Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-08-07 / 32. szám
ilasárnap A haldok ló átkaként h1 a csehszlovák kommunizmus most betonba önti végrendeletét a Duna zöld árterületén. Az ökológiai veszélyek miatti nemzetközi felháborodás dacára folyik a bősi erőmű építésének befejezése. Többről van itt szó a tarajos gőték vagy a lepkék védelménél; a fenyegető nacionalista politika áll az indulatok középpontjában, amelyek napról napra emelkednek a pusztító építkezés körül. A jelenlegi cseh és szlovák kormányok sorsa a választások után - még akkor is, ha a csehszlovák szövetségi kormány fönnmarad - Bős bizarr koncepciójához kötődik. Az év végére ki akarják szakítani a Dunát sok évszázados medréből, és vizét egy groteszk betoncsatornába akarják terelni, 65 láb (1 láb = 0,3048 méter) magasságban a mezők fölött, hogy 12 mérfölddel lejjebb turbinákat hajtson. A Duna sohasem volt kék, de most partjait és gyakran vizét is szürkés por festi meg, amint dömperek dolgoznak egész nap, hogy az erdős és természeti szépségekben gazdag árterületet 65 négyzetkilométeres víztározóval váltsák föl: a korábban csapatokban itt fészkelő fekete kormoránok elmenekültek, s kevés más madár maradt. E csatorna, amely szélesebb a szuezinél, és a falvak templomainak tornyánál magasabban halad, a Duna további 220 kilométernyi ága felett mond ítéletet. Mocsaras vízmosássá válik majd sok halban gazdag víz, amelyek régóta megélhetést nyújtottak a szomszédos falvak lakóinak. A vadvilág szakértői szerint e mellékágak menedéket adnak az őznek, a szarvasnak, a vidrának, a hódnak, 200 madárfajnak, 55 halfajnak: összesen 5000 különböző állatnak és növénynek - köztük néhány csak itt található meg -, amelyek most szét fognak szóródni vagy elpusztulnak. Egy helybelivel, Benkovics Klárával jártam a szürke mezőt, amely rövidesen tófenék lesz: ,,Kérem, menjünk már innen. Aki itt született a Duna partján, nem tud itt könnyek nélkül elsétálni. “ A környezeti veszély valóban hatalmas. De ha csak ez lenne minden. Bős nemcsak a növényekre és pillangókra vet árnyat, hanem az emberek jövőjére is. Mert e terv végrehajtói a felszín alatti nemzeti ellenségeskedést is kiássák, egy ezeréves nemzeti viszály és konfliktus érzelmi maradványait. Amikor olyan véres múltú országok, mint Szlovákia és Magyarország újra hu- zakodni kezdenek a határok kérdésében, amelyeket több mint ezer év óta vitatnak, amikor e modern államok arra kezdik figyelmeztetni a világot, hogy a másik „népirtásra készül“, akkor nem kell éles fül, hogy a szélből kihalljuk a boszniai és örményországi dobok pergését és az ágyúszót. A GÁT TÖRTÉNETE A bősi építkezés történetében nincs olyan oldal, amelyet viszolygás nélkül lehetne olvasni: vannak fejezetek a nepotizmusról és korrupcióról, a politikai haszonlesésről és a törtető ambíciókról, a sziklaszilárd bizonyítékként előadott tudományos találgatásokról, „szakértőkről“, akik azzal hessegetik el az egyszerű emberek félelmeit, hogy „bízzatok bennünk“, még ha tévedéseik bizonyítékát az avatatlanok is láthatják. Aztán ott van azok hivatali gőgje, akik semmi kivetnivalót nem látnak olyan döntésekben, amelyek következtében az autóval nem rendelkező idős szülőknek rövidesen 50 mérföldet kell majd utazniuk, hogy meglátoünnepségekrők. Mindezt még megbocsáthatták volna nekik a szlovákok, akiknek odaadták őket, de ráadásul még jól is éltek. A MAGYAROK 95 %-A ELLENZI, A SZLOVÁKOK 80 %-A TÁMOGATJA Még az 1945 utáni legsötétebb kommunista napokban is úgy tűnt, •hogy a Csallóköz 200 ezer lakójának több élelem kerül az asztalára, és tartósabb kabát a hátára. Egyetlen arra járó szlováknak sem kerülte el a figyelmét, hogy e boldogabb emberek 85 százalékának neve magyar származásról árulkodik. És ez baljós emlékeket idézett föl, amikor a, Bős hajtotta jövő szlovák álma elleni fölzúdulás kezdődött. A szlovákok 80 százaléka a gát mellett van, míg a magyar nemzetiségűek 95 százaléka ellene. Ennek egyik magyarázata az, hogy míg kevés szlovák él közel a csatornához, csaknem minden magyar nemzetiségű ott lakik, és elveszítené földjét, a könnyű közlekedés lehetőségét, és bármilyen baleset elárasztással fenyegetné. A legtöbb szlovák magyarázata az eltérő állásfoglalásra keményebb volt.,.Árulók. Mind. Hetven év után sem szűntek meg magyarok lenni. A szigetet vissza akarják venni magyar uralom alá. Ki kell űznünk őket, mégpedig most." Ilyesmiket mondanak kis szélsőséges csoportok gyűlésein, és ilyen tartalmú leveleket csúsztatnak be Benkovics Klára ajtaja alatt. Amikor az egyszerű emberek vadakat beszélnek, a felelős politikusoknak a bölcsességet kell érvényesíteniük. Ez az óvatosság nem volt nyilvánvaló a Dunán át egymásnak kiáltottakban. Budapesten vezető politikusok minden lehetőséget megragadtak arra, hogy „a 15 millió magyarról“ való gondoskodásukról beszéljenek. A mai Magyarországnak nem tízmillió lakója van? De igen. „Nagy-Magyarország" egy mitikus föld, amely csak akkor létezhetne, ha azok a magyarok, akik most Szlovákiában és más szomszédos országokban élnek, varázslat révén visszakerülnének. A provokáció nyilvánvaló volt. És azonnal reagáltak is rá. Egy hivatalos szlovák kormányközlemény Bősről, amelyet a Nemzetközi Kapcsolatok Intézete adott át nekem, nemigen bíbelődött diplomáciai finomkodással: Magyarország úgymond nemzetközi kampányt kezdett Csehszlovákia ellen... egy erősen nacionalista irányzatú csoport, amely „megszerezte a hatalmat Magyarországon, nacionalista érzéseket táplál... Nagy-Magyarország helyreállítására, beleértve Szlovákia területét is"... „A miniszterelnök 15 millió ember miniszterelnökének nyilvánítja magát... A védelmi miniszter késznek mondja magát a Magyarországon kívül élő magyarok jogainak védelmére" ... ,,A magyar tájékoztatási eszközök szándékosan félretájékoztatnak a Csehszlovákiában élő magyar kisebbségről, még népirtási kísérletekről is szólnak" ... ,,A csehszlovák kormányzatot gyakran tüntetik föl rossz színben, olyan szándékokkal vádolják, hogy meg akarja változtatni a határt ..... el ak arja lopni a Dunát"... ami mind a ,,nemzeti felsőbbrendüségi érzés és arrogancia“ megnyilvánulása. De a szlovákok nemcsak kiabáltak, amint világossá vált, hogy Magyarország nem fogja teljesíteni az erőműépítés ráeső részét, hanem lélegzetelállító tervvel hozakodtak elő. A két ország közötti útjának nagy részén a Duna a határ, kivéve egy ötmérföldes szakaszt a Dunaki- litinél abbahagyott munkálatok felett. A folyó ott egy kanyart tesz szlovák területen. ,,Jó! - kiáltották a szlovák mérnökök. - Mi megépítjük a magunk gátját itt, 200 méterrel a saját területünkön belül, és a hajózócsatornát megtoldjuk további hét kilométerrel a tó túlsó vége felé." A munkálatok szinte azonnal elkezdődtek. (Befejezés a következő számunkban) Az utóbbi hónapokban tucatszámra jelentek meg a bősi betonkolosszusról a riportok, cikkek, eszmefuttatások. Az „elátkozott gát“ szenvedélyes vitákat kavar, a környezetvédelmi érvek politikai ellentétekké fajultak és mérgezik a csehszlovák-magyar viszonyt. Ma is nagy kérdés, sike- rül-e valamilyen kompromisszumot elérni, vagy csak azért is felépül az erőmű. A hazai álláspontokat ismerjük, de olvassuk el Brian James újságírónak a nagy hagyományú angol Times napilap szombati magazinjában közölt riportját, hogyan látja egy semleges kívülálló az építkezés körüli vita összefüggéseit. A ŐSTK felvétele gassák egy mérföldre lakó leányukat. A Duna nem Európa leghosszabb folyója - ez a cím a Volgáé. De az 1770 mérföldes folyó mentén, amely most 8 nemzetet köt össze, ha nem is egyesít, és egykor számtalan törzs fordult meg a partján, a szörnyekről szóló romantikus mesék még mindig élnek. Hol kezdjük azonban Bős történetét, a szovjet környezeti brutalitás korának utolsó és még mindig növekvő szörnyéét? Talán az ötvenes években, amikor a Szovjetunió eltervezte, hogy Pozsony iparát harckocsiparkjának növelésére használja föl, és hajózhatóbb Dunára volt szüksége a szállításhoz. Akkor hát „ha már gátat építünk a vízmélység szabályozására, miért ne hajtsunk a vízzel turbinákat a gyárak áramellátására?“ 1977-ben Magyarország, szintén sugalmazásra, egyezményt írt alá Csehszlovákiával egy gát közös építéséről Dunakilitinél a víz elterelésére Bős felé és egy másik építéséről Nagymarosnál a 12 láb magas árhullámok „felfogására“, amelyeket a bősi erőmű csúcsrajáratása fog okozni. Senki sem mondta el a folyó menti falvak lakóinak, mit terveznek. Hogy folyójuk a levegőbe emelkedik. Hogy a mezőkön, amelyeket időnként földrengések ráznak meg, töltések emelkednek majd a fejük fölé. Emberek jöttek teodolittal, buldózerek követték őket. Senki sem vitatta meg a munkálatok hatását a talajvízszintre a „búzasziget“, a Csallóköz parasztjaival, amely a Duna és a 20 mérfölddel északabbra haladó Kis-Duna közötti igen gazdag termőterület, és amely gyakorlatilag az ország napi kenyerét adja. „És ha tudtuk volna is - mondja Jan Babéi, Somorja alpolgármestere - semmit sem mondhattunk volna. Börtön várt arra, aki kérdezősködött. “ De Európa változni kezdett, és 1988 tavaszára a Duna déli partján a magyarok már eléggé biztonságban érezték magukat ahhoz, hogy környezetvédelmi kifogásokkal lépjenek fel a terv ellen; 18 hónappal később, nemzetközi „zöld“ támogatással elérték a demokratizálódott magyar kormánynál, hogy elismerje a terv brutalitását - és a magyar részvételről a dunakiliti és nagymarosi gátak építésében lemondjon. Az olyan gát, amely csak a folyó közepéig ér, értelmetlenség; a csehszlovákok dühe így óriási volt. Legalábbis hivatalosan. A sziget parasztjai számára a magyarok győzelme a túlparton szívszorító képet adott egy számukra még elképzelhetetlen szabadságról - amely aztán hozzájuk is eljött 1989 novemberében Prágával, a Vencel térrel, Václav Havel bársonyos forradalmával. A falvak lakói ekkor már csak elmondhatták véleményüket a fejük fölé emelkedő csatornáról. El is mondták. Hetekkel a kommunizmus összeomlása után Euro- lánc néven állampolgári csoport alakult, és olyan szervezetek támogatásával, mint a Természetvédelmi Világalap (WWF), a Nemzetközi Koalíció, a Nagy Gátak (ICALD), az osztrák Globan 2000 és a magyar Duna Kör igen heves kampányt kezdett Bős ellen. Hatvanezres fölvonulások, a csatorna „megszállása“, ülősztrájkok a buldózerek előtt, 80 falu polgármestere által aláírt petíciók, külföldi csehszlovák nagy- követségek előtti tüntetések és a „katasztrófára“ vonatkozó magas szintű tudományos figyelmeztetések fűszerezték a kampányt. Ám a munkálatok egy napra sem álltak le. Benkovics Klára, a korábbi tanár, akit az Eurolánc vezetőjeként és a 80 faluból álló Bős-ellenes konzorcium titkáraként a harc Pasio- nariájának tekintenek, azt mondja: ,,A bársonyos forradalom után azzal bolondítottuk magunkat, hogy szabadok vagyunk. Demokrácia nincs, de félelem van. Az életem veszélyben van. Két éve beszélünk, kiabálunk, könyörgünk. Egy szavunkat sem hallgatták meg". BŐS MÁR POLITIKAI PROBLÉMA Nem mintha nem hinnének az állampolgárok érveinek. Csak már nem érdekesek. Az, hogy valaki Bős mellett van vagy ellene, már nem környezetvédelmi vita. Bős nagy szürke falu, amelyet egykor a szovjet típusú „gondatlan haladás“ legkirívóbb példájának láttak, jelképes értékűvé vált a szlovákok számára, akik a csaknem kész óriást örökölték: igen, ez független energiaforrással látná el Szlovákiát (bár szükségletének csak 16 százalékával); és hajózható csatornát adna Pozsony új, nagy kikötőjéhez. De legfőbb értéke az, mint a legutóbbi választások vitáinak hevessége is mutatta, hogy Bős lehetőséget nyújt az új szlovákoknak, hogy megmutassák az új cseh parlamentnek és a szövetségi kormánynak, hogy a maguk urai. A Duna menti síkság békéjét fenyegető még nagyobb veszély megértéséhez emlékeznünk kell a térség történelmére. Ezer éven át mindez a magyar királyság része volt. A magyar királyokat a pozsonyi nagy várban koronázták meg, amelynek lőré- ses oromzatai dél felé a Dunára tekintenek, a gazdag búzaszigetre. Közép-Európa 1918 utáni földarabolásában e magyar területek ahhoz az új, mesterséges országhoz kerültek, amelyet Csehszlovákiának neveztek el. De ha e mezők állami hovatartozása egyik napTól a másikra megváltozott is, az emberek maradtak - magyar neveket viselnek, magyarul beszélnek, magyar viseletben emlékeznek meg a magyar 1992. Vili. 7. Angol újságíró Bősről a Timesbar
