Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-08-14 / 33. szám
Szerkeszti Kövesdi Károly P ár méterre az országúitól, melyen az őszi délutánon alig volt forgalom, a park két véletlen látogatója ült egymással szemben egy-egy fa árnyékában. A fák ágai között átszivárgó napsugarak telerajzolták az aszfaltot a levelek apró árnyékaival, melyek a fiatal nő arcán szeplőkként hatottak. Hároméves kisfia tőle nem messze játszadozott. Szemben egy férfi pihent, lustán legyezgetve magát egy újsággal. Már három órája üldögélt itt. Az élvezetes semmittevés már régen átcsapott vég nélküli unalomba. Arra várt, hogy kinyisson a sarkon túli kávéház, ahol egy-két unalmas találka várt rá, néhány semmitmondó beszélgetés, de ami sokkal fontosabb, valamilyen pénzkereseti forrás is. Egy kis ideig az újságot olvasta, majd a karóráját figyelte, melynek számlapján az erős fénysugár láthatatlanná tette az aranyozott másodpercmutatót. Az égbolt teljesen felhőtlen volt, csupán gyenge szellő enyhítette valamelyest a fülledtséget. Széttárta a karjait és hátrahajtotta a fejét. A szemüvegén zöld és sárga fények vilióztak. Kellemes kábulat vett rajta erőt. Úgy érezte magát, mintha körhintában ülne. A hűvös szellő és fénysugarak szúrva is simogató nyilai álomba ringatták. Keveset és nagyon éberen aludt. A feje hátra- bicsaklott, szája kiszáradt a kibe áramló levegőtől. Fel akart ugrani, de aztán hirtelen kiegyenesedett, megdörgölte a szemét, beletúrt a hajába és a szájában összegyűlt áporodott nyálat maga elé köpte. Amikor a mutatóujjával megtörölte szájszegleteit, akkor vette észre a nőt a szemközti fa alatt. Ez a délután semmiben sem különbözött a többitől. Néhány elmaradhatatlan háztartási teendő elvégzése után a nap többi részével saját belátása szerint rendelkezhetett. Miután mindent megcsinált, egyszeriben úgy tűnt neki, hogy a tárgyak, melyek körülveszik, koszosak és ütöttek-kopottak a többéves használattól. Annak ellenére, hogy a háztartásra nagy gondot fordított, a napsugarak fényében porosnak látszott, s a konyhából avas zsír és hagyma szaga áradt. Egy vég nélküli délután. Nincs semmi különös dolga. Felöltöztette a kisfiát és elindultak valamerre. A barátnője nem volt otthon. Estig még elég sok idő van hátra, de annyi azért mégsem, hogy nagyobb kirándulást tehessen. A kisfiát időben le kell tenni aludni, a férjének pedig vacsorát kell adnia. Azon gondolkodott, mihez kezdjen. A nap mintha újra megnyúlt volna. Az idő, mely könyörtelenül múlik, most mintha megállt volna. A szellő felkapott egy magányos porfelhőt, magával ragadta, MIROSLAV SALAVA hogy az utcán parkoló autók közé vágja. A kisfiú kergetni kezdte a porfelhőt. Megfogta a kezét és a közeli park felé indult, ahol egy hatalmas tölgy árnyékában lévő padra ült le. A férfi nézte a nőt és tudta, hogy az is észrevette őt. Még egyszer megnézte az óráját. Volt még elég ideje. Tekintete a nő lábán állapodott meg. Vörösre festett körmei úgy kandikáltak ki a nyitott szandálból, mint az eper a levelek közül. Kezei az ölében nyugodtak, s aranygyűrűs ujjai egy könyvet tartottak. Természetesen nem olvasott. Szemét napszemüveg takarta. Az arca ki volt festve. Tetszett neki. Nézte, anélkül, hogy bármi mást a tudtára adott volna. Mintha esze ágában sem lenne kezdeményezni valamit. A nap fokozatosan hanyatlott a nő háta mögött, s testének árnyéka, a terjedelmes tölgy árnyékába olvadva a férfi lábai felé közeledett, örült, hogy nem titkolják az egymás iránti érdeklődésüket. Már abban a pillantban, mikor leült, észrevette a férfit a szemközti pádon. Föl akart állni, hogy továbbmenjen, de a kellemes hűvösség s a tény, hogy a férfi aludt, megnyugtatta őt, így újra leült. A kisfiú utána futott és a fa gyökerei között kezdett kotorászni. Elővette a kötését és egy könyvet, melyet már vagy tizedszer kezdett olvasni. Fölváltva olvasott és kötött. Közben, fél szemmel, a játszadozó kisfiút figyelte. A szemközt ülő férfi hirtelen mozdulata megzavarta a nyugalmát, de csak miután maga elé köpött, nézte meg őt figyelmesebben. Magas, jó öltözött. Szemüveges ugyan, de a haja gondozott, és a megjelenésével kiegyensúlyozottságot, magabiztosságot és nyugalmat sugároz. Lebarnult arca, melyet az orra magasságáig egy ág takar, bizonyos fokú jólétről árulkodik. Mindez csupa olyasmi, amit környezetéből, sőt, saját magából is, már régóta hiányolt. Minden megvolt benne, ami hiányzott neki. A férfi érezte, hogy felkeltette a nő érdeklődését. Teljesen biztos volt benne. Elkezdett játszani a gondolattal, hogy mi lenne, ha ma kihagyná a kávéházat. Hiszen sohasem tudhatta, hogy milyen kikötőre lesz szüksége az életben, ezért igyekezett minél több hajóra jegyet szerezni. Azonnal és sajnálattal tudatosította viszont, hogy ez esetben a gyors siker esélye csupán látszólagos, a pozíciójáért ezúttal hosszabb ideig kellene küzdenie, mivel észrevette a kisgyereket, aki minden bizonnyal a nőhöz tartozik. S neki ma meg kellene szereznie a pénzét. Lehet, hogy legalább be kellene mutatkoznia; megnézte az óráját, van még ugyan egy kis ideje, de nemsokára kinyitnak és... a nap újra lejjebb kúszott az égen, s egy sugara, melyet eddig egy ág eltakart, a férfi szemébe tűzött. Lehunyta a szemét és elfin- torodott. A nő ezt mosolynak vélte és viszonozta. Az eseménytelennek induló nap hirtelen értelmet nyert számára. Újra tudatosította, hogy semmiről sem szabad túl korán lemondani. Hogy mindig van remény. Jó érzéssel töltötte el, hogy vannak olyan dolgok, melyek csakis az ő titkai. Örült, hogy felkeltette a férfi érdeklődését. Lehet, hogy jobban örült, mint szerette volna. Nézte a férfit, s közben arra gondolt, hogy vajon mennyi ideig tart, míg föláll, odajön hozzá és bemutatkozik. Már előre örült az ismerős mondatnak. És most! Elmosolyodott. Szépen. Barátságosan viszonozta, bólintott és mintha csak gondolatban helyet csinált volna számára maga mellett. A férfi felállt. Megigazította a zakóját és elindult. Ebben a pillanatban tompa ütődés zaja és hirtelen fékezés hallatszott, majd egy kiáltás. A férfi megdermedt és az országút felé nézett. A nő is arra fordult, s az út szélén egy személyautót látott. Egy kicsit távolabb, az út közepén egy kupacnyi ruhát és vért'. Ránézett a férfira, majd hirtelen a fa felé fordította fejét. A kisfiú nem volt ott. Még egyszer az országúira nézett, majd ismét a férfira. Megpróbált felállni és mondani valamit. A férfi ránézett, leporolta nadrágját és elindult a kávéház felé. Éppen nyitottak. Cséfalvay Ildikó fordítása A halálnak ma női arc Ma is olyan utálattal kelek fel, mint a bíró, ha aznap gyilkossági ügyet tárgyal. Borzongva bámulom az ablaküvegen túl garázdálkodó ostoba szelet, a megpenészedő, pusztuló természet utolsó sóhajai akár a tüdőmből is jöhetnének. Kezet rázok a kilinccsel, kibotorkálok az előszobába, hűséges papucsom már csóválja rojtjait, alig várja, hogy felvegyem. Belenézek a káromkodástól foncsorát vesztett tükörbe, s valahonnan mélyről elősejlik egy hamuszürke arc, amitől általában maradék életkedvem is elsiet valahová, hóna alatt az útlevelével. Cinikus, közönyös önmagával szemben a pillantás, gúnyos, kárörvendő, és nini, a száj már köpésre is csücsörödik. Gyorsan feltépem a fürdőszobát, gonoszul kitekerem a melegvízcsap nyakát, hogy forró, színtelen vérében legalább égett színt kapjon elgémberedett kezem. Az összecsapott és mohón lenyelt reggeli romjai fölött szédülten ro- mantikázni kezd az agyam, de a maradék savanyú tea felhajtása után ettől is elmegy a kedve, összepakolom a legszükségesebb holmikat, a falióra gonosz egykedvűséggel mutatja, mennyire lassan mozgolódok. A liftből még visszamegyek a zsebrádióért, amikor is észreveszem, hogy tulajdonképpen pizsamafelsőben vagyok. El fogok késni, de le van sajnálva az egész világ, ez az egész pocsék elmedaráló sátángép. Az idiótagyár szalagja lassan de biztosan közelebb visz a végső, gyönyörű megőrüléshez. Gyerünk! Az utcán álmoktól kábult, vászonarcú emberek tántorognak ócska, nevetséges kis munkahelyükre, hogy hozzátegyék a maguk kis semmijét ehhez az óriásihoz. Egyetlen örömük a délutáni sör, vagy a nemsokára szájukba szúrt cigaretta. Felfordul a gyomrom, ahogy az autóbuszon még megpróbálják elhitetni egymással, hogy tulajdonképpen van kedvük élni, s van is miért. Fosztó álarcaik alatt szürkülő csontok vicsorognak. Vajon ki milyen lelket hord csontig soványodott, elhízott, megkopaszodott szánalmas testében? A gyárkaput legszívesebben minden nap levizelném. Csak úgy zabálja a szánalmas hús-vér robotokat, akik képesek alamizsnáért végiggürcölni vagy épp ellógni az életüket. Élvezik az ürülék szagát, mert sosem éreztek még ibolyát. Várják a csont- szikés halált anélkül, hogy egyáltalán tudnának róla. A portásba észrevétlenül belerúgok, de nem tudnám megmondani, hogy pontosan miért utálom. Leütöm a kártyát, amit legszívesebben összegyűrnék, vagy más egyéb módon megbecstelenítenék úgy, hogy lehetőleg az a barom főnököm is lássa. Orromhoz elér a szag. Az a büdös, amit én titokban rohadás- nak nevezek. Az öltöző koszát és izzadságszagát ma is megkapom ajándékba, de legalább jót rúghatok az ajtóba, s elátkozhatom azt, aki éppen az eszembe jut. Már zúg a gép, kattog, füstöl az egész, zakatol, morog, csattog, legalább annyira utálhat mindent, mint én. Zsebrevágok minden mogorva arcot, a karórám az egyetlen igaz pajtás, aki informál, mennyit kell még szenvedni ebben a rohada- lomban. Totóm a kocsit, cipelem az árut. Jó lenne összetörni, földhöz- vágni, kitaposni a konzervek mérgezett, zöld levét, savanyú lelkét. A neont jó lenne vasrudakkal szilánkokra püfölni. Aki hozzámszól ezentúl, azt úgyis hasbarúgom, vagy egyszerűen kiöltöm a nyelvemet. Fütyülök. Mindenre. A legnehezebb részeknél mindig Helgára gondolok, arra a vörös kígyóra, aki már nem dolgozik itt, de annak idején egész értelmesen el lehetett vele beszélgetni. Nincs itt, Z. NÉMETH ISTVÁN így többszörösen gyűlölöm ezt az egész kuplerájt, de nincs hova szöknöm. A túlvilágban nem vagyok egészen biztos, muszáj maradnom. Még egy ideig. Zsibbad a kezem és a nyelvem, bár az utóbbinak alig van munkája, mióta Helga elment. Agyvizem minden molekulájában ott úszkál már minden, ami valaha is összekötött minket. Ez a pocsék gyár. Ez a hányhatnék világ. Ez a csokoládépapírtól csillogó naprendszer. Szemétkuka. A mutató olyan lassan mászik, hogy önkéntelenül kalapácsot keresek széttörni, beállítani a pontos nulla időt. Helga hat évvel idősebb nálam, a gondolatra gyorsabban nő a szakállam, s majdnem a fejemre esnek az üres üvegek. Gőz és bűz. Üvöltenek a percek a fülemben. Nekidőlök a hideg vasajtónak, várom, hogy történjen valami. A falakból áradó parázna üresség szinte még jókedvre is derít. Elképzelem Helgát, ahogy törli a kezét és kutatja az arcom. Nem a szemembe néz — végigpásztázza az egész tájat, jó, hogy mögém nem jön, megnézni hátulról is. „Mindent meg kell próbálni!“ - mondja. „Ez a világ jól ki van találva, csak meg kell tanulni a nyelvén. Akkor is, ha számunkra az idegen...“ „Hazudjak, szürküljek, rohadjak el?“ - kérdem. „Ne légy túl érzékeny!“ - mondja. „Az nem jó!“ Pára, kosz, ledarált utálat csörgedezik a kádakban, csípős hagymaszag jön valahonnét, fehér kötényes kövér hölgyek traccsolnak, kiabálnak. De a gépeket nem szabad túlkiabálni, mert megsértődnek, eltesznek lecsónak minket is, piros vérünkhöz nagyon jól fog illeni a leka- rikázott paprika. A fény ücsörög a fémen, a kék ég képe, s pár szál fonnyadó virág képzete úszik be a látómezőbe, majd az óra számlapja. Egyszer fázom, egyszer melegem van, de végképp elegem van. Éhes vagyok, de nincs időm venni egy kiflit sem. A gyár fortyog, kopik, szinte szemlátomást repedezik meg, maga alá temeti az embereket, akik a romok alatt sokáig élnek még, sőt vidáman társalognak, cigarettáznak, sárga málnát kortyolnak, körmeiket végigserceg- tetik borostás állukon, legénykoruk nagy slágerét fütyölik, ami nagy ló- citrommá változik a szájukban, s meglepve köpik ki a földre. Talán ha a madarak megtanulnának ugatni, akkor egy kis változás történne. Lenne, aki e csoda mellett is továbbvánszorogna, hisz a tévében kezdődik valami bárgyú film, meg kell nézni, ha meghalunk is. Az idő kon- zervjében ide-oda gurul egy koponya, azért ez a csattogás, ez a zaj, bűzlik, felpuffad a felhők teste, sikító gyermekek rohannak ki a vihar autói elé. Zuhog. Veri az ablakot. Rakosgatom a konzerveket. Gondolatban teherautón utazom. Sajnos, nem a sofőr vagyok, hanem a rakomány. „Mázlista vagy! Nagyon jól festesz. Vennék tőled egy képet, valami csendéletet, ha lehet...“ - mondaná Helga, de nem mondja, mert nincs itt. „Akár meg is élhetnél belőle...“ Akár, akár, mindig akár, akár fel is akaszthatnám magam. Szürkével dolgozom. Füstöt festek és tátott szájú halottakat. Zöld húst, hernyókat és sír fölé görnyedő aktokat. Ez a csendélet. Vászonra vinni a kificamodott mosolyt. A pálinkaszagú ölelést. A kopasz traktoristát. A létráról lezuhanó pilótát. A kilóra mérhető őrületet. A szembeköpött művészetet. „Ó, a gyár alkalmazottai megdög- lésművészek!“ - dalolom. „Nincs, ki 1 csókjaival után már r - rögtönző egyben. He őszülő szál alól vicsor utánozni a becsukom volt a szán: Őrületmi Töréken a levegőt, t dik és fü agyam. Be a magány ; magáménál dések indul részein, lát] lózzák be a zen lélegez A tüdőbe n szorozódotl a napfényre Nagyon : még, de ell rom a perce Egy robotk magam mö{ hámban, a mégis továl rázhatom^ kos, kipufi levegője mi vesebben t nék, hogy mindent, al tán, ember] ájult kigőzi ébresztene érez az en lanykaróna „Vennék csendéletet eszembe H a képeidbe embert. Le] észrevenni, a dolgok m De az is le rázsló vagy A homály, i ak - nincs magával vii maiba, végi nyugalma.“ Már töb nem láttam az ecseteke festékeket, vásznat és Belőle mai Azóta bem a világ szán maradnak, nészes n^i, gássérült gj resztek - se Talán ha ségem van i fürkéssze a próbálja m költözik el. zá. Soha n miatta ilyen hazug körül Mivel ut előtt vezet e a döntés. A mondom a ’ elém dobja hogy mindé gyorsan kisi most fog b várja, úgy fi a világ legte ne. Ott álló tóztathatatli vény. Nincs hátulról szá gyot taszít i Ha a me egy picit gy az utolscJ(»i több darab zók közé. 1 ben egy vö szik minél 1 Bartusz György: Csönd és suttogás
