Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-31 / 5. szám
Isten földi Az 1992-es részletes Halálbüntetés helytartóiról kínai Zsilka László olvashatnak horoszkóp (2.) vasárnapi elmélkedése a 4. oldalon a 6. oldalon a 8. oldalon Hónom alatt csörögefánk Úgy eseti, hogy jött a vasárnapi felkérés, írna az ember fia pár sort a farsangról, merthogy lassan itt van a nyakunkon; igaz, nem olyan csinnadrattával, mint a vagyonjegyes privatizáció, nem oly alattomos feszültséggel, mint az ősi földek nevesítésétől való félelem, vagy a közelgő, nem sok jóval kecsegtető választások, de azért csak itt sündörög, s emberi vonás, hogy magyar ember sanyarúság idején is vígadozik, sőt, akkor igazán. Elkezd hát farsangban gondolkodni, jön-megy, utazik, dolgozik, nyűvi az idegeit, számolja, hány nap még fizetésig, szaglászik, hol olcsóbb a tojás, hol kapni házi kenyeret, jár a tekintete, mivel seftel a szomszéd, hogyan tollasodik az egykori apparatcsik, valami véletlen folytán betér a munkaügyi hivatalba, ahol krőzusi pompa kellős közepén terpeszkedik az új habostorta krémje: az állami hivatalnok, s egy pillanatra eljátszik a gondolattal, mi lenne, ha a felbőszült munkanélküliek kilógatnák az ablakon, ekkora szemfényvesztés, éppen a csórók hivatalában. De hess, hagyjuk a hiábavalóságokat. Farsang közelít. Mélázva továbbmegy az ember fia, beül egy kávéra valahová, reggel van, parancsolnák le róla a kabátot, hiába tiltakozik, hideg van ebben a hodályban, ő meg annyira szereti a meleget, hogy zokniban alszik, a mogorva szocialista pincér, aki rendőrnek képzeli magát, nem szolgálja ki, tovább- slattyog hát, cihelödik, morog, a következő helyen jó meleg van és félhomály meg nyugalom, a szomszéd asztalnál csencselök ülnek, lehetnek úgy tizenhat évesek, VAT 69-et isznak és Marlboróból eregetik a karikát, s kulturáltan csevegnek arról, hogyan szorították a falnak az ürgét, elő a borotvát, utána kissé megrugdosták, mert az ürgehús is puhítva jó, no, ez már kicsit farsangosabb, gondolja az ember, kávéját kavargatva, mulat az aranyifjúság kora reggel, ezekből lészen a társadalom elitje, meg a kommunista papzsákokból, lesz itt színvonal, hiába, csak ő ilyen kétbalkezes fácán, aki még se Harvardot, se Agrobankot nem jegyeztetett, pedig enélkül a békekölcsönösdi nélkül aligha lesz belőle Maxwel, Rotschild, Krupp és Krause, pedig már mindenki ezt hajszolja, a szomszéd is hasonlítgatta a minap, ez a kettő valami közös cég lehet, mondta, hisz mindkettőn az áll, hogy icso, valami átverés lehet, szóval csupa dörzsölt, hétpróbás vállalkozó, csak te vagy ilyen tehetetlen, morogja a felesége, gondolj a fiad jövőjére, másra se gondolok, ugyan, ezerötszáz dollár kell, mondja ismerőse, azzal bárhol befogadnak, ha úgy adódik, hogy dobbantani kell, miért kellene dobbantani, s hová, talán Rióba? Hoppá, le a kalappal, Freud mester, Rió, Rió de Janeiro, Brazília, hát persze a farsang! Mégiscsak van isten meg célirányos gondolkodás. Nosza, csörögefánkot a hónunk alá, s menjünk Rióba, az ám a karnevál, a farsang, a maszkabál, igaz, mi nem vagyunk latinok, sem olaszok, se spanyolok, se németek, ahonnan átvettük a szokást, mi csak középeurópai proletárok vagyunk, dehát ott is élnek proletárok, mégis utcabálokat rendeznek, városrészek versenyeznek, melyik utca, melyik háztömb riszálja jobban a derekát, ringatja kebleit, színesbörű és mulatt és fehér és mesztic, egyre megy, a fenébe is, hisz ők is mennyifélék, jut eszébe az ember fiának, mégis erre készülődnek egész éven át, nem az etnikai határok tologatásán mesterkednek, hanem az új tánclépések kombinációit gyakorolják, hiába a vérükben van a tánc, a vérünkben van a buzgalom, hogy egymás tyúkszemére hágjunk, álarcosán vagy anélkül, talán, ha elmennénk Rióba, farsangi tanulmányútra, hónunk alatt a csörögefánkkal, hahó, itt vagyunk, megérkeztünk mitteljuropból, újfajta táncokkal és figurákkal, nemzetiségi kérdéssel és kárpótlással, belüggyel és nyelvtörvénnyel, hoztunk nektek bizottságot, amely kivizsgálja, a törvény szerint dobban-e a lábatok, hoztunk nektek kulturális szervezetet, amelytől megtanulhatjátok, hogyan kell csendőrzubbonyba zupáltatni a népi kultúrát, bogárkáim, hát nem csodálatos, mennyi ötletet, új melódiát hoztunk nektek, de mi ütött belétek, miért vagytok olyan gorombák, hogy vissza akartok kergetni minket, hogy a kutyának se kellünk, mi csak idefelé vettük meg a hajójegyet, hé, legalább adjatok kölcsön a visszaútra, hogy visszamehessünk a: kultúra bölcsejébe... Az ördögbe is, kihűlt a kávém, úgy elméláztam, pedig még annyit szerettem volna mesélni, egykori farsangokról és mulatságokról, ősapáink és ősanyáink báljairól, mert táncoltak azok még az erdei tisztáson is, a hosszú, kimerítő robot után is, falusi zenekarokról és szétrúgott bőgőkről, vízkereszttől hamvazószerdáig, s még azon túl is. Sebaj, majd legközelebb. Talán majd egyszer. Kövesdi Károly
