Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-31 / 5. szám

FELELEM A SZABADSÁGTÓL?

A kommunizmus alkonyát ugyanolyan pitoreszk jelenetek kísérik, akár egész történelmét: a puccskísértetek Moszkvában alkoholos mámorba merültek, mialatt prágai maradékaik új nevet keresnek a pártnak, hogy elkendőzzék a már számukra is riasztó kommunista kifejezést. Egésznapos tanakodás után végre megszületik a név, ám a „kommunizmus“ szó, legnagyobb csodálatunkra, továbbra is megmarad. A csodálkozás nem helyénvaló: az új név régi kabátot jelöl, s tudtul adja, hogy a mi hazai, új típusú kommunistáinkról lefejthetetlen. Az életrevalóbb testvértörzs tagjai az ideológiát elhajítva, kapitalistákká váltak, s az égvilágon mindennel kereskednek, azzal a csöndes örömmel, hogy a múlt rossz álmát a jövó aranykora váltja fel. A dickensi tolvajok nem a történelmi félhomályból sündörögtek elő, ahogyan negyven éven keresztül az ideológia festegette őket: újból csak ők állnak ott, a jól ismert, régi kommunista ideológia vezérei a kezdődő kapitalizmus pultjai mögött.

Prágába ismét beszökött az abszurditás, és olyan képet vág, mintha nem lenne rég honos errefelé: az utcai árus pultján ugymás mellett hever a pornográf brozsúra és a francia szakácskönyv társaságában Szolzsenyicin Gulagja. Az egész huszadik század, a szétfosz- lott remények, álmok, ízek és bűntények egész hiperbolája egyetlen asztalon. A polgár érdektelenül halad el az abszurd kép mellett. Nem érdeklik az ételek, a bűntények, sem a pucér nők. Az érdekli, mi van előtte. Megy, maga elé meredve, leszegett fejjel: a jövőjét látja és a félelmét. Európát a szabadság kísértete járja be.

Gyere hozzám, majd én meggyó- gyítlak, kiabál a polgárra az amerikai vallási uzsorás a prágai sportcsarnokban, s veri ki a rokkantak kezéből a mankót. Meggyógyítlak én, ordít a cseh baljobbos szélsőséges, gyere velem, hajítsuk a kormányt a Moldvába, a vietnamiakat zavarjuk haza Vietnamba, s majd meggyógyulunk. Minden gondot megold a magas szárú cipő, óbégatja az ifjúság kopasz istene, egy szál gitárral, s a kaliforniai hippik idejéből elötébláboló bajszos filozófus a baloldali totalitások vonzó mágiáját élesztgeti. Az isten tudja, milyen szekta papjai, az ördög tudja, isten melyik arcának hívői, fiatal, nyári ruhába öltözött, hiszékeny lányokat locsolgatnak a kamerák tekintete előtt, valamiféle kádakban. A szent szertartás nevében. A ruha a fiatal lánytestekre tapad. Jogod van a te hitedre, szabad polgár! A polgár azonban fittyet hány az egészre, nem néz se jobbra, se balra, nem bámulja a hitét; a saját félelmére mered, s lassacskán rádöbben, hogy elvesztette a háborút. A hosz- szú, vértelen, nem túl véres, de annál pusztítóbb háborút. A háborút egy utópiával, amelyben az utópia győzött, megverve és megzabálva őt, majd eltelve győzelmével, egyszeriben, áruló módon bekrepált. A polgár egyedül maradt.

Az általam rajzolt tárcaszerű leírás nem zsánerkép, nem is összkép. Bárki mondhatja: sokkal tisztábban látja a jelenséget maga, a mások magyarázata nélkül. Nemrég a kertemben ültem, szomszédok társaságában, akik szabadon taglalták a cigánykérdést. Megoldását elsősorban a rend, az erős kéz, az igazi börtönök bevezetésében látták. Gondoljuk csak végig a dolgot, mondtam a szomszédaimnak: ha elegen lesznek hozzá, ha elég szorgalmasan szervezkednek, sok szimpatizánst szereznek, előfordulhat, hogy hangjuk elér akár a parlamentig, elképzelhető, hogy a parlament megszavazza a végső megoldásról szóló törvényt. Mi lenne az a végső megoldás? kérdezték reménykedve szomszédaim. Kiirtani őket, mondtam. Lehet, hogy a maguk parlamentje megszavazna egy ilyen törvényt. A cigány családokat valami' Karéi Steigerwald (1945) cseh drámaíró. írása a Pfítomnost című hetilap 1991. novemberi,

11. számában jelent meg.

lyen idézéssel a járási futballstadio- nokba gyűjtenék, ábécé vagy életkor szerint, s hátul, az irodák mögötti placcon, sörétespuskával lödöznék őket agyon. Vagy önkéntesek lövöldöznének, vagy hivatásosak, teszem azt, katonák. Lehet, hogy megbíznák a feladattal a cigányok egy-egy kiérdemesült ellenségét is. Ha szerencsések, akár magukat is... Nyugodtan beszéltem. A faji és a nemzetiségi kérdést népirtás nélkül nem lehet véglegesen megoldani. Hallgasson, mondták a szomszédok, aztán sokáig némán ültek. Néztem őket, hogyan bizsereg fejükben a félelem. A félelem attól, ami a fejükben van, attól, amit én csupán levezettem, amire nekik nem volt bátorságuk gondolni. A félelem, attól, hogy mi lenne, ha... hogy megtörténhet a dolog. Hogy nem akadna senki, aki nemet mondana, senki, se fölöttük, se rajtuk kívül. Csak a mi hangunk, az ismeretlen és egyszerű milliók hangja... hogy megtehetnék, ha akarnák. Hogy a demokrácia is elpusztíthatja önmagát, ha úgy akarja. A „ha úgy akarja“ kifejezés magánya. A felelősség magánya. A félelem magánya. A szabadságtól való félelemé.

A kommunista hittan, a gőzgép feltalálásának ez a groteszk következménye, amely valamiféle gépesített zenekarnak tekinti a világot - itt leütsz egy hangot, ott felcsendül a helyes dallam -, ez az idióta eszme egy fontos és isteni biztonság- gérzetet adott a népnek: a világ így és így van elrendezve, amihez neked, egyszerű polgárnak semmi közöd, amiért semmilyen felelősség nem terhel. A kommunista nép most keservesen tanulhatja, hogy ez nem igaz, hogy csak a bizonytalanság létezik, s milyen paradox (!), a hozzá társuló felelősség. A biztonság, a felelőtlenség édestestvére, elhagyott bennünket, s első, bizonytalan lépéseinket árgus szemekkel figyelik a biztonság új exportőrei, az átlátszó nézetek átlátszó megoldásainak, az igénytelen, de világos magyarázatoknak a szállítói. Az új szállítók már új ruhát viselnek, hajtókáikról leszedték a vörös csillagot. Nemcsak a biztonság szállítói azonban ők, de jelenlegi nyomorúságunk felelőseinek a megmutatói is. A felelősöket ismerjük, mindig is ők azok, a többiek, a mások, magyarázzák nekünk a szállítók és megmutatók, jóllehet sosem olvasták Sartre-ot. A pokol, mondta nekik ez a tévelygő egzisztencialista, az mindig a mások müve.

Egy orosz mondás szerint a mezítlábas gyerekek mindig kinevetik a mezítlábas papákat. Nagyon szép mondás. Arról szól, hogy a papa, mrnt minden áldott nap, berúg, és elalszik valahol a szalmában; csak a bepiszkított, koszos lába lóg ki belőle. A gyerekek minden nap kinevetik, míg csak a papa fel nem ébred, s jól el nem veri őket. A gyerekeknek azonban ugyanolyan piszkos és koszos a lábuk, s ha felnőnek, ők is berúgnak, s ugyanúgy elalszanak a szalmában ők' is, s ugyanúgy eltángálják az időközben született gyermekeiket. A mondás elárulja, mi köti össze a papákat a gyerekekkel s mi választja el őket egymástól. Összeköti őket a nyomor és a piszok, és elválasztja őket a félelem. Talán megfelelőbb hasonlatot is találhattam volna, de talán ez is megfelel, hogy illusztráljam: Közép- Kelet-Európában piszkosak a lábak. Közép-Kelet-Európa mezítlábas, s az elkövetők, mint ismeretes, mindig ók, a mások, azok a többiek. Mindig a mások lába. A történet tanulsága is világos: a mezítlábasok és piszkos lábúak serege a cipőt viselők szórakozása mellett püföli egymást, s mindig későn jut el a felismerésig: a félelmet, sajnos, nem altatja el a vér, s a cipőt nem pofonokból varrják.

A mi Európánkat, mint említettem, a szabadság kísértete járja be, s felzabálja tanácstalan gyermekeit. Az üresség kozmikus tere, amely mindig veszélyezteti a szabad lelket,. megtelik a szolgaság aranykora utáni sóvárgással. A megaláztatás, amelyet mindenki átél, aki a szolgaságot ismeri, nem csak az elnyomók ellen fordul, de azok ellen is, akiket

megaláztak. S a megaláztatástól sajgó sebekre gyógyító, hazug, nacionalista kötszer kerül. Horvátországban, Szerbiában, Lengyel- országban, nálunk, mindenütt. Már tekerednek a kötszer-szalagok. A népek ismét a pótolhatatlannak hitt nemzeti identitásba és specifikumokba révednek. A specifikum azonban lehet a saját korlátoltságunk, az identitás a saját butaságunk, amely különbözik a külföld butaságától. Félelmük okozóját ismét a környezetükben keresik; az első, legközelebbi szomszédnál, legyen az lengyel, orosz, magyar vagy zsidó. S mint mindig is, Közép-Euró- pa, a történelem eme abszurdisz- tánja tájain, ismét magányos lelkek készülnek bolyongani, félreismert és félreértett lelkek, a honi közösségekből elűzöttek. Számunkra a nemzet a legnagyobb érték, mondjuk. Az önmagából, a lényegéből adódó, kétségbevonhatatlan érték, míg ellenben a szabadság egy fáradságos, véget nem érő erőfeszítés az általános emberi értékek közötti keresgélésben. A mennyekbe azonban, kiáltjuk, mindig a.nemzetek emelkednek, sosem a polgárok.

Európába akarunk jutni, holott rég oda tartozunk, abba az Európába, amely a szabadság szinonimája. Amelytől rettegünk. ,,A világ a mi számunkra", írta húsz évvel ezelőtt Jan Grossman, „mindig a haza ellentétét jelenti. A világ nekünk csak arra való, hogy kifessék, hogyan kellene visszahúzódnunk belőle. A világ az, amit a jobbágy lát, amikor megrendültén kapja le süvegét az úri hintó előtt, ám alig tűnik el a hintó a láthatáron, fenyegetően megrázza a fütykösét, fejébe csapja a sipkáját, s az első kocsmába siet, hogy kieressze a gőzt egy dalocska mellett. A világ az, amit a paraszt lát, aki bekukucskál a várablakon, hogy meglesse, hogyan él az úri nép: a zongoránál ülő hölgyike előtt francia könyvek, bálozni Bécsbe jár, svájci sziklákon szökdell, itt is, ott is otthonos.

Pedig Európa nem külföld. Az európaiság nem pusztán ügyes export kérdése. Az európaiságot az az intenzitás jelenti, amellyel tapasztalataimat (amelyeket talán a legkisebb térben és a legrövidebb időn belül, Itt és most szereztem) az általános emberi és meghatározó tapasztalatokká bóvithetem. Kérdéseket feltenni, s nem csupán elfogadni őket, ez a nyitja mindennek. “

Azért mondom ezt, meri a kultúráról beszélek, annak hatalmáról és erejéről. Általános hiedelem, hogy a kultúrának mérhetetlen emberi és gyógyító hatása van. Megfosztja az embert a magánytól és a félelemtől. Hogy átlépi az elhagyott lelkek és az elhagyott nemzetek határait. Hogy borogatást rak a fájó magányokra és sajgó félelmekre. Hogy a kultúra a szabadság reinkarnációja, amely után annyira vágyunk.

De nézzünk csak körül: hol zeng a művészet szabad hangja? Ki kiáltja el magát, mint Gogol szerette volna, s mondja határozott hangon: erre, előre! Ki adja meg az irányt? A régi, szabadság nélküli világban a művészetnek erős volt a hangja, és kiállt a szabadság mellett. Most megkapta, és nem hallani a hangját. Hallgat, mert haldoklik? Tévedés. Haldoklik, mert hallgat. S ha beszél, csakis önmagáról, a saját kínjairól. Mintha félne a korától. Lehet, hogy a huszadik század olcsón, utópisztikusán megalkotott művészete nem tud világos válaszokat adni kora kérdéseire, mintha nem értené az újat. Mintha nem lenne tisztában feladatával, értelmével, mintha nem tudná megemészteni a nagy utópiákat a legvéresebb század fényében.

Mindaddig azonban Szolzsenyicin keserű feledésbe merül a pornográf folyóiratok tompa és agresz- szív környezetében, az utcai árus pultján, mintha az a meztelen agresszió a halottak millióit akarná visszaebrudalni a maga halott, szibériai világába, hogy mi, élők, a pornográfia barátai, nyugodtan ebédelhessünk a francia szakácskönyv receptjei szerint. Gogol azt mondta rólunk, hogy a házunk fölé ez van írva: Londoni és párizsi idegenek.

Kövesdi Károly fordítása

l/l r\fi

földi helytartói

Friedrich Nietzsche idő előtt megölte az Istent. Az Isten hajlandó megöletni magát, de csak abban az esetben, ha lehetősége van halottaiból feltámadni. Ebben a termékenység régi mítoszai megegyeznek a kereszténységgel. Nietzsche Marxszal, Durkheimmel, Leninnel, WelIsszel, Shaw-val és a többi racionalistával együtt arra a megállapításra jutott, hogy az Isten a gyenge elmék szüleménye; létezése bizonyíthatatlan, ám sok függ attól, mit értünk létezés alatt. Ha az ember szükségét érzi valaminek, ami megnyugtatja, akkor az Isten szükségessége az ember szempontjából nézve kellőképpen megindokolja a létezését, és megfelel a gyakorlati szempontoknak is.

A szekularizáció és a militáns ateizmus a múlt századba nyúlik vissza.

nagy műveltségű filozófus. XXIII. János Pápa kezdeményezésére vett részt 1962- ben a II. vatikáni zsinaton, hogy segítsen az egyház modernizálásában. Ez az „ag- giornamento" új szabadságot kínált a hívőknek. A pokol nemléte is körvonalazódott, s a nők nemcsak mint gyerekek kihordására szolgáló lények jöttek volna számításba. Sót, távoli lehetőségként a papi nőtlenség felszámolása is felvetődött, és az is, hogy a nők is teljesíthessenek papi hivatást. VI. Pál azonban ismét megerősítette a régi doktrínákat, s ezzel keresztülhúzta a világ katolikusainak várakozását. Amikor Wojtyla felvette a Pál nevet, figyelmeztette a világ katolikusait, hogy nem hajlandó kompromisszumra, mely lehetővé tenné a vallástól és az egyháztól való elfordulást. Arisztotelész azt mondta, hogy az emberi nem a fájót

S

•$

V.

o-o

(3

I

A Szovjetunióban viszont csak nemrég számolták fel az istentagadó múzeumokat és a tudományos ateizmus tudományos fokozatait. A pravoszláv és görög katolikus egyházak a volt Szovjetunióban életképesek, a világi alternatívák pedig szégyenteljesnek, üresnek és tartalmatlannak bizonyulnak. A szomszédos Lengyelországban az egyház elpusztíthatatlan vitalitása váltja ki csodálatunkat. Nem véletlen, hogy éppen ebben az országban született és nevelkedett a világ lelki atyja. De csak most, a kelet-európai kommunizmus romjain érthető megválasztásának indokoltsága.

AZ IMÁDSÁG ÉS A CSODAKERESÉS

Karol Wojtyla a 263 római pápa, 1522 óta az első nem olasz nemzetiségű, 1866 óta a legfiatalabb s a pápaság történetében az egyetlen, aki Kelet-Európa szláv közösségéből származik. II. János Pál olyan ország szülötte, ahol a lakosság 95 százaléka katolikus. A hitet rendszerint az üldöztetések erősítették, s lényege- a szabad akarat, a választás joga - nem különíthető el az üldözöttek politikai törekvéseitől. A Szolidaritás mozgalma a katolikus vallásnak köszönhetően bontakozott ki. Lech Walesa buzgó katolikus. Amikor Lengyelországban nem kommunista kormányt választottak, Tadeusz Mazowiecki- abban az időben egy katolikus lap kiadója - lett a miniszterelnök. II. János Pál aktívan nem vett részt a lengyelországi változásokban, de példájával és nemzetközi tekintélyével a változások hátterében állt.

Jézus Krisztus világosan kifejtette álláspontját, amikor azt mondta: nem szabad, hogy a vallásnak köze legyen a politikához. Nem csatlakozott azokhoz a rajongókhoz, akik meg akarták dönteni Palesztinában a római uralmat. Cézár az Cézár, az Isten pedig Isten, birodalmuk nem köthető össze. Viszont Krisztus olyan országban élt, ahol gyarmati hatalom uralkodott, s amelyet csak az adó és a polgári rend érdekelt. A másokat szolgáló hatalom eltüntette a politika és a vallás közti különbséget, mivel mindkettő törvényekben szabja meg, hogyan viselkedjenek az emberek. Ezért látjuk néha úgy, hogy a különféle egyházak vezető személyiségei alá vannak rendelve a világi törvényeknek. Az egyszerű emberek, akiknek szükségük van a vallásra, csalódottak, úgy érzik, indokolatlanul avatkoznak bele jogaikba. Az egyházi méltóságok nemritkán kénytelenek végigutazni a kontinenseket, hogy megoldják a konfliktushelyzeteket.

II. János Pál rendkívüli egyéniség,

fenntartásra hivatott - saz egyházi méltóságok magukévá tették ezt a gondolatot. A világi hatalom által jóváhagyott plakátok azt tanácsolják, hogy a szexnél használjunk óvszereket. Az egyház semmit sem tanácsol, mert már mindent elmondott. Ami a poklot illeti, Wojtyla bebizonyította létezését.

A dogmatikus kommunizmus felbomlásával talán fokozódik a dogmák elutasítása is. Ha az érsekektől, pápáktól, ajatol- lah-któl azt várjuk, hogy kitöltik azt az űrt, amit a világi hatalmasságok hagytak maguk után, alighanem tévedünk.

AZ EMBERISÉG MEGÚJHODÁSÁT VÁRVA

II. János Pál minden nehézség ellenére is képes lebilincselni a híveket. 1990 végéig 200 millióan hallgatták meg miséit a templomokban, a stadionokban. Érdekes megfigyelni, miképpen fordulnak feléje a hívők. A legfőbb lelkipásztoruknak tekintik, de egyúttal készek ellenállni a pápa konzervativizmusának.

A katolicizmus Fekete-Afrikában és Latin-Amerikában is tért hódított, 1950- ben 25 millióan, 1990-ben már 125 millióan voltak. A gazdaságilag fejlett országokban azonban a katolicizmus hanyatlóban van. Az Amerikai Egyesült Államokban csökkent a templomjárók száma. Ez annak a következménye, hogy a pápa nem hajlandó olyan kérdésekkel foglalkozni, mint például a születésszabályozás, a homoszexualitás, a válás és hogy a nők is teljesíthessenek papi hivatást. Nagy-Britanniában az 1991 márciusi statisztika szerint az utóbbi 10 év alatt félmillióval kevesebben járnak a vasárnapi szentmisére. A katolikus egyház híveinek 14 százalékát, az anglikán 9 százalékát veszítette el; a baptisták száma nem csökkent, s az evangélikus egyházak fellendülőben vannak.

Ez utóbbi keresztény mozgalom misz- szionáriusai többnyire amerikaiak, jelentős összegekkel támogatják őket, s oda is eljutnak, ahol korábban ez elképzelhetetlen lett volna, például a Rio Grandetól (az USA és Mexikó határa) délre. Ezek a harcias fundamentalisták Nyugaton főképp a televízióból ismertek. Némelyikük inkább a Mammont részesíti előnyben az Istennel szemben. A ma már 73 éves Billy Graham méltóságos alakja a rendíthetetlen, hithú baptista felekezetet képviseli. Fellépései rendkívüliek, de nem hivalko- dóak. Az emberiség megújhodásáért kiáltó szavának szilárd bibliai alapja van. Jobban ismeri a Bibliát, mint a követői. Mindenfajta fundamentalizmus rossz, de a keresztények számára nem kötelező. Az iszlámmal más a helyzet. (Folytatjuk)