Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-31 / 5. szám
MANDY STEFÁNIA a boldog lelkek tánca fenn a boltívek alatt a boldog lelkek tánca ha siklik ha lebben miközben iiveglevegóbe karcolva a végzet és súrolod arcoddal a meánderszalag szegleteit hány kocsihajtó futott el az úton kiáltotta-e egy is: kegyelem míg láttad csapásra kidőlni a többit kiknek árnyéka már soha többé a boldog lelkek tánca a fényben árnyéktalan szárnya az ének a boltozat alól ki a kertbe elhagyva a rácsozott halszagú csarnokokat jaj a verdeső pontyok iszonyú félszeme bágyadó uszonyok csapkodása a mélyben és fenn a boltívek alatt a hangtalan vízhang mire várat ekkora csönd mialatt odabenn rettenetes rianások tudni csak te tudod merre röpülünk majd lelket süvítő hullámvasútján bár végzet ha súrol feljebb a tánc örökös lesz az ének óceánírása magasan magasan lassan éjszaka a maszkabálon fonott széksorokra szegecselt apró szemek letétben életünk most itt vagyunk sok bélszín strandra sült hús forog forog a gőzölt cínterem lilába játszó álarc mindenen fenn csöndszobák a semmi jól lakik konganak akkor is ha lassan éjszaka álom telepszik zsúfolt lárvanépre maszkjuk alatt a senki sörtefő vagyont érő boldogtalan erekkel arany terem dús félgömbök között szúnyognyi tér a gondolat egy fürdőkádba költözött hortyogva duzzad mi szobába fér a parkban kinn mit súgsz az orgonáknak hogy annyi nyit hogy égre száll a szirmanászhad s holnapra már fehér lesz a kert ellepnek mindent késő jázminok az olajfa szótalan ezüstje sírni fog mert elmegyünk s ezt nem gondolja végig illatozna DÉNES GYÖRGY Látomások A büszke tornyok elomoltak, becsukódott a tiszta égbolt, betapadtak a föld szemei, elköszöntek a halottak. Megsápadt a tavaszi tócsa, a felhők föld alá merültek, a bogáncs csillaga kihamvadt, illatába fulladt a rózsa. Megroppant a hegyek gerince, sziklák zuhantak a mélybe, szénné kövültek az erdők, szétmállt a rigók pehely-inge. Szívem megtörött, rossz tüdőmben sípolt a kénes levegő, futottam volna, tántorogtam, egy szörnyű angyal állt mögöttem. Z. NÉMETH ISTVÁN Tegnapi szomorúságom egyszer eljátszottam a gondolattal: mi lenne ha megölném őt - aki én vagyok Hogy nyivákolna siratná életét pedig azt sem tudja miért született s kicsoda egyáltalán! akkor pedig mit zokog már a gondolatra is? önmagáé tán hogy úgy félti önmagát? elképzeltem lopakodom utána és hátba szúrom vagy lelövöm mint egy kutyát de sosem tudtam vele kettesben maradni MÉSZÖLY MIKLÓS Dióhéjban Két fiatal amerikai autós turista az egyik körúti szálló előtt parkol. Már végigjárták Európát. Különböző nyelvű felírások az autójukon, a tetőn, a karosszérián, az üvegeken. Az egyik felírás: Deutschland. Deutschland über alles. Valaki szóvá teszi. Csoportosulás. Kijön a KEOK autója. Udvariasan megmagyarázzák, hogy ebben az országban százezrek pusztultak el a náci ámokfutás miatt, az ilyen felírás joggal sérti az embereket. A két fiatalember nevet: rendben van, kaparják le, nekik mindegy, s ha akarják, mondjanak valami mást. A hangulat fölenged. Találgatják, hogy mit ajánljanak. Végül ezt: Éljenek a magyarok! Fölírják, megtapsolják őket. Kérdezik tőlük, hogy innét hová. Térkép fölé hajolva betűzik: Cluj. S majd onnét tovább, végig Ázsián, és onnét haza. Dallasba, vagy hova a csodába is; angolul kéne tudni jobban. Remélik, hogy Karácsonyra érkeznek haza. Szöveg Egy deklasszált koldus kán tálja az egyik kávéházasztal mellett, lába között a botja, kezében az előírásos nyütt kalap: ..Elmondom, amire még sosem vállalkoztam, és szeretném, ha megértenének. Stom árvaszéki ülnök voltam, korábban ezredes. Negyedik éve minden második nap délelőttiét az egyik szakrendelő folyosóján töltöm, közel az alumíniumkeretes csapóajtóhoz. Már van saját székem, ahová visszatérek, mint a bumeráng. Ismerősök a csempék a falon, a repedések, a piszokcsíkok, a fertőtlenített vécé szaga. Elhihetik, hogy otthon érzem itt magamat, s talán már akkor is visszajárnék ide, ha nem ezen múlna az életem. Megszoktam, hogy adott pillanatban szólítanak, és teljesen rajtam áll, hogy kivárom-e ezt a pillanatot. De mire várhatnék másra? Az emberi nyomorúság részese vagyok, ezt minden alkalommal leolvashatom az arcokról. És hogy ők is azok. Elmondhatom hát, amire még sosem vállalkoztam, és szeretném, ha megértenének. Stom árvaszéki ülnök voltam, korábban ezredes. Determinizmus Fegyvereket gyűjt, nem vadászik. Bibliákat gyűjt, nem vallásos. Első felesége érzékeny, virágkedvelő, az emberek fölengednek a közelében, csak ő, a férje nem. Ha hazamegy, magára csukja az ajtót, íróasztalán rengeteg a fiók, de mind zárva. Felesége öngyilkos lesz. Pár hónap múlva új asszonyt hoz a házhoz. Azóta méhészkedik is. Az új asszony primitív, dühös a Bibliákra, fegyverekre, a virágoskertet hagyja elvadulni. A férfi évekig nem érdeklődik az első házasságából született lánya után, most azonban, ha a lány nagy néha hazalátogat, cinkosan őneki mutogatja az újonnan szerzett tárgyakat. Lánya meséli, hogy gyerekkorában sokat virrasztóit éjszaka, úgy érezte, hogy apja meg akarja ölni őket. „Neki mindegy, hogy virág vagy újságpapír hever körülötte. “ Most viszont öregségére kezdi eladogatni a gyűjteményét, a fiókjai kiürülnek. Jógagyakorlatokat végez, úszik, sportol, egy Bibliát megtart, templomba jár. Modora megváltozik, közlékeny lesz, türelmes. Már túl van a hatvanötön, de ötvennek nézik. Megszereti a virágokat. A felesége öngyilkos lesz. A feln ved' öt esztendej le rezerváti Öt év,^t abban a kot rozó jellegi kihat. A szülein erejével els tói, amelybe Őrültségük, litásuk nem reim a szüle haltak. így ; túlvészelt b leim remén hogy életbe — S ha éle őt! Védenü; den egyes p Émelyítő, hoz, hogy a pok cölöpjei fokú fanatiz musban az venné észre bábeltomyá rakva. Víz. Vízzi a csallóközi tett évszáza pesített be. a házak kö a portákra, fordította a nens mákul, tett egy máj tudott élS amely csupá zatot követe Portánk i hektárnyi te lapályain pe sással-nádda szakasza. A kerítést, kap a porta köré „Óvnunk ke maradjon, r nek, hogy e ne ragadhass amely a küs pokat ástak és léckaput tűm alapvetc az OPTIMÁ TÁSA, A Hj TOS MEGbi RÜLET NA< SE, A NAPI stb. És mind lebeg az Esz az adott gy hozni. Szüleim n; terében talá ezredévnyi t nő mitológia jézusi-romuli és a számom kuszából nim a Gulag-szigi német gyűjtc ra hangszere beszélhetnél Nem felm< hetsz szűk Iá cionális. Vaj ✓ T? „ megnyíltak az egek, mondE/ű ják, egy galamb is arra szállt, és szózat hallék: „Ez itt nem az én szeretett fiam, kedvem már nem lelem benne. Gottlieb, az Úr megtagad téged.“ A pisla kicsi ember, akit az imént Gottliebnek neveztek, értetlenkedett.- Miért? Hallod? Miééért? Nem kötöttem szövetséget vele! Pedig megkeresett, gondolhatod. Csodás meséket suttogott a fülembe. Városokat mutatott, ahol mindenki énrám volt kíváncsi. Engem akartak látni. Hallani! Párizs, Róma, Bécs! Aranyat mutatott. Dicsőséget. A városomban szobrot állítottak nekem. Utcákat, tereket, hidakat neveztek el rólam. Kávéházak, édességek, szivarok viselték a nevem, az arcképem. De én nem hallgattam rá. Azt mondtam, van nekem már Uram. Befogtam a fülem és ordítva énekeltem, hogy ne halljam, amit mond. Borzadva futottam tőle. Az ég persze bezárult. Szélcsend volt. És akkor feltűnt egy hatalmas termetű, vörös bársonyba öltözött férfi. öreg volt már, bár még nem őszült. Hosszú aranyszürke haja, szakálla, mint az oroszlán sörénye.- Mester! - kiabálta Gottlieb. - Hallottad ezt? Érted, hogy miért?- Értem - mondta az oroszlánfejű meglepően mély hangon -, hiszen jól emlékszem, milyen voltál, amikor először láttalak. Atyád hozott el közénk, ő mutatott be téged nekem. Kedves kölyökként hajtottad meg magad csipkés ingben, komoly fekete ruhában, rizsporosan. Atyád azt mondta,- olyan tehetséggel bírsz, amelyet kifejleszteni egyedül én vagyok méltó. Én pedig boldog voltam, hogy taníthattalak, hiszen soha egyetlen tanítványomban sem leltem annyi örömömet, mint benned. Csodálatos képességeid voltak, mindent már előbb megértettél, minthogy magyarázatomat befejezhettem volna. Nem is tanítottalak már, hanem együtt foglalkoztunk bizonyos kérdésekkel, és nagyszerű ösztönöddel mindig biztosan választottad ki a lehetséges megoldások közül a legjobbat. A cellám mellett laktál, és magam vezettelek be azokba a titkokba, amelyeket előtted fölfedni valónak találtam. És itt hibáztam. Érez- nem kellett volna, meddig szabad elmennem, hiszen bizonyos kérdésekben ijesztően éretlennek mutatkoztál. Tudtam, hogy hajlamos vagy a léhaságra, hányaveti vagy, hogy úgy mondjam, bohókás, de kedves is voltál, és pimasz soha. Mindent meg- bocsájtottam neked. Káprázatos tehetséged megszédített. Szerettelek, és büszke voltam rád. Közbenjártam, hogy kivételes elbánásban részesüljél. Rendünk megveti a nőket, te mégis asszonyt vihettél házadba, gyermeket nemzettél. Az óriás szava elakadt indulatában. Sóhajtott, legyintett, majd folytatta.- Mindent megtehettél, amit csak akartál, nem kényszerítettük rád törvényeinket. Költségekbe verted magad, kártyáztál, mi pedig fizettük adósságaidat. Mindent eltűrtünk, hiszen te igazoltál bennünket a világ előtt. Hálásak voltunk, hiszen neked köszönhettük puszta létünket. Ám neked ennyi nem volt elég. Szaglászni kezdtél, kutakodni olyan dolgok iránt, amelyeket nem volt szabad megtudnod. Nem bíztál bennem, nem hitted, hogy jobban tudom nálad, mi az, amihez jobb, ha semmi közöd nincs. Tudásvágy, azt mondod, kíváncsiság? Hiszen ha ennyi lett volna. De te nem magad miatt akartál mindent tudni, nem bölcs akartál lenni, és nem voltál hallgatag. Ostobán félreértetted a jótékonyság erényét, és mindent kifecsegtél. Szerteszét szórtad mindazt, amit csak megtudtál a titokról, elárultad mindenkinek, aki hunyt szemmel hajlandó volt meghallgatni téged. Birodalmunk megrendült, és nem neked, csakis az emberiség ostobaságának köszönhetően nem hullott darabokra. Azt hitted, talán önzésünk miatt őriztük a misztériumot? Hogy nagyravágyók, önhittek, fennhéjázóak vagyunk? Hogy érzéketlenségünk az oka zárkózottságunknak? Prométheusznak hitted magad? Emberiség üdve, boldogsága volt az eszméd? Ostoba ember! Nézz végig az általad üdvözítettek seregén! Nézd azt a boldog embert! Tudomást sem vesz semmiről, csak megy előre. Vak és süket. A szakadék vár rá. Vagy ott az az asszony. Milyen szép az arca, ha téged hall. Órákon át gyakorolta magát a tükör előtt. Egyetlen vágya, hogy a mellette ülő fiatalembert elcsábíthassa. Esetleg az tetszik neked, akinek a könny ömlik szeméből, ha művedet hallja? Menj csak közelebb hozzá, hallgasd, hogyan átkozza magát. Hogyan is viselhetné el hitvány lelke az összehasonlítást önmaga és titkunk örök szépsége között? Számára sincs már remény. Hol van hát a derű, amit annyiszor emlegetnek veled kapcsc voltál, Gottli Iáit. Ne tilt: Ismerem úja bet tudsz, eg lággá abból, választottak len napot se Nem, nem fi óra. December nal, hogy az ka. Jéghidege áztatva a ka: végzöosztag Két sorban csurog a ví; Négyen hoz: elítéltet. A fa ra állítják a módon mégse ne fekvő. V első sora bele ily módon fe áldozat előtt, tott kendőt 1 áruló szem^ katlan rimust los kábulatb a ritmust utár Szerkeszti: Kövesdi Károly
