Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1992-07-03 / 27. szám

*

— Ugye, Vészi Endre írta önről, hogy „szűkszavú, csendes, hosszúhajú kislány“?

— Igen, ez mind én voltam. A főiskolán. Körülöttem csupa nagylány, én meg csak Vilcsi, Vilcsike. Borzasztóan gátlásos voltam... ekkorka kis mellekkel' futkostam. Na, ennek régen vége! Kikapcsolni nem lehet, csendes se vagyok, de hiába kiabálok, úgysem értenek meg.

— Egyébként honnan ez a rengeteg indulat, a túlfűtött szenve- déh'?

— Ilyen vagyok, ilyennek születtem.

— Ez a Ferrari-vér?

— Nem is tudom. Lehet. Az édesanyám soha nem kiabált, csendes volt és nagyon szigorú, mert össze kellett tartania a családot. Néha olyan szegények voltunk, hogy már annak is örültünk, hogy volt mit ennünk. Az ajtónk persze mindig, minden vendég előtt nyitva állt. Az édesapám, ő volt a hangosabb, álmodozni is ő szokott. Végtelenül okos, előrelátó ember volt, aki az első világháború után hadifogolyként maradt Magyarországon, és minden vasárnap a könyveit bújta. Anyám volt a realista, apám a fellegekben járó olasz mandolinos. A gondolkodásmódom, a felfogásom teljesen olyan, mint az édesanyámé. Nem engedtem, hogy eltiporjanak. Én meg akartam mutatni, hogy nem fogok belefulladni az emigrációba. A férjemnek is, az országnak is, a kommunistáknak is meg akartam mutatni. Büszkeség vagy hiúság ez, nem tudom, önállóan, segítség nélkül akartam átbokszolni magam az életen. Mentem egyedül a fejem után, és ha meghalok, a két fiam sem mondhatja, hogy nem tettem meg minden tőlem telhetőt. Mert megtettem, mindent előteremtettem nekik.

— Miben látta a legveszélyesebb csapdát, amikor Németországba jött?

— Százféle gödörbe eshettem volna. Először is egy büdös mukkot sem értettem abból, amit mondtak. Azzal, hogy olaszul beszélek, semmire se mentem. Aztán a konkurencia, meg a neveltetésem... tudja, micsoda öntudattal jöttem én ki? Képzelje csak el, ülök a taxiban a legnagyobb német producerrel, aki leszerződtetett, s megpofoztam őt, amikor tapogatni kezdett. Hát ki mert ilyet megcsinálni? Én azért mertem, mert volt valami emberi büszkeség bennem. És különben is... ez a legnagyobb luxus az életben, amit megengedhettem magamnak. Hogy engem csak az simogasson, akinek nem tolom el a kezét, mert én is akarom. Ez óriási nagy dolog. Na és az emigráció vagy összekovácsol két embert, vagy elválaszt. Minket elválasztott, és ez várható volt, mert én már otthon is éreztem, hogy baj lesz, nagy baj, de akkor még nem tudtam ellenállni. Úgy elkapott az érzelem, hogy meg voltam hipnotizálva, mint a nyúl. Előbb össze kellett szednem magamat, meg kellett erősödnöm, s csak azután váltam el. Otthon, az édesanyám mellett el voltam kényeztetve, ő minden gondot levett rólam, és az első férjem, Básti Lajos is. Én a lehető legnagyobb szeretetben és gondoskodásban nőttem fel, vattába csomagolt gyémántként kezeltek nagyon sokáig, s akkor megismerkedtem a másik férjemmel és kész, vége. Hordtam

Müncheni beszélgetés Ferrari Violettával

Várkastélyba illő falépcsők a Nymphenburger- strasse egyik hűvös sarokházában. Régi stílusú lámpák, antik bútorok, faburkolatú mennyezet az emeleti lakásban. Kőszobrok árnyéka a hatalmas erkélyen. Világpolitikai eseményeket őrző videokazetták a polcokon. Németül egy szót se, magyarul annál többet értő macskapár a fotelok ölében.

„Szeretek itthon lenni - tölti be a szobát Ferrari Violetta erőteljes hangja -, legszívesebben ki sem mennék az utcára. Huszonöt évig egyfolytában úton voltam, szállodákban, bérelt lyukakban laktam, annyi minden történt már velem! Most nem csinálok semmit, csak ’ herdálom az életemet. Tényleg! Felkelek, megreggelizem, teszek-veszek, olvasgatok, bevásárolok, böngészem az újságokat, s amíg le nem csuknak, politizálok. Mert ha eljön hozzám valaki, az biztos, hogy purparlézunk. A cucimucit, az üres locsogást nem bírom, attól égnek áll a hajam. “

Tűz és keménység a szavak mögött, szenvedély a gesztusokban, erély és határozottság a mozdulatokban. Ennyi, ami látható) hallható, észlelhető. A többi puszta tény. Olasz apa, magyar anya lányaként születik Hódmezővásárhelyen. Gyermekszínész, főiskolai hallgató, majd élvonalbeli színésző Budapesten. Vivie, Ophelia, Lujza Miller és Ljuba Sevcova a Nemzetiben. Filmfőszerepek a 2 x 2 néha 5-ben, a Gázolásban, a Különös ismertetőjelben. 1956-ban már nemcsak sztár, hanem forradalmár is, majd politikai menekült. Bécs- ben musicalek várják, Németországban, a zenés műfaj mellett, Shakespeare, Molière és Marcel Achard darabjaiban is remekelni tud. Cleopatrát, Mariannát, Jozefát alakítja, és filmekbe is gyakran hívják, mert szeretik és elismerik őt.

Ferrari Violetta egy kurta évtizedet töltött csak hazai pályán, de így is űrt tudott hagyni maga után. Német színpadon 1985 októberében játszott utoljára. „A tizennyolcadik előadás után kiléptem egy sorozatból. Azt mondtam: ha megölnek, akkor se megyek be többet. Azt hitték, hogy bolond vagyok, pedig akkor jött meg az eszem. “

haza a pénzt és egy önző, egyedül csak magával törődő ember uralkodott felettem. Beleszólnom soha semmibe nem volt szabad, az elképzeléseimet megtarthattam magamnak. Ha valami nem tetszett neki, elrejtette a magnót, hogy ne tudjak németül tanulni. Despota módon büntetett. Én soha életemben nem voltam úgy elnyomva, mint ebben a házasságban, de kimásztam belőle, s hozzá ép, egészséges lélekkel.- Annyi sok nehézség mellett hogy tudta mégis megőrizni legbelsőbb énjét?- Úgy, hogy egyfolytában dolgoztam magamon. Iszonyú munka ez, amit a legtöbben sajnos nem is vállalnak, inkább mennek a hazugság, az önámítás útján. Azt mondják, a 40. éve után már minden cselekedetéért felelős az ember. Persze, ezt nem úgy kell elképzelni, hogy húzok egy vonalat és onnantól fogva egészen más vagyok... nem! Ennek magától kell jönnie és az a jó, ha minél korábban jön.- Lelkiismeret-furdalásai maradtak még a rég elkövetett hibák miatt?- Édesanyámmal szemben követtem el, azt hiszem, a legnagyobb hibát. Sokkal jobban kellett volna törődnöm vele. Igaz, amíg élt, minden évben körülbelül három hónapra kijött hozzám, és én minden egyes alkalommal bevásároltam neki, de egyszer... ez nagyon fáj, ezért borzasztóan szégyellem magam. Édesanyám ugyanis volt olyan szerény, hogy ha kért is valamit, soha nem magának, hanem ennek vagy annak. S amikor még nekem is nehéz volt a sorsom, és a saját gyerekeim egzisztenciáját sem láttam biztosítva, egyszer nagy hanggal azt mondtam neki: hagyjál engem azzal, hogy ennek ezt, annak azt, nekem két fiam van már, azokról kell gondoskodnom. Iszonyúan fájt, hogy azt a vacak télikabátot, amit nem is tudom, kinek kért, nem vettem meg neki. De hát két évig nekem sem volt semmim, a földön feküdtem, mert egyetlen fillért sem kerestem. Kemény voltam, igen, de én saját magammal szemben is kemény vagyok. A pszichiáterem az egyetlen jó barátom, de hozzá is már csak azért járok, mert ő az egyetlen ember, akiben megbízhatok. Neki ugyanis kötelessége a hallgatás, ő nem árulhatja el senkinek, hogy miről beszélgetünk.

— Amíg Pesten élt, hogyan élt?- A felhők között. Hozzám

rendkívül kegyes volt az élet. Németországban már csak a szakmában történtek velem csodák.- A forradalom alatt. 56-ban nem félt?- Egyáltalán. Egészen addig ugyanis mást sem hallottam, csak azt, hogy így a forradalom, úgy a forradalom. Forradalmárnak neveltek bennünket, és akkor én azt mondtam, gyerünk, csináljunk hát forradalmat.

— És fegyvert fogott.

— Fegyvert nem fogtam. Nálam csak golyók voltak. A második férjem kapott egy puskát, és elindultunk a káderlapokért, mert... hát nem röhej? Az volt a legfontosabb, hogy mi volt a káderlapokban. Mentem volna inkább haza a gyerekemre vigyázni. De nem! A Bessenyei meg a Molnár Tibi volt a forradalmi „parancsnokság“ és azt mondták: szerezzem meg a Nemzeti káderlapjait. Imádott tanáromnál, Both Bélánál volt a széf kulcsa, s előttem, a tak- nyos növendéke előtt kellett megalázkodnia. Ott állt előttem pizsamában, s amikor kiszedtem a papírokat, megkérdezte, mehet-e és én azt feleltem, igen. Én, a nagy forradalmár! Röhögnöm kell. Óriási szerep. Akkor persze nagyon tetszett. Jön a nagy szabadság, most már intézkedünk, most már mindent szabad lesz...- Belenézett a papírokba?- Persze, hogy belenéztem.- És miről beszéltek?- Hülyeségekről. Hogy a Mészáros Ági mennyi gázsit kért, ha ide-oda hívták. Itt, ahol ma élek, sokkal súlyosabb lapok vannak a széfekben. Mert itt is vannak széfek. A forradalom után, amikor idekerültem, tovább akartam menni Amerikába és az égvilágon mindent tudtak rólam. Az amerikai nagykövetségen. A CIA. Rólam! Mert volt már valaki, aki súgott nekik. Azt kérdezték tőlem, hogy lehetett valaki olyan nagy színésznő Magyarországon, ha nem dolgozott össze a kommunistákkal. Ez volt az első pofon, amit a drága Nyugattól kaptam. Úgy kezeltek, mint egy bűnözőt.- Hogyan jött el Pestről, milyen érzelmekkel? Félelmében menekült, vagy..- Be voltam tojva, igen. Tudtam, hogy ha maradok, baj lesz. A legrosszabb is megtörténhetett volna, hiszen az ő gyerekük voltam. A rendszer gyereke, a rendszer tulajdona. Mert annak tekintettek. Néha a fejemre is koppintottak, nehogy elbízzam magam. Megbüntettek, mert csapongó voltam. Nem vettem komolyan a marxizmust. Nekem a színház volt az életem, azt csináltam teljes szenvedéllyel, a legnagyobb imádattal, kész, ennek vége. Már nem megyek többé színpadra soha. Most már egészen más dolgok jelentenek örömet számomra. Például ideszólnak a fiaim, hogy jönnek és megrendelik, hogy mit főzzek nekik. Hát nem gyönyörű?- Ön kivételes pályát futott be német nyelvterületen is, ez nem boldogította? Mert egyik napról a másikra azt mondta: elég! S azóta se film, se színház.- Elegem lett belőle. Azt mondtam, ha még egyszer színpadra kell lépnem, beszedem az összes gyógyszeremet, inkább megölöm magamat. Komolyan itt tartottam. Rá kellett jönnöm, hogy nincs egy ember a színpadon, akiben megbízhatok. Hogy a kollégák már csak pénzért játszanak. A felelősség teljes egészében rajtam volt, közben nem kaptam egyetlen tisztességes végszót se. Megtépázott idegekkel nem lehet játszani, csak megbolondulni lehet, azt meg nem akartam.- Külföldön élő idősebb pályatársnői most kezdtek el hazajárni. Ferrari Violettát mikor lát- hatja újra a magyar közösség?- Engem már nem tudnának annyira szeretni, hogy még egyszer odaálljak és ugrabugráljak. Nem! Nekem már az is elég, ha csak emlékeznek rám, a többit meg elrendeztem magamban. Ki tudja, hogyan alakult volna a sorsom, ha otthon maradok, itt elértem, amit akartam. Van egy telkem Olaszországban, nem messze Pisától, gyönyörű helyen. Ha már az egyik hazámat elveszítettem, akkor a másikban próbálok otthont teremteni magamnak. Most még csak a nyarat töltöm ott, később majd a tavaszt és az őszt is. Kiülök szépen este a ház elé és bámulom az eget. Nem imádkozni kell — a lényében legyen ott az embernek, hogy hálás az életért. Az üdvözülést itt kell megtalálni a földön. Itt, lent kell jól éreznünk magunkat.

Szabó G. László

1992. VII. 3

ÚBUJESEfi I