Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-11 / 37. szám
» Vlasta szebben beszéli a nyelvünket, mint sok született magyar ♦ Gyermekeit először férje anyanyelvére tanította ♦ „Nem igaz, hogy mi itt délen maijuk egymást...“ Az elmúlt hónapokban a Tőketerebes alatti falvakban ugyanazt tapasztaltam, mint a zoboralji községekben. Az utóbbi két évtizedben beállt gyors asszimiláció révén csökkent a magyar nemzetiségűek száma, ami számos magyar iskola megszűnéséhez vezetett. A „vegyes“ családokban többnyire már csak szlovák nemzetiségű gyermek születik. Ott, Keleten, s a Zoboralján is ugyanazt állítják: mindig a szlovák házastárs az erősebb, hozzá igazodik a család, tegyük hozzá: nemzetiséget és nyelvet is váltva. Nyitrán egy érdekes, nem mindennapi esetre hívták fel a figyelmemet. Két pedagógiai főiskolás között szép diákszerelem szövődött. A lány, a púchovi Vlasta Luhová udvarlója, a nagyfödémesi Kása László kedvéért szebben megtanult magyarul, mint sok született magyar. 1970-ben keltek egybe, a Galántai járásban, Nagyfödémesen élnek. A nyitrai pedagógiai főiskola előtt, a promóció után. Itt kezdődött Luhová Vlasta és Kása László egy életre szóló szerelme így kezdődött Nagyfödémesen felkerestem a Kása családot. Szép, még újnak mondható házban laknak, csak hét éve költöztek új otthonukba. A tágas nappaliban körülüljük az asztalt: a családfő, a negyvenhat éves Kása László, a felesége, Vlasta, s két gyermekük. A nagyobbik fiú, a húszéves Laci, valóban legényesen, keskenyre nyírja fekete bajszát. Ő harmadik éve a nyitrai pedagógiai főiskolán biológia és kémia szakon tanul. A másik fiú, Lóránt, még csak tizenhét éves lesz, a galántai gimnázium harmadik osztályába jár. Előbb úgy gondolta, hogy az érettségi után „pilótaiskolába“ jelentkezik, de meggondolta magát, ő is Nyitrára kívánkozik, agrármérnök szeretne lenni. E tájékoztatással indult a beszélgetésünk. Most már rátérhetek arra, ami leginkább érdekel: a két egykori nyitrai főiskolás, a szlovák lány és a magyar fiú ismeretségére.- Már huszonkét éve élünk együtt - kezdi a család vallomását Kása László. — Hogy mi előzte meg a házasságunkat? Pozsonyban, a Duna utcai magyar gimnáziumban érettségiztem. Utána egy ideig Nádszegen és Vágán tanítottam. Meggondoltam magam, szükségem van a főiskolai képesítésre is. De nem tudtam bejutni a nyitrai tanárképző főiskola magyar tagozatára. A szlovákban nagyobb volt a lehetőség. Felvettek. Szakmámul a biológiát és a munkára nevelést, falusi ember lévén, a kerti munkát választottam. A nálam valamivel fiatalabb, a Pú- chovból származó Vlasta is ugyanazt tanulta, egy csoportba jártunk. így könnyű volt az ismerkedés. Helyes, komoly lány volt. Barátkozni kezdtünk ...- Egy szót sem tudtam magyarul — veszi át a szót a magyarul beszélő Vlasta. - Lac» barátai magyarok voltak, társaságukban rosszul éreztem magam, nem értettem a beszédüket. S amikor ismeretségünk több lett a barátságnál, Laci elvitt a falujába, Nagyfödémesre. A nagymamája akkor még élt, kilencvennégy esztendőt élt meg. Csak nevettünk, integettünk egymásnak, nem tudtam vele beszélni. Laci azt akarta, hogy gyermekeink magyarul is beszéljenek. Az utcán tanulják meg? Ez nem lett volna jó. Már ezért is tudnom kellett magyarul. Ez az elhatározás fontos volt az életemben. László: Már az első évfolyamban együtt jártunk. Három évig udvaroltam. 1970 novemberében házasodtunk össze. Vlasta akkor már jól beszélt magyarul... Vlasta: Nem volt könnyű megtanulnom a magyar nyelvet, alkalmazkodni Laci családjához. Egy szép napon megvettem egy, a szlovákok számára kiadott magyar nyelvkönyvet. S a főiskolai tanulmányaim mellett lassan megtanultm magyarul. Sokat segített Laci. Az esti órákban sétálgattunk Nyitra utcáin, meg-meg- álltunk a kirakatok előtt, s én felsoroltam magyarul, mi mindent látok ott. Amit nem tudtam, Laci megmondta. Magyar barátaink társaságában már jól éreztem magam, társaloghattam velük. Ha valamit rosz- szul mondtam, nem nevettek ki, csak helyreigazítottak, s ezt megköszöntem nekik. A családom sem neheztelt rám, hogy magyar lesz a férjem... László: Ugyanezt mondhatom a mieinkről is... Vlasta: A magyar családban szépen fogadtak. László: Ha már Zoltán bátyám, aki három évvel idősebb nálam, és mérnökként Pozsonyban él, nem tarthatta az esküvőjét a szülőfalunkban, mi Födémesen házasodtunk össze. Eljött hozzánk Vlasta púchovi családja is. Vlasta: Legnehezebb volt mindenki előtt megszólalni magyarul. Megilletődve néztem Laci édesanyjára: ő lesz az anyósom... És kimondtam az első szót. Csókolom... Utána már szépen elbeszélgettünk magyarul. A családom azóta is gyakran ellátogat hozzánk, és jólesik elnéznem, mint beszélget kéz- zel-lábbal apukám az anyóskámmal, és a mi közbeszólásunk nélkül is megértik egymást. Szépen, nyugodtan élünk, Laci Magyarországon élő rokonai is megbecsülnek, szeretnek ... S így folytatódik... A szép, nyugodt élethez, a megbecsüléshez és szeretethez hozzájárult Vlasta asszony magatartása is. Az új életkörülményekhez igazodva — szlovák tanítónő létére — gyermekeit először, a nagyszülők örömére, a magyar szóra tanította. Vlasta: Laci volt az első gyermekünk. Csak hároméves korában, amikor már szépen beszélt magyarul, kezdtem őt a szlovákra tanítani — és büszkélkedve néz a már bajszos fiára. - Azóta már szépen beszél németül is, és most belekezdett az angolba... László: Míg élt az édesapám, tizennégy éve vitte el egy szívroham, nagyon szerette az unokáit. Több ideje volt rájuk, mint a saját fiaira. Vlasta: Szeretek hazajárni Pü- chovba, szép, hegyes vidék, de itt igen jól érzem magam, megszerettem Födémest. Sok a gyümölcs, a zöldség, és jók az emberek. Lacival együtt, már több mint húsz éve tanítunk itt a szlovák iskolában. László: Egy épületben van a szlovák és a magyar iskola. Kollégák vagyunk, megbecsüljük egymást, barátkozunk. Vlasta: Elég sok magyar gyerek jár a szlovák iskolába. A szünetben, amikor egymás közt magyarul beszélnek, gyakran kijavítom őket. Az egyik gyerkőc azt kérdezi a másiktól: Hun voltál? Helyreigazítom. így mondd: Hol voltál? Figyelmeztetnem kell őket, hogy megtanulják a szép magyar beszédet is. És most angolul is tanulnak a szlovák iskolába járó magyar gyerekek. Számukra ez túlterhelés, amikor még a szlovák is nehezen megy nekik. Egy rossz osztályzattal több lesz a bizonyítványukban. Ez csak az én véleményem. Ők ebben nem ismerik fel a problémát. A szülő dolga, hová íratja a gyermekét. Födémesen tiszta szlovák családok is élnek, a szülők nem beszélnek magyarul, de gyermekeik a barátaik között megtanulnak, vagy legalábbis értik a magyar szót. Huszonkét éve élek itt, de nemzetiségi viszályról egyszer sem hallottam. László: Úgy látom a dolgokat, ahogy az élet forog. Aki szlovák, szlovákul beszél, aki magyar, az magyarul. Vlasta: De egypáran nagyon keverik a kártyát. Sok rossz hírt terjesztenek a magyar—szlovák viszonyról. Különösen a közép-szlovákiaiak verik a dobot, hogy mi itt, délen, marjuk egymást. Ez nem igaz. Nagyfödémesen ezt nem érezzük. Miért keresik a problémát ott, ahol nincs?! Ne zaklassanak bennünket feleslegesen. Mi továbbra is békességben akarunk élni egymás mellett ... A magyar nyelvet szépen beszélő szlovák tanítónő óhaja ez. Megkérdezem: — Gyermekeinek milyen a nemzetisége?- Az anyjuk után szlovák nemzetiségűek - válaszolja Vlasta asz- szony.— Mind a két nyelvet nagyon szépen beszélik. Most már felnőttek, döntsék el saját maguk, hogy melyik nemzetiséget vállalják. A legfontosabbnak azonban azt tartom, ki milyen ember... - s a férjére, Kása Lászlóra pillant. — Úgy iparkodtunk élni, hogy ne legyen semmi problémánk. így neveltem a két fiút is... S a nagyobbik fiú, Laci, most újra Nyitrára megy, hogy folytassa főiskolai tanulmányait. Abban a városban, ahol egy életre szóló, szép szerelem szövődött Vlasta Luhová és Kása László között. Ha nem tudnám, hogy jó két évtizeddel ezelőtt Vlasta asszony egy szót sem tudott magyarul, azt mondanám, tősgyökeres födémesi, aki nem tájszólással, hanem tiszta, szép magyarsággal beszél. Ritkaság ez a vegyes házasságban élő családoknál. Ha ritka eset is, mint a fehér holló, de gondolkodóba ejt. Ha minden vegyes házasságban úgy élnének, mint Nagyfödémesen a kétnyelvűségükkel büszkélkedő Kásáék, nem kellene a nagyszülőknek panaszkodniuk, hogy nem értik, mit mond az unokájuk... Petrőci Bálint OOVSlStOufk Az Egyesült Államokat már hosszú évek óta a korlátlan lehetőségek országaként szokták emlegetni. Ez a megállapítás sok szempontból maradéktalanul érvényes. Elég közelebbről is szemügyre vennünk az amerikaiak beszédét. Az ország történetében Amerikában soha nem beszéltek annyiféle nyelven, mint ma. A Washington Post a közelmúltban azon kesergett, hogy az amerikaiak tíz százaléka az angolt idegen nyelvnek tartja. A New Yorkról szóló kéziköny kazettamellékletét, melyen többek között a taxisofőrrel való beszélgetésnek a prototípusa is megtalálható, az amerikaiak számára 60 nyelven kínálja. A 38 ezer New York-i taxisofőr közül csak mintegy 3000 tudja magát utasával problémamentesen megértetni angolul. A taxisofőrök között a legnépszerűbb nyelv az u/du. „Mehcr báni kar kay muj- hey Madison Garden pucha thay. “ Második helyen van a pandzsab nyelv és a harmadikon - „Madison Skver Garden pazsalsztá“. New York lakóinak nem kevesebb mint 41 százaléka otthon egymás közt idegen nyelven beszél. Közülük több mint a fele beismeri, hogy nehézségei vannak az angol kiejtéssel. A Miami Times c. lap írja, hogy a város lakóinak 67 százaléka otthon sosem beszél angolul. A miami telefonközpont alkalmazottai ügyfeleiket automatikusan két nyelven, angolul és spanyolul tájékoztatják. »Az a jelszó, hogy Amerika a bevándorlók országa sohasem volt ennyire aktuális« - mondja Jeffrey S. Passel, a New York-i urbanisztikai intézet demográfiai központjának az igazgatója. A 250 millió amerikai állampolgár közül 24 millió az országon kívül született. A leggazdagabb hagyományokkal rendelkező városok közül nemrégen Bostonban és Providence-ben közvélemény-kutatást rendeztek, amely többek között azt a szenzációt szolgáltatta, hogy a lakosság több mint húsz százaléka az angolt idegen nyelvként jelölte meg. Az amerikaiaknak kb. 8 százaléka nem ismeri az angol nyelv legalapvetőbb frázisait sem, s ezért a hivatalok nem hajlandók kiadni számukra pl. a gépjárművezetői jogosítványt. Egyes nagyvárosokban bizonyos monokultúrák oázisai alakultak ki, így pl. Los Angelesben a kínai, Seattle-ben a japán, Houstonban a mexikói. Ezek afféle kis álla- mocskák az államban, saját üzleteikkel, újságjaikkal, rádiójukkal, tévéjükkel, s természetesen saját iskoláikkal is. Los Angelesben és Houstonban a spanyol a második hivatalos nyelv, Miamiban a spanyolt egyenrangúvá tették az angollal. Az iskolaév kezdetén 167 országból bevándorolt emigráns 120 000 gyermeke ül az iskolapadokba. Ezek közül 47 000 szülő írta rá a felvételi kérdőívre azt a mondatot, hogy „gyermekem nem tud angolul“. A város évente kb. 2 millió dollárt fordít a kétnyelvű tanárok képzésére, s 3 milliót azokra a tanárokra, akik vállalják, hogy a tanítás után három nyelven is képesek kommunikálni az ilyen gyerekekkel. „Ez a mi államunk sorsa. Elegünk van már a bevándorlókból, de próbáljuk valahogyan tolerálni. A legrosszabb az egészben az, hogy erre azok az amerikaiak fizetnek rá, akik jól tudnak angolul, de nem haladhatnak az órákon, mert kénytelenek megvárni, míg a tanító a saját nyelvükön elmagyarázza az egyes anyagrészeket azoknak, akik erre rászorulnak“ - mondja James Vlasto, a New York-i állami iskolák sajtótitkára. Nagyobb gondot fordítanak a jövőben a hivatalos nyelv elsajátítására. Ezt a problémát vizsgálta a közelmúltban Dán Quayle amerikai alelnök is. New Jersey állam egyik alapiskolájában kellemetlen helyzetbe került. Egy helyesírási versenyen egy tanulót az alelnök indokolatlanul megdorgált azért, mert helytelenül írta le a „pofáin“ (burgonya) szót, mivel szerinte a szóból egy betű hiányzik. A zavarba hozott tanuló hozzáírt egy „e“-t, s ezt az alelnök jónak találta. Nem mindennapi felsülés volt ez, annak ellenére, hogy a tanárok nyomban úgy magyarázták a tanulóknak a dolgot, hogy áz alelnök csak viccelt. Az Egyesült Államok azzal büszkélkedhet, hogy az első állam, amelyben a világ összes nyelvét beszélik. Ezzel kapcsolatban gyakran emlegetik azt az esetet, hogy Kadd- hafi L989-ben USA-beli diplomáciai testületéinek egy kétezer lelket számláló líbiai törzs nyelvén küldözgette titkos üzeneteit, abban a hitben, hogy ezt a nyelvet ott senki sem ismeri. A CIA-nak három napra volt szüksége csupán, hogy New York-ban fordítót találjon. (A Práca nyomán: K. T.) Az amerikai államnyelv problémái Los Angelesben, Houstonban és Miamiban második hivatalos nyelv az angol • Erőszakkal senkire nem lehet rákényszeríteni anyanyelvének feladását 1992. IX. 11. ’ mgm
