Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-08-21 / 34. szám
Menni vagy meghalni? A második évezred végére Európa számos pontján ez lett a fő kérdés. Válaszként emberek tízezrei cserélnek hazát, elhagyják szülőföldjüket, otthonukat sokszor puszta életük mentése végett. Voltak - vannak, akiket a nyomor hajt, másokat a politikai elnyomás, de sokakat golyózápor és gránáteső tesz földönfutóvá. Mi, szerencsésebbek pedig döbbenten állunk az újabb és újabb exodushullámok láttán, s nem tudjuk, kit sajnáljunk; a menekülőket vagy a maradókat. Nem ítélkezhetünk, kinek van igaza, kié a nagyobb erkölcsi felelősség. A kereszt mindannyi- uknak egyformán súlyos. Erről szól az alábbi történet. Talán még emlékszik az olvasó, hogy a nyolcvanas évek második felében elkeseredett emberek tízezrei menekültek el Ceausescu Romániájából. Menekültek a gazdasági nyomor, a diktatúra elviselhetetlen fojtogatása, a nacionalizmus mind erőteljesebb támadásai elöl. 1985 és 1990 között a Magyarországra menekült mintegy harmincezer erdélyi magyar mellett több ezer szász és szlovák is elhagyta a katasztrófa szélére sodródott országot. Szlovák férje oldalán magyarként így került Szlovákiába Jurásné, Barabás Mária is alig másfél évvel a forradalom kitörése és a nagy kondukátor bukása előtt. Életéről, az átélt megpróbáltatásokról, az újrakezdés nehézségeiről senicai otthonában vallott a háromgyermekes családanya.- Az én szülőfalum a Bihar megyei Apátkeresztúr. Ez a kisközség nyolcvan kilométernyire van a magyar határtól és Nagyváradtól. Magyarok és románok vegyesen lakják, de mióta én emlékszem, nem voltak köztük nemzetiségi ellentétek. Édesanyám román származású volt, de' jobban tudott magyarul. Édesapám magyar, de jobban beszélt románul, mint édesanyám. A vallásban is különböztek. Édesanyám a román templomba járt, édesapám a magyarba. Minket, gyerekeket (van még egy nyolc évvel fiatalabb húgom, ő Csíkszeredában él, 600 kilométerre a szülőfalunktól) az édesapánk után kereszteltek. Otthon a családban mindig magyarul beszéltünk, magyar iskolába jártunk, de én, a húgommal ellentétben, már román gimnáziumban érettségiztem. Barátaim, barátnőim között voltak magyarok Is, románok is. A nemzetiség soha nem jelentett problémát. A nagylányom, Lívia, házasságon kívül született, az ö apja román volt. Nagy szerelem volt, egy ideig jól megértettük egymást, de aztán vége lett, s én tíz évig egyedül éltem a kislánnyal. Jelenlegi férjem szlovák nemzetiségű, az Apátkeresztúr- tól huszonöt kilométerre levő Be- rettyószéplakról származik. Azon a vidéken elég sok szlovák él, sót vannak tisztán szlovákok lakta falucskák is. Közös életünk Ceausescu idejében elég nehezen indult, s egyre nehezebben viseltük az országban uralkodó állapotokat. Mi mindketten a vasútnál dolgoztunk, én mint pénztáros, a férjem pályamester. Először a sógorom jött át Szlovákiába turistaként, aztán itt maradt. Nemsokára a húga is követte. Példájukon fölbuzdulva a férjem is úgy döntött, megpróbálja. Én nem akartam jönni, főleg, mert Lívia nem kapott útlevelet. Bennünket ugyanis csak úgy engedtek át a határon (turistaként is), ha a családból valaki túszként otthon marad. Így Lívia nélkül indultunk útnak 1988 szeptemberében. Nem sokkal azelőtt halt meg édesanyám, én még feketében, két bőrönddel, a két kicsivel jöttem el Romániából. A kislány, Marka, hároméves volt, a fiú, Jan egyéves és kéthónapos. Nagyon nehéz volt a szívem, úgy is jöttem, hogy nem maradok itt. A lakásban is mindent úgy hagytam, mintha csak rövid időre távoznék. A legjobban az fájt, hogy Líviát ott kellett hagynom. Féltem, hogy soha többé nem láthatom. Ahogy megérkeztünk, a férjem rögtön munka után nézett. Eltökélte, ha itt nem maradhat, inkább átmegy Magyarországra, de Romániába nem tér vissza. Tudom, a szülőföld elhagyása őt is nagyon megviselte, de egyszerűen nem volt más választása, ha azt akarta, hogy a gyerekei, a családja emberhez méltó körülmények között élhessen. Erre Romániában, az akkori viszonyok között nem volt lehetőség. Akkor még senki sem gondolta, hogy annak az átkozott rendszernek olyan hamar vége lesz. Először Rohovské Rybkyben laktunk, onnan költöztünk át Rovenskóba. Tizennégy hónapig éltünk ott. A helyi szövetkezetben dolgoztunk, én fejőnőként, a férjem állatgondozóként. Kezdetben szokatlan és főleg nehéz volt a munka, de megszoktuk. Tudtuk, csak úgy tudunk megélni, ha keményen dolgozunk. Nem válogattunk a munkában. Szerettünk és szeretünk dolgozni. Lassan kezdtünk megállapodni. Lívia miatt azonban mindvégig aggódtam. Ahogy mi eljöttünk, Apátke- resztúrra költözött a hetvenkét éves édesapámhoz. Nehéz időszak volt ez mindkettőnk számára. Állandóan leveleztünk, így tartottuk egymásban a lelket. Mai napig őrzöm a leveleit, amelyekben folyton azzal vigasztal, majd csak jóra fordul minden. Nagyon akartam, hogy így legyen. Bizakodtam, egyszer csak sikerül öt elhoznom onnan. De ez persze egyáltalán nem ment köny- nyen. Líviának új útlevelet kellett csináltatni, az ügyintézés nagyon lassan ment. A legrosszabb azonban akkor volt, amikor Temesváron kitört a forradalom és a románok lezárták a határt. Azt hittem, belebolondulok. Rovenskóban, ahol akkor laktunk, fogtuk a magyar tv adását. Folyton a képernyő előtt ültem, vagy a Szabad Európa román nyelvű adását hallgattam, hogy nyomon követhessem az eseményeket. Mint utólag kiderült, itt Szlovákiában jobban tudtam, mi történt Romániában, mint édesapámék Apátkeresztúron. Hozzájuk alig jutottak el a hírek. Elmondhatatlan volt az öröm és a megkönnyebbülés, mikor megtudtam, vége a Ceausescunak, mert tudtam, hamarosan hazamehetek Líviáért. Éppen szilveszter napjára érkeztünk meg a férjemmel, a gyerekeket itt hagytuk, mert a helyzet még nagyon bizonytalan volt. De szerencsére Nagyváradon és a mi vidékünkön viszonylag nyugalom volt. Ma sem tudom elmondani, mit éreztem akkor, mikor újra láthattam a lányomat, megölelhettem édesapámat. Nem maradhattunk ugyan sokáig, de már azzal az érzéssel jöttem el, hogy napokon belül újra együtt lehetünk. Ez 1990 februárjában sikerült is. Akkor már itt laktunk Senicán. A szövetkezetben sikerült egy kis pénzt összegyűjtenünk, azon vettük meg ezt a lakást. Van állásunk: a férjemmel együtt a helyi selyemgombolyítóban dolgozunk, Lívia az idén érettségizett és sikeresen felvételizett a pozsonyi Ko- mensky Egyetemre, francia-angol szakra. Ennek nagyon örülök, annál is inkább, mert mikor idejött, egy szót sem tudott szlovákul. Szerencsére a nyelvi nehézségeket nagyon hamar leküzdötte, ami nekem nehezebben ment. Bevallom, féltem az idegen környezettől, az emberektől, attól, hogy nem tudok szlovákul. A férjemmel ugyanis ptthon románul beszéltünk. Mikor eljöttünk, a kislány, Marka mind a három nyelvet beszélte, azonban mióta itt vagyunk, már csak szlovákul tud. Itt már egymás között is szlovákul beszélünk, azért is, hogy megtanuljam a nyelvet. Románul csak akkor szólunk egymáshoz, ha nem akarjuk, hogy a gyerekek értsék. Magyarul egyedül a nagylányommal beszélek, vele így természetesebb. A kicsik már „apanyelvet“ beszélnek, nem anyanyelvet, de én nagyon szeretném, ha megtanulnának magyarul is. Ez ellen a férjemnek sincs kifogása. Mi ezt Romániában így szoktuk meg: magyar, román, szlovák egyforma ember. Nincs különbség csak a rossz ember és a jó ember között. Nagyon meg voltam elégedve azzal, ahogy itt bennünket fogadtak. Ahogy megszerettek, segítettek, megértettek. Nem számított, hogy Romániából jött magyar vagyok, hogy nem tudok szlovákul. Elnézték, sót, tanítottak türelmesen. Ez nagyon jólesett. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha Szlovákiában fogok élni. Soha nem vágytam utazni, még Magyarországon sem voltam soha, pedig közel laktunk a határhoz. Igaz, nem is volt lehetőségem, mert útlevelet nem adtak. A férjemmel először 1986-ban jártunk Szlovákiában. A különbséget már akkor is lehetett látni. Romániában sokkal nehezebb volt az élet, de valahogy mégis sajnálom, hogy el kellett hagynom a szülőföldemet. Talán azért is, mert negyven évet az életemből ott éltem le. Ma is minden oda húz vissza: a gyermekkorom, az édesapám, az édesanyám sírja, minden. Nagyon erős bennem a honvágy. Él bennem minden emlék, habár eltelnek az évek. De ha arra gondolok, hogy a kis Marka már iskolába jár, és jól tanul,' s Líviának sikerült a felvételi, a saját fájdalmamat, szomorúságomat elfelejtem. Az ember a gyermekeiért minden áldozatra képes. Habár fáj, hogy egyedül kellett hagynom idős édesapámat, a gyerekek miatt már nem tudok visszamenni. Bár tudom, hogy amíg élek, vágyódni fogok a szülőfalum után, az otthonom ezentúl itt lesz. Ez hát Barabás Mária története. Egy ó a több tízezer erdélyi menekült közül, akik azért hagyták el szülőföldjüket, otthonukat, mert kilátástalannak látták jövőjüket. Hazát cseréltek, mert így hozta a sors. Idegenben élnek, idegenek között - lehet, hogy csak ideiglenesen, de talán egy életen át. Tudják, mit veszítettek ... S. Forgon Szilvia A súlyosabb közlekedési, ipari vagy háztáji balesetek halálos áldozatai közül Igen sok sérült életét meg lehetne menteni, ha a baleset tanúi vagy az önkéntes segélynyújtók alaposabban ismernék az élet fojtott megnyilvánulásait és a halál jeleit. Az áldozatok közül sokan azért nem maradnak életben, mert már halottnak látszanak és a szemlélődő emberek felesleges erőfeszítésnek tartják az elsősegélyt. Senkit sem szabad menthetetlennek tekintenünk, amíg testén meg nem jelennek a halál biztos jelei vagy olyan jellegű sérülések, amelyek már minden kétséget kizáróan lehetetlenné teszik az életben maradást. Az élet akkor szűnik meg, ha megszűnik a legfontosabb szervrendszerek működése: a légzés, a vérkeringés, az idegrendszer tevékenysége és ezáltal leáll a szervek szöveteinek, sejtjeinek oxigénellátása. Ámde még ez sem a halál! Van egy rövid, négy-hat percre tehető átmeneti időszak az élet és halál állapota között, az ún. klinikai halál. Ezen belül, kedvező körülmények közt, még meggátolható a halál kifejlődő folyamata, visszaállítható a létfontosságú szervrendszerek működése és a sérült megmenthető az élet, családja és a társadalom számára. Ez a kis időszak túl rövid a körülményes vizsgálódáshoz és a helyzet mérlegeléséhez, mert az oxigénhiányra legérzékenyebb sejtek, elsősorban az agysejtek perceken belül elhalnak. De elegendő ez az időszak az újraélesztés műveleteinek energikus és gyors megkezdéséhez. Ezért igen fontos, hogy ne csak elméletben ismerjük a műveleteket (tüdőből tüdőbe fúvás, külső szívmasszázs) hanem rendszeresen gyakoroljuk is, amikor és ahol csak lehet, hogy szükség esetén már gyakorlott, beidegződön fogásokkal végezzük a teendőket. A halálveszély abban rejlik, hogy a légzés elégtelensége vagy teljes kihagyása oxigénhiányt és széndioxidbőséget idéz elő a vérben. Áz újraélesztés feladata a légzés és a vérkeringés pótlása mindaddig, amíg a fontos szervrendszerek működése újból megindul. Balesetnél úgy kezdünk a sérült ellátásához, hogy mindenekelőtt tisztázzuk, eszméleténél van-e. Ha nincs az eszméletlenség vagy a klinikai halál állapotában, akkor is előfordulhat, hogy nincs ereje válaszolni vagy máskép tudtunkra adni, hogy él Ha a halottnak tetsző sérült nyaki verő- erét tapintva nem érzünk lüktetést vagy akár gyenge érverést, továbbá ha a szemhéját felhúzzuk s kitágult szembogara nem szűkül össze a fény hatására - e tünetek csupán a halál bizonytalan jelei. Ugyancsak a többi tünetet: az arcbőr és a testfelület sápadtságát, az ajkak vagy ujjhegyek kékes elszíneződését, a légzés és a szívműködés hiányát sem tekinthetjük a baleseti sérülést követő percekben biztos haláljeleknek. Az eszméletlenségnek könnyebb és súlyosabb fokait különböztetjük meg. A tudatánál levő sérült, ha teljesen erőtlen Is, bizonyos ingerekre reagál: például ha hirtelen fújjunk a szemhéjára, ennek megrándu- lásával válaszol. Könnyebb fokú eszméletlenségnek tekinthetjük, ha a sérült hangosabb szólításra főmozdítással reagál vagy, ha felszólításra képes egyszerű műveletek elvégzésére: kinyitja a száját, kiölti a nyelvét, s végül, ha legalábbis kis időre tudatára tudjuk ébreszteni, s értelmes érintkezést veszünk fel vele. Mély eszméletlenségről akkor van szó, ha a sérült akkor sem reagál, ha rákiáltunk, megrázzuk vagy vizet fröcs- csentünk rá. Minden eszméletlen vagy halottnak tetsző sérültnél kivétel nélkül elsősorban azt kell megállapítanunk, lélegzik-e, nem állt-e le a szívműködése és vérkeringése, s a légzés elégséges-e. A további eljárás attól' függ, mit tudunk meg a légzésről. Erről úgy tájékozódunk, hogy fülünket a sérült szája és orra közelében tartva, szemünkkel a mellkas légzőmozgását figyeljük. Ha lélegzik, halljuk a légzőzörejt s fülcimpánk, estleg arcunk bőrén is érezzük a légzés fuvallatát. A légzőzörejeknek egyezniük kell a mellkas mozgásával. Ha ez az egyezés nincs meg, légúti akadályról lehet szó. A légzáratok részleges eltömődése, illetve az elégtelen légzés ugyanolyan veszélyt jelenthet a szervezet életképessége szempontjából, mint a légzés teljes leállása. Légzésnél és mesterséges légzésnél a légutak részleges elzáródásáról a horkoló, sípoló vagy bugyborékoló hang árulkodik. Ha a sérült orrából és szájából a leírt vizsgálódással sem észlelünk légáramlást, a légutak teljes elzáródásáról lehet szó. Midőn a sérült megkísérelni látszik a légvételt, a nyak elülső oldalán, valamint a mellkason az izomzat feszülését figyelhetjük meg. Elégtelen az eszméletlen sérült légzése, ha a légutak szabaddá tétele után is megmarad az ajkak, orcák, orr és fülcimpák szederjessége, továbbá, ha a mellkas nem emelkedik eléggé (sekély légzés) vagy légvételnél egyik fele süllyed (paradox légzés). Ugyancsak aggasztó, ha túl gyors, illetve túl lassú a légzés - percenként negyven vagy annál több, illetve tíz vagy annál kevesebb légvétel. A szervezet kielégítő oxigénellátásáról, az elégséges légzésről az tanúskodik, ha a nyálkahártya és a bőrfelület vlsz- szanyeri egészséges árnyalatát. Dr. Szántó György Sok élet megmenthető *■ 1992. Vili. 21 Az ember a gyerekeiért minden áldozatra képes, még a szülőföld elhagyására is... - vallja Barabás Mária Méry Gábor felvétele
