Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-18 / 38. szám
„...tegnap is fejre estem... meg ma is...“ mondja, mintha beszélgetne valakivel. „Osztán csak gondolkodok, gondolkodok, de nem jut eszembe semmi...“ „Minek kell neked folyton a plafonon mászkálnod?“ - szólal meg benne egy hang. „Mindig a fejedre esel...“ Emberünk megcsóválja a fejét és megy tovább, hangosan beszélve, vitatkozva önmagával ... Kimegy az áruház ajtaján, de mire kiér, rájön, hogy az a bejárati ajtó. Fogja magát, megfordul, s visszajön a bejárati ajtón, aztán megáll, gondolkodik, de sehogy sem jut eszébe, minek is tért be ide. Gondolkodik, gondolkodik, majd tétován megfordul, és kifelé indulna, de nem tudja eldönteni, melyik a kijárati ajtó. Megáll a két ajtó között és nézi az embereket, de a jövés-menésükből semmilyen következtetést nem tud levonni... „Márpedig rend a lelke mindennek“ — vallotta pártelnök korában, s ma is ez a vezérelve. „Itt két ajtó van. Az egyik arra szolgál, hogy bejöjjenek rajta, a másik meg arra, hogy távozzanak... És — lám! — mindenki összekeveri... Hát már sohasem lesz rend ebben az országban?! Itt fogok inkább gyökeret verni, de akkor sem megyek ki a bejárati ajtón!“ Mintha valóban gyökeret vert volna a lába, elindul lassan, nehézkesen a két ajtó közötti oszlop irányába, és megállás nélkül, fennhangon bátorítja magát: „Nekem példát kell mutatnom!... Erre neveltek a szemináriumban. Ilyen példaképek voltak a tanáraink, a papok. Ezért voltam én is pártelnök huszonöt éven át: hogy példát mutassak... Ezt kell tennem most is, amikor mindezt már önzetlenül tehetem: nincsen semmilyen funkcióm, s a nyugdíjam se lesz tőle több!“ Tanácstalanságában megszólít egy befelé igyekvő. „Elnézést, mondja, kérem, melyik itt a kijárati ajtó?“ A megszólított furcsán végignéz a kérdezőn, majd a másik ajtóra mutat. „Az.“ Emberünk elindul a mutatott ajtó irányába, de beleütközik egy termetes hölgybe. A váratlan ütközéstől csaknem megperdül a tengelye körül. „Bocsánat, tessék mondani, melyik itt a kijárati ajtó?“ „A másik“, mondja a hölgy szemrebbenés nélkül, s már siet is tovább. Emberünk elindul a másik ajtó irányába, de úgy tetszik neki, hogy azon csak befelé jönnek. „Bocsánat, mondja, kérem“, szólít meg egy suhancot, „melyik itt a kijárati ajtó?“ „Nem mindegy az magának, öreg, hogy melyiken viszik ki a koporsóját?“ Emberünk megszédül, de nem esik el. Megkapaszkodik egy fiatal hölgy bundájában. „Vén ku- jon! Fogdossa a felesége seggét, ne az enyémet!“ „Bocsánat... a feleségem már rég nem él, szegény...“ dadogta volna zavarában, de alig kapott levegőt a ki-be járók lökdösődő tömegében. A cserzett bőr édeskés szaga kezdte émelyíteni a gyomrát... Nagy volt az émelygése, mert nagyon nagy gyomra volt emberünknek. Színész korában büszke is volt erre: „Az én szerepeimet senki sem játszhatja el, hiszen ekkora gyomra senkinek sincs!“ Ö ugyan következetesen gyomrot emlegetett, de aki nézte, az a hasát látta: hatalmas pocakját. Emberünk azonban nem véletlenül volt büszke a gyomrára. Ha egy-egy tehetősebb Csema- dok-alapszervezetnek köszönhetően szereplés után vendégül látták a társulatot, ő - méreteire való tekintettel - mindig három vacsorát fogyasztott. Ebbéli igényeire nem mulasztotta el felhívni a tapasztalatlan vagy kellő körültekintéssel nem rendelkező szervezők figyelmét. Miután a három tányér ételt elfogyasztotta, pajkosan körülnézett, és tekintélyt parancsoló basszus hangon kijelentette: „Az előétel nem volt rossz... De most már igazán jöhetne a vacsora!“ Futott is iziben minden épkézláb rendező vacsoráért a művész úrnak. A művész úr meg igen haragosan tudott nézni a tányérokra, ha egyszerre nem hármat látott belőlük maga előtt. Addig forgatta véres, drámai tekintetét, míg körbe nem rakták csordulásig teli tányérokkal. Az újabb kilenc tányérnyi étel elfogyasztása után elégedetten nyalta meg hatalmas lila nyelvével a száját, majd kissé rekedtes, basszus hangon szólt, hogy „inni is kéne már valamit, hé!“ Üvegből nem szeretett kor- tyintani, mert „annak a szája csak akadályozza az embert az ivásban“, a poharat meg gyerekkora óta alkalmatlannak tartotta „erre a fenséges aktusra,“ úgyhogy minden alkalommal — még odahaza is, igaz, puritán elvei szerint „otthon csak vizet!“ - kancsóból vedelt, „amúgy férfiasán“. Ilyenkor fejét előre hajtotta Kmeczkó Mihály dülledt nyakizmain, a kancsó fülét füléhez illesztette, hogy - úgymond- hallja „a bor hangját“, hatalmas lila ajkait, akár egy húsevő virág leffegő kelyhét, a kancsó öblös szájára tapasztotta, és „csak úgy, felesleges nyeldesés nélkül“ magába döntötte a bort. Szerény ember lévén, a tizenkettedik tányér étel elfogyasztása után sohasem ivott többet- egyszerre - egy kancsó bornál. Ezután szokta megkérdezni, hogy „na, aztán mivel fejezzük be a vacsorát?“ Hozták is az asztalára válogatás nélkül az ételt, de emberünk „már csak büszkeségből sem“ evett többet a maradékból - három tányérnál. Ezután elkezdett iszogatni... Három lélegzetvétel között megivott két kancsó bort, aztán megrázta az üstökét és kifújta magát. A negyedik kancsó után olyan lila lett az arca, mint a pulyka tokája. Rettentő haragra gyulladt ilyenkor. A negyedik és ötödik kancsó közötti szellemi homályban az bosszantotta a leginkább, ami a szeme elé tárult: az asztalok roskadoztak a finomnál finomabb falatoktól — s neki már egy fikarcnyi éhségérzete sem volt. Kap- kodott-csapkodott jobbra meg balra, az összes kancsót feldöntötte vagy összetörte maga körül, de bizony egyetlen tányért sem tudott megkaparintani, hogy legalább a tapintásával érezze az ételt... A megriadt rendezők hiába takarítottak el minden elérhetőt a keze ügyéből meg a szomszédos asztalokról: emberünk ételtől-italtól roskadozó asztalokat látott maga körül továbbra is... Végül, belefáradva a hiábavaló hadakozásba, hatalmas feje lebicsaklott az asztalra, s nemsokára olyan horkolásba kezdett, hogy az ájtatos lelkületű asszonyságok Isten mennydörgő szavának vélték... Viszont abban a pillanatban, amikor a társulat- a másnapi munkára gondolva- szedelőzködni kezdett, anélkül, hogy bárki is figyelmeztette volna, emberünk felpattant az asztaltól, és atyai hangon így szólt: „Ideje indulni, gyerekek!“ Széles mosollyal kör- behordozta tekintetét az asztalokon, s pontosan feltérképezte, hol maradt még étel vagy ital. Mialatt a többiek kifelé indultak, ő sorba járta a kiszemelt asztalokat, s miközben nyugtatgatta a helybélieket, hogy „úgyis a kutyának adnák“, elfogyasztott minden maradékot... Hatalmas gyomra volt ennek az embernek! S amilyen rettentő nagy volt, most annyira émelygett. „Bocsánat, nem tetszik tudni, merre van itt a WC?“ „Vén szatír! Nem szégyelli magát?! Mindjárt rendőrt hívok!“ „Bocsánat, bocsánat“, hebegte emberünk, s csak most tűnt fel neki, hogy csupa hölgy közlekedik az ajtón ki és be... „Uramisten - jött ajkára önkéntelenül a régi szemináriumi formula -, mit keresek én itt?!“ Rögvest tudatosította, hogy ki kell jutnia innen. A nagy lökdösődésben az ajtókig támolygott, de onnan nem tudott tovább jutni, annyira rosszul érezte magát. Azt még tudatosította, hogy a kettő közül az egyik bejárati, a másik kijárati ajtó, s annak is tudatában volt, hogy példamutató elveihez méltón neki csak a kijárati ajtón át szabad elhagynia a csarnokot, azt azonban már nem volt képes eldönteni, hogy a kettő közül melyik a kijárati ajtó, s melyik a bejárati. „Bocsánat“, hápogta hányingerét elfojtva, „nem tetszik tudni, melyik ajtón lehet itt kimenni?“ „Amelyiken akar, tata“, csilingelte a tizenhat évesnyi leány. Ez a válasz teljességgel megzavarta emberünket. Először is azt sejtette vele, hogy itt kettőnél több ajtó van. S ha ez így igaz, akkor bizonyára van egy harmadik, amelyiken ki-be járhat az ember anélkül, hogy megszegné az elveit. Nekidőlt hát a két ajtó közötti tartóoszlopnak és elkezdett fürkészni. Körbepász- tázta a terepet oda meg vissza, de bizony a harmadik ajtót - a kiskaput! - sehol sem találta. Elbizonytalanodott. Talán nem is ő nézett körül a csarnokban: a világ forog vele olyan álnokul, hogy a kiskapuk mindig rejtve maradnak előtte... Hiába íratták be a szemináriumba, nem lett belőle pap! Minek is volt banktisztviselő, ha sohasem gazdagodott meg! Csemadok-titkár akart lenni, mégis a színészi pályára tévedt! Senki sem játszotta el a szerepeit, mégsem vitte semmire! Sohasem találta a bejáratot, sem a kijáratot! A szemináriumban addig járt a farka után, mígnem elvesztette a fejét. Bank- tisztviselői bőrében viszont egy pap lelke lakozott. A Csemadok-elnök- ségtől egy ártalmatlan számvitel ütötte el, színészként viszont minden szerepében Csemadok-elnököt játszott... A társulat alapszervezetének tagsága meg is választotta egyhangúlag - pártelnöknek... A pártelnök viszont pap szeretett volna lenni. így adódott, hogy emberünkből rendkívül elvhű pártelnök lett... S ez okozta a másik bökkenőt: „Mi az hogy azon az ajtón megy ki, amelyiken akar?! Ez anarchia! Ahhoz, hogy rend legyen, mindig meg kell mondani, kinek melyik ajtón kell bejönnie vagy távoznia! S hogy kinek van hatalma az ajtók titka fölött? Hát a felsőbb hatalomnak! Amely nem más, mint a jóisten vagy a párt...“ Elkezdett kotorászni a zsebében, mert úgy érezte, minden pillanatban elfogja a hányinger. Sajnos, egyik zsebében sem talált zsebkendőt. „Bocsánat, asszonyom, nincs véletlenül egy piszkos zsebkendője, amibe...“ Nem fejezhette be, mert a hölgy tovaviharzott, figyelemre se méltatva az oszlopnak támaszkodó termetes vénembert. „Bocsánat, csak egy zsebkendőt kérek...“ tartotta markát a belépő gyereklány elé, akár egy koldus, de a leány gondolkodás nélkül beleköpött a markába, s mintha mi sem történt volna, odébbállt. „Istenem, ne hagyj el!“ fohászkodott, tekintetét az ég felé emelve, akár azon a bizonyos estén, amikor megtudta, hogy fehér cédulát hozott a posta, ki fogják őket telepíteni ezredéves szülőföldjükről. Letérdelt az imazsámolyra, behunyta a szemét és elmormolt egy fohászt, hogy kizárja leikéből a világ hívságait, és zavartalanul társaloghasson az Úrral, de a fehér cédula annyira összekuszálta a képzeletét, hogy nem volt képes szóba elegyedni az Úrral. Az Úr képe helyett a fehér cédula jelent meg lelki szemei előtt. A későbbiekben ez egy kissé „istentelenné“ is tette, mivel — pártelnök korában, mikor már mindenki elfordult tőle - bármenynyire is óhajtott társalogni az Úrral, helyette mindig a fehér cédula jelent meg a szoba zugában... Ennek köszönhetően gyakran megkömyékez- te kollégáit „a nemzetiségi kérdés problémakörével“. Őszintén szeretett volna elbeszélgetni valakivel a csehszlovákiai magyarság több em- beröltőnyi kisemmizettségéről — mindenekelőtt a fehér céduláról -, de nemigen akadt, aki hajlandó lett volna szóba állni vele, mert azt rebesgették róla, hogy spicli. Féltek, hogy besúgja őket, bár egy percig sem hitték, hogy valami miatt is be lehetne őket súgni... Élete legnagyobb gondjával egész életében magára maradt... Mint ahogy most is. Ott állt, szerencsétlenül, nekitámaszkodva az oszlopnak, magára hagyatva az emberrengetegben. Hogy ellensúlyozza a fejében támadt szédülést, keringeni kezdett ő is - ellenkező irányban — az oszlop körül, miközben a hátát szilárdan a pillérnek feszítette, hogy el ne essen. Forgottforgott az oszlop körül, s megszállottként ezt hajtogatta: „Csak egy zsebkendőt... Egy zsebkendőt kérek csak... Jó emberek, segítsetek rajtam: csak egy koszos zsebkendőt kérek...!“ Jó emberek azonban — úgy látszott — nem jönnek az ajtón se ki, se be. Csupa rossz ember hömpölygött a csarnokban, a járdán, a két ajtón ki és be... A jó embereknek valószínűleg más dolguk volt, vagy éppen másfelé jártak, de az is lehet, hogy jó emberek egyáltalán nem léteznek, legalábbis ebben az értelemben nem, ahogy a hányingerrel küszködő művész úr képzelte... Emberünkben ugyanis az az elképzelés élt, miszerint „a jó ember attól jó, hogy valakinek - vagy valakiknek - teljesíti a kéréseit, felhívásait, utasításait, illetve parancsait, akit — lelkiismerete szerint! - kötelezni lehet bizonyos dolgok elvégzésére vagy végrehajtására. A jó tettért dicséret jár...“ S aki dicséretben részesül, az - természetesen - csak jó ember lehetett... Ennek az elgondolásnak megfelelően: aki nem teljesítette a kérést, felhívást, utasítást vagy parancsot, vagyis „aki ellenszegült, az bizonyítottan — és egyértelműen — rossz ember volt“, s mint ilyennel, úgy is kellett bánni... Most azért nézte megrökönyödve a körülötte nyüzsgő emberrengeteget, mert teljességgel érthetetlen volt számára, hogy annyi jó cselekedet után, amennyit ő tett az emberek érdekében az elmúlt negyven év alatt, nem akadt egyetlenegy sem, aki segítene a bajba jutotton — vagyis rajta... „Hát ezért kellett a bársonyos forradalom?! Ezért?! Hogy így eldurvuljon, ilyen közönyössé váljon mindenki?!“ Hirtelen felordított: „Em- bereeekü! Én jellemszínész voltam és pártelnök...! Egész életemben az emberi lélekkel foglalkoztam... Én tudom, hogy az ember nem állat... Az ember olyan, mint a gyerek... Mindig meg kell neki mondani: mit akar - mit tegyen... Embereeek! Adjatok egy zsebkendőt! Csak egy koszos zsebkendőt kérek tőletek, mert itt fogok megdögleni... Embereeek!!!“ De az ajtón — úgy látszik — nem emberek vonultak ki meg be, mégcsak nem is gyerekek... Valószínűleg vadállatok sem, mert ha azok lettek volna, bizonyára egy pillanat alatt szétmarcangolták volna emberünket ... Minden esetleges hasonlóság a véletlen műve. (A Szerző megjegyzése) Dénes György Más világi találkoz Tovább élünk a túlvilágon, tovább élünk valóban, s nagy éj alatt, roppant boltívek vonulunk szótlan. Ferde árnyunk vén falakra téve botladozunk romokon át, cipeljük a gyötrelmekből sarjad látvány iszonyatát. Ott mész te is, szemed fehérjéig dereng a végzet, minden oly ho a megfakult álmok csöndje ez, az alvilág, az alvilági város. Éjt éj ölel, s vonulunk tétován, én leemelném válladról kereszti de vád parázslik zavaros szeme s gyűlölt terhedet többé nem er Külvárosi káprázc Csupa fémszerkezet. Ragyog a hideg, kőhideg égbolt. Fű közt rozsdás ér kanyarog, libeg a belecsöppent kék folt. Az ember szeme elgurul, gyárfalak mentén kutat. Mord ablakok lelke ldgyúl, elhevernek a vasrudak. Városvégi nyárest piheg, roncsautó hasal a fűbe. Repedt a föld, fakó, beteg, csiga-szívem, szarvacskád gyűrt Bettes István Nem uszály. ősz van a dunán tökhéj sem úszik de sok a duma új puma dresszben örökzöld nyargal vitatható minta tanítani kéne össze helyett inkább visszauszítani ősz van a dunán kutya nem ugat paraván mögött sütik a halat úszik most minden uszály a végén hagyjatok élni mormolja hámán Cúth Artur Tábortűz eltévedt bogár a tűzbe száll s fellobban egy pillanatra Csóti Gráber Margit: Szentendrei piac (tempera, 1938) Szerkeszti Kövesdi Károly
