Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-08-07 / 32. szám
ilasárnap '4 9 9 92. Vili. 7. Jason Conneryvel és Marianne Sägebrechttel Karlovy Varyban gy férfi és egy nő. A férfi még a krisztusi kort sem érte el, a nő már asszonnyá érett. A férfi híres apa fia, a nő majd híres anya lesz. Ennek megfelelően tündököltek Karlovy Varyban, a nemrég véget ért nemzetközi filmfesztiválon is. Jasson Connery a nevével, Marianne Ságebrecht a tehetségével. Connery Londonból jött tükörsima arccal és szelíd mosollyal, Ságebrecht Berlinből súlyos léptekkel és hatalmas lélekkel. Erős, magas és széles vállú, vonzó és ellenállhatatlan, érzéki és ironikus. Ez mind az idősebb Connery, ahogy a part- nemői látják. „Az igazi férfi.“ Jason, a fia legfeljebb jóképűnek és rokonszenvesnek mondható, kék csíkos ingjét azonban nem feszítik kőkemény izmok, arca nem árulkodik érzékiségről, egyéniségétől távol áll a rejtett, szellemes gúny. Jason Connery huszonkilenc évesen inkább egy szolid, vörös diplomára váró egyetemista benyomását kelti, akiről még senki sem állíthatja, hogy „talpig férfi“.- A papája, ugye...- ...mindig, mindenki az apámmal jön! Nem kezdhetnénk inkább valami mással?- Kezdhetjük, de előbb-utóbb úgyis a papájánál fogunk kikötni.- Esküszöm, ha legközelebb találkozom vele, meg fogom kérdezni tőle: hajlandó-e fizetni azért, hogy a népszerűségét növelem. Mert akárhol adok is interjút, mindenütt róla faggatnak, én meg már unom a „jó fiú“ szerepét, hogy újra és újra csak jót mondjak róla.- Akkor mondjon valami rosszat. .- Szerintem lefizetett egy csomó újságírót, hogy növeljék a hírnevét. Maga kire kíváncsi tulajdonképpen? Őrá vagy énrám?- Természetesen önre, de mint Sean Connery fiára.- Jó, akkor majd legközelebb... ha megegyeztem apámmal, hogy mennyit ad a gázsijából.- Ennyire terhesnek érzi, hogy a „007-es ügynök“ fia?- Igen, ennyire. Tíz éve vagyok már a színészi pályán, itt az ideje, hogy kilépjek végre az árnyékából.- Ehhez persze nagyszerű szerepek és jó nevű rendezők is kellenének.- Mauro Bolognini filmjét. A velencei éjszakát látta?- Láttam.- És? Nem tetszett?- Hogy is mondjam... Velence is tetszett, meg az éjszaka is, de ez még ugye, nem lehetett a szerepek szerepe.- Volt már más is. Musicalben a West Side Story, filmben a Lordok közt, a Csak egy álom vagy A fiú, akinek mindene megvolt. Az elsőt Amerikában, a másikat Franciaországban, a harmadikat, amelyben anyám volt a partnerem, Ausztráliában készítettük. Televíziós sorozatokról is beszélhetnék, például Az első olimpiáról, amelyet az Egyesült Államokban forgattam vagy a Dr. Ki-ről, amelyben otthon kaptam jó szerepet. Aztán itt van a Robin Hood, amelyet a világ 30 országában vetíttek. Az is az angol tévé sorozata volt. A sher- woodi erdő hősét, látja, az apám is eljátszotta fiatal korában.- James Bond viszont aligha lesz majd Jason Conneryból. Hogy finoman fogalmazzak: nem az a típus.- Nem is sajnálom, hogy más vagyok. Hozzám a romantikus hősök állnak igazán közel, vagy azok a figurák, amelyekben nagy érzelmeket mutathatok meg. A kalandfilmekben és az akciófilmekben nem érezném jól magamat, ölni, gyilkolni én még a kamera előtt sem szeretnék.- Előbb azt mondta, az édesanyja is színész.- Igen, Diane Cilento a neve és Ausztráliában él. Tizenegy év köti őt apámhoz, de már régen elváltak. Jövőre fog színházat nyitni Ausztráliában... olyan helyen, ahol eddig csak kenguruk jártak és a telefont is irdatlan távolságból kell bekötni.- Akkor jövőre, gondolom, ausztrál közönség előtt fog színpadra lépni.- Ha nem jön közbe semmi. Mert hívnak máshova is. Londonban, John Os- borne darabjában huszonegy éves katonát játszom most, és nagy örömömre olyan jó kritikákat kaptam, hogy egyszerre több darabban is számolnak velem. Ugyanakkor eldicsekedhetem azzal is, hogy azon kevés színészek közé tartozom, akiket a filmrendezők állandóan foglalkoztatnak. Otthon persze jóval kevesebbet dolgozom, mint külföldön, hiszen a brit film évek óta komoly válságban van.- A külseje miatt, hogy szőke és kék szemű, sosem voltak gondjai?- A magánéletben soha, a színészi pályán igen. Az előítéletek mindenütt pontosan működnek. Sok rendezőnek épp azért nem felelek meg, mert csak az arcomat, a külsőmet látja, a bensőmre, az egyéniségemre már nem figyel oda. Mauro Bolognini A velencei éjszaka próbafelvétele előtt annyit mondott csupán: növeszd meg a szakálladat, aztán majd meglátjuk, mire megyünk. Érett, harmincéves férfi kellett neki a szerepre és elő is hívta bennem, pedig még húsznak sem néztem ki akkoriban. És akárki akármit mond is erre a filmre, én szeretem nagyon. — Szeretni is tudott benne, nagyon. — Nekem magánemberként is fontos a szerelem. Ha nincs, rettentő sivárnak érzem az életem. x Marta és ő. Jifí Weiss filmjének német háziasszonya és Marianne Ságebrecht. Szerep és színésznő. Kiváló szerep és kiváló színésznő. Marta főz, Marta takarít, Marta mindenről és mindenkiről gondoskodik. Házicseléd egy prágai zsidó orvosnál. Takaros, meghízható, szűkszavú cseléd, közvetlenül a megszállás előtt. Eszes és értelmes, tapasztalt és megfontolt, lelke van és tartása. Biztonságot nyújt a nyurga kamaszfiúnak, szíve melegét adja a ház ifjú asszonyának és korosodó urának. Amikor feleségében csalódva magára marad a férfi, Marta még nem sejti, mekkora változás fog beállni az életében. Az orvos ugyanis úgy dönt: feleségül veszi őt. A zsidó orvos a német nőt. Kisebbrendűségi érzések csapnak ösz- sze tiszta, őszinte érzelmekkel; az egyszerű, gátlásos asszony megszeppenve mond igent a ragaszkodásában, szere- tetében biztos, előkelő megjelenésű férfinak. Házasságuk, bármilyen szép is, mégsem tarthat sokáig. Az orvos nővérei már talán el is fogadnák a német nőt, de jönnek Marta fivérei, akik gyűlölik a zsidókat, és valósággal hazatoloncolják védtelen nővérüket. De nem ezzel a jelenlettel ér véget Jirí Weiss Marta és én című cseh—német koprodukcióban forgatott filmje. Az orvos koncentrációs táborba kerül, Marta pedig, miután hiába váija őt haza, vonat alá veti magát. Marianne Ságebrecht. Amerika már megjegyezte ezt a nevet, Európa még csak most tanulja. Az 1945-ben született bajor színésznő Brad Davis és Michael Douglas partnereként aratta hollywoodi sikereit, s bár a Cukorbébi, a Rosalie vásárolni megy és a Bagdad Café című filmeket az európai mozikban is ő tette emlékezetessé, nevének a Marta és én ad majd maradandó fényt. Gyors, energikus mozdulatok, meleg, átható tekintetek, derűs, széles mosolyok. „Otthon a legtöbbször azt kérdezik tőlem, mikor akarok lefogyni végre. A válaszom mindig ugyanaz: soha! Mo- lett vagyok és az is maradok. Mintha a kilókon múlna! Martához kapóra is jött a súlyom. Erős, terebélyes asszonyt kellett megformálnom, aki majd kicsattan az egészségtől, és imádja az életet, az embereket. Anyám miatt is örültem a szerepnek, aki sok mindenben hasonlít Martára. Amikorra elolvastam a forgató- könyvet, elszédültem a gyönyörűségtől. Bennem évek óta inkább csak a komikát látják a német rendezők, úgy hiszik, nekem nevettetnem kell, szórakoztatni, a tragikus sorsú, megszomorított asszonyokat másokkal játszatják el. A Marta és én producere sem örült annak, hogy Jirí Weiss engem kért fel a szerepre. Az utolsó érve az volt, hogy Marta 37 éves, én meg szemmel láthatóan több vagyok. Jirí Weisset azonban nem tudta meggyőzni, ő engem akart és valósággal kiharcolt magának. Gátlásaim persze nekem is voltak és vannak, akárcsak Martának. Úgy éreztem, nem vagyok elég szép, elég csinos ahhoz, hogy elhitessem: igenis, beleszerethet egy orvos ebbe az asszonyba. Michel Piccoli, a partnerem erre azt felelte: ő sem tartja magát nőideálnak, úgyhogy nyugodjak meg, ezen a síkon is valósághű marad a történet. A francia nők, a feministák azonban így is el voltak képedve a film láttán. Igaz, egyetlen jelenet zavarta csak őket, amikor Marta teljes odaadással, nagy-nagy szeretettel, elfáradt félje lábát mossa. Hogy tudott elvállalni ilyen szerepet, kérdezték csodálkozva, miért kell ennek a nőnek még feleségként is a cseléd szerepét játszani? Akkor már háziasz- szony, nem cseléd, feleltem, s mert őszintén szereti a férjét, még a talpát is megcsókolja. Németországban eddig csak a televízió mutatta be a filmet, és az is csak hosszú huzavona után. A mozivezetők, a forgalmazók hallani sem akartak róla. Úgy érte őket a film, akár egy váratlan pofon. Vörös az arcuk a szégyentől. Németellenesnek tartják a filmet és attól tartanak, hogy a németek többsége tiltakozni fog a műsorra tűzése ellen. Másfél éve vetíthetnék már, de nem merik. Télen azzal utasították vissza, hogy karácsony táján nem kell lelkiismeret-fur- dalást kelteni senkiben. Tavasszal azt mondták, az amerikai filmek mellett nincs sok esélye egy ilyen történetnek. Most nyár van és azért nem vetítik, mert a szabadságok idején ráfizetés lenne műsorra tűzni. Az igazság persze másutt keresendő. Én tízéves voltam, amikor először éreztem szégyent, vagy talán bűntudatot a történtek miatt. Apám és anyám elmesélték aztán, hogy ők is sírtak, amikor a házunk előtt vitték el a zsidókat, sírtak és senki sem tett semmit. Én most, ha késve is, megtettem, amit tehettem.“ Szabó G. László „Mindig mindenki az apámmal jön“ (Milos Fikejz felvételei) „Megtettem, amit tehettem“
