a vállainál fogva jól megrázta az öregembert, miközben gyorsan, hangosan és mérgesen kiabált vele, nyilván spanyolul. Aztán odavágta őt az ágyra.- Elnézést - mondta a nő. - Nagyon sajnálom, hogy ez megtörténhetett. Bár ez az én hibám. Tíz percre magára hagytam őt, átmentem a fodrásznőhöz, s mire visszajöttem, megtörtént.

Kifogástalanul beszélt angolul. Közben a fiú kiszabadította a kezét.- Dél-Amerikában, ahol élünk- folytatta a nő - különféle emberektől nyert már negyvenhét ujjat, s veszített tíz gépkocsit.. Nyilván most is az autóra fogadott...- Igen - felelte a fiú. — A Cadil- lacre.- Nincs is autója. A gépkocsi az enyém. Nincs semmije, mégis fogadásokat köt. Igazán szégyellem magam, nagyon bánt a dolog.

A nő igen kellemes hölgy benyomását keltette.- Parancsoljon, itt a kocsi indítókulcsa - mondtam, s az asztalra tettem a kulcsot.- Nincs mire fogadnia. Nincs már semmije - mondta a nő. - Már régen elnyertem tőle mindent.

Szomorúan a fiúra mosolygott, aztán az asztalhoz ment, és a kulcs után nyúlt.

A kezére még most is jól emlékszem: csupán egy ujja és hüvelykujja volt...

Sági Tóth Tibor fordítása

Roald Dahl

— Leülhetünk? — És én?

/

Janiga József: A kert (olaj)