Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-24 / 4. szám
épett az emel- elbizonytalano- b&btt, mozdu- lán gesztikulál- ilma sem volt, sivárok, aztán nberek bizony- gükre vall, és- Ember, úgy /ány a Húsvéttszembe, hogy Mivel szemé- sorok írójával, ez egyáltalán, ott kegyetlen- űnő eszmefut- izért becsület- 1 megnevezni remén nem is, s egy kis fantá- ki is vagyok áradjunk any- cezdőbetűje S. ilmplakátokon Sokaknak bo- az embereket, isolom őket. óc, sem variá- ézők vélemé- olyásolni csak it. Az igazi filmjeimet, és . Ők ugyanis ajta film létenet forgatom, km, hogy már jezői stégre. Ez ni az életben. | csomó filmet darab Diktátor ha érthetetlen, i dolgot látna, ki -, egy óra |k kajálni - vektorom vállát. |nálok forgató- pillanatnyi és emóciók lülöm meg na- emem és bará- |csak elképzel- , sokszor nem így parázsló udom vélemé- fezek. karsz csinálni a Diktátorral a végén? - kérdezi nagyokat nyelve ebédjéből.- Nem tudom, most fogom eldönteni ebéd közben.- Most, csak úgy, natúr?- Csak úgy, natúrszelet, gyorsan, de biztosan.- Ebből baj lesz.- Nem érdekel, te csak jöjj és láss.- Megpróbálom. Lassan eszegetem a nagy tál spahelyett a mi hatásunk érvényesüljön a dolgok menetére. Sajnos, életünk rövidsége olyan minimális időt ad rendelkezésünkre, hogy nem mindig sikerül kiengedni a szellemet, és halálunkkal, energiáinkat megsemmisítve, semmivé válunk. al-I Fiatal koromban nagy kópé voltam, fafejű és makacs. A Kos jegyében születtem, s lehet, a csillagok variációkká alakítani. Az 1 az min- dig egy, a 2 mindig kettőnek, de legfeljebb tizenkettőnek, huszonegynek hangzott. Ez a zártság elszomorított, s valahogy így alakult ki bennem a racionális (totál racionális) megvetése és az irracionálishoz való vonzalmam. Csak így történhetett valahogy, hogy a fában nem csak fát látok, hanem embert, állatot, mindenféle gyűrűket, szövevényeket, de sohasem egy határokkal körülzárt rendszert. HAJDÚ ISTVÁN A d i ^ t á ^ ° r avagy egy film záróképének születése gettit. Úgy össze van fonódva, si- kamlósságával is összetartva, hogy nagy ügyesség kell hozzá. Ráadásul a vörös kecsap átláthatatlanná teszi a szálak folyamatosságát. Mint a takaró alól kikandikáló lábak: csak a kontúrok szerint lehet követni útjukat. Nekem jó szemem van, mindent látok, még a takaró alatt is. Kezembe ragadom a villát és kanalat, megcélzók egy szálat, és kezdem lassan feltekerni. Egyenként mindegyiket. Jöjjön hát a diktátor. I Az emberi sorsok fura összevisz- szaságában az ember, mint mozgató erő, gyengeségével tehetetlenné válik a sors kezében, ha nem ismeri fel idejében a maga rejtett energiáit, s ezeket szunnyadásukból felszabadítva, tudatosan nem alakítja irányukat. Fittyet hányva sorsnak, szerencsének, az élet véletlenszerű esetlegességeinek. A legnehezebb megtalálni azt a bizonyos Aladdin-lámpát, amelyben energiáink szunnyadnak, megtörölgetve kiszabadítani őket, megzabolázásukkal átlépni a határt — a dolgok ránk gyakorolt hatása akkori állása edzette acélszilárddá koponyámat, kőkeményre szarvaimat. Gyermekkoromra nem emlékszem, kivéve azt a pillanatot, amikor először sírni kezdtem. Már akkor tudtam, hogy azt a fenekemre mért ütést sokszorosan vissza fogom adni a körülöttem élő emberek pofájába, dühömben kemény ütéseket mérek embertársaim lelkére, fájdalmat okozva gyengeségükért. Ezt már akkor tudtam,-de pirinyó fejemben más felismerés is született. Az, hogy létezem, olyan valószínűtlennek, érthetetlennek és fájdalmasnak tűnt, hogy újra bömbölni kezdtem, kínomban és félelmemben, létem miatt. Böm- bölésem és kínom fokozódott, mert rájöttem, hogy létem múlandó és a halállal szembeni tehetetlenségem puhította koponyámat, csorbította szarvaimat. így képzelem el akkori magamat, most, néhány évtized után. Ettől a pillanattól kezdve semmire sem emlékszem, hatéves koromig. Akkor kezdődött a tudás csorgatása agyvelőmbe. A betűket szerettem, a számoktól iszonyodtam. Nem lehetett őket tetszőleges, akusztikus II A halál és. a semmivé válás, ha mentesek vagyunk mindenféle túlvilágtól, átszellemüléstől, egyszerűen mindenfajta más létszint egzisztálá- sától, tudatosan vagy tudat alatt, mindegy, végigkísér életünkön. Mivel a halál fölényállapotban van az élettel szemben, erőinket fölöslegesnek tartjuk kiszabadítani. Szétfolyik testünk, lelkünk, korccsá zsugorítva lényünket, szürkévé festve arcunkat, szétzilálva akaratunkat, jellemünket. Nietzsche szerint csak át kell ugrani egy másik világba. De mer-e valaki egy ismert világból egy teljesen más, ismeretlen világba ugrani? Mer. al-II Megtanultam írni, olvasni. A fejemet telegyömöszölték adatokkal, nevekkel, teóriákkal. Azzal a nagy csalással, hogy sose tudod, hogy mire lesz még az életben szükséged, az ember élete végéig tanul. Fogadnék, hogy magyartanáromnak gőze sem volt arról, mi az idődilatáció, fizikatanárom meg a Szózatot sem tudta. Akkor miért akarnak az én fejemből adatszemétdombot csinálni? Ma már ez nem érdekel, csak úgy mondom, ez jutott az iskolarendszerről az eszembe. Kezdetben érzékeny voltam magamhoz és máshoz is. Megsirattam mások fájdalmát, segítettem a bajlódókon, irtottam a rossznak magját. Amíg ki nem nyílt a csipám. Rájöttem, hogy csak szemszög kérdése, mi a rossz és mi a jó. Továbbá arra is, hogy az emberekben eredendően el van hintve az egoizmus magja, ami minden gonoszságnak csírája. Sok minden nem sikerült akkoriban. Sikertelenségeimnek oka valószínűleg az a felszínes nemtörődömség volt a világ iránt, amelyet később elvetettem, és másokba tápláltam bele. Gonosszá és közönyössé váltam, harapva, rúgva a körülöttem lévőket. Rájöttem, nem babra megy a játék, és csörtetés nélkül egy helyben toporognék. Tehetségem és fogékonyságom még jobban fokozta becsvágyamat. Újra tanulni kezdtem, már nem hisztérikusan és mindent, hanem agyafúrt rendszer szerint, sok kiskaput kitárva hagyva az új, számomra hasznos információknak. Életem úgy rendszereztem, hogy már nemcsak belőlem zsigerel- tek, hanem én is loptam mások tudásából. Kifejlődött bennem az emberek iránt a szelektálás képessége. Fel tudom ismerni a beszédes, az okos beszédes, a buta beszédes és a nem szívesen beszélő, szivacsagyú embertípust. Az álbölcselkedö a legveszélyesebb. III Ugrálunk, ugrálgatunk. Előre, hátra, fel, le. Nem mindegy, hogyan. Nyitott szemmel, merészen és elszántan, vagy csukott szemmel, reszketve, tele gatyával. Ha az utóbbi szerint ugrunk, előre ugyan, de abba a világba huppanunk vissza, ahonnan jöttünk. Ez még jobban roncsolja hitelünket, erőinket. Ámbár aki nem eléggé elszánt, az ne ugráljon sehova, az üljön a fotelban a kandalló mellett, és szívja a pipáját. Gondolkozzon a világ dolgain. Mást nem érdemel. A szép, új világba csak bekukkanthat. Ez a medúzaember. Ha kivetik a partra, kiszárad. al—III Rájöttem, hogy az emberek számára nagyon fontosak a kapaszkodók. Szinte mindenbe kapaszkodnak. Teóriákba, filozófiákba. Istenbe, a semmibe, egymásba. Ez az ún. halotti görcs az ujjaikban. Fogódzóikat saját szükségleteik szerint választják. Különleges érzéssel használtam ki gyengeségüket. A gazdagnak elég dicsérni vagyonát, hólyaggá püffed örömében. A szegényt egy szelet kenyérrel tettem lekötelezetté. Van, akinek a jóllakáshoz elég Isten szava, másnak a fegyverropogás. De a gonosz mindenkiben ott van. Elég volt sejtetnem velük, hogy ezt tudom, azonnal megszelídült a legvadabb tekintet is. Ilyen módon szépen lépegettem előre, embertársaim fejét köldökig a hasukba nyomva. Ha valaki bántott, nem az arcom tartottam, de amikor hátat fordított, egy jó nagy husánggal az orrába ütöttem a hipofízisét. A fájdalmat nagyon nehezen viselték, így jobbnak tartották elkotródni. A hasonszőrűeket azonnal felismertem. Sosem bántottuk egymást. Néha egymásba kapaszkodva, erőinket egyesítve új rabszolgákra vadásztunk. Iskoláimat sikeresen végeztem. Míg mások próbálkoztak a felvételivel, anyagiakat és megaláztatásokat is latba vetve, én már rég diplomával rendelkeztem. Nem említettem a nőket. Az egészről az a véleményem, hogy nincs emancipáció és matriarcha. Slussz. IV Akinek sikerült egyesülnie a szellemével, azt nincs erő, mely szét tudná zúzni. A haláltól sem fél. Tisztázta magában. Koholt vád és üres fecsegés, hogy azok a nagy egyéniségek, akik saját életükre törnek, gyenge jellemek. Épp fordítva van: joguk van hozzá. Hátba támadják még a halált is, míg mások beeresztenek félelmükben, puha ágyukban. Istent hívják segítségül, bűneiket olcsón kikotyogva, életművüket felrúgva, megalázkodva saját maguk előtt is, pénzt vagy másokat felkínálva saját kis létükért. Húzzák-halaszt- ják az elmúlást. al-IV- Folytathatjuk? - kérdezte B.- Mehetünk, már minden szálat felgöngyöltem. — Olyan jó szeme volt, hogy látta, viaskodom az utolsó szállal.- Hogy határoztál?- Megölöm a Diktátort.- öngyilkosság?- Véres, drasztikus öngyilkosság. |ék égetésével, osszabb, mint sforgalom ide- Ihájök, fullado- 1 abba! Ilább még csinál parja, hogy idendja azt, hogy Idja meg, hogy Icsiskodna, hogy Indta már meg " hogy tisztában lan kerekítse le Iztán belekiáltott viselni, ez több, Tele az agyam lolatokkal, azon [kell még kitarta- Ir vége. Ide én nem. És ne logy „édes“! Én nincs bennem p.lvadultam. Ha ez szövőlepkék ége- kgam, és egyedül lárosba, legalább ement növényze- (yákat, és őt sem, ólából. Fejezzük imánusnak lenni, próbálja meg1 á,” hogyan? Felírja norámaablakon, melynek innenső oldalán ott volt a telefon, a túlsón pedig Billy közeledett lassan, kimerültén a terasz felé, ahonnan épp elvonult a nap.- Clara, a szerelem alakoskodásra kényszerít. Maga nyilván mindenféléről fantáziái, amit majd szégyellni fog, ha véget ér ez a megpróbáltatás.- Most beletrafált. összevissza fantáziálok, többnyire a jövőről.- Receptet említett.- Igen. Mi lenne az?- Idézze fel, hogyan éltek azelőtt.- Teljesen valószínűtlennek tűnik.- Most igen. De azért próbálja meg!- Köszönöm. Megpróbálok lélegezni. Feltéve, ha a tengeri szél elfújja a füstöt. Amikor az asszony újra megjelent a napozóteraszon, Billy már végrehajtotta a fárasztó visszavonulást. Legyőzöttnek látszott. Néhány helyen meg is égette magát, kellemetlen illatú, nedves szódabikarbónával borogatta sebeit. Beült a másik nyugágyba, kissé elhúzta attól, amelyikbe a felesége ült, és úgy fordította, hogy Clara ne nézhessen a szemébe.- Abbahagytad? - dünnyögte az asszony.- Elfogyott a papír meg a gyufa - hangzott a halk válasz. Nem beszélgettek többet. Kezdődött a dagály, és a közelben már hallatszott a sima víztükör csendes locsogása.- Hernyók - mondta Clara magában. Majd hangosan is elismételte.- Hernyók!- Mit kiabálsz, nincs ezen semmi kiabálnivaló. Ha rothasztja valami a növényzetet, az olyan, mintha a testedet rothasztaná.- Ezt a helyet csak nyárra béreljük, sose jövünk vissza.- Fiatal korában az ember is olyan, mint valami nyaralóhely — mondta a férfi, annyira halkan és fáradtan, hogy Clara fel sem fogta az értelmét.- Mi van? Billy megismételte, kissé hangosabban. Ekkor jött rá az asszony, hogy férje már tudja. Nyugágyaik a teraszon továbbra is távol álltak egymástól, amikor a nap végképp lebukott. Sötétedéskor feltámadt bennük- két régi társban - az ösztön, hogy közelebb húzódjanak egymáshoz. Clara tétován feltápászkodott, s nyugágyát a Billyéhez csúsztatta. A megperzselt férfikéz a karfán nyugodott. Nem sokkal később - amikor az érzelmes hold a látóhatár fölé emelkedett, hogy a nap helyett vir- rasszon tovább -Clara rátette kezét a férfiéra. A megosztott félelem hűvös szele végigsöpört a holdfényes teraszon, s a két ember ujjai összefonódtak. Az asszony az egykori kölcsönös szenvedélyre gondolt, és arra, miként égette ki a szenvedélyt az idő — mint ahogy Billy szerette volna kiégetni a hernyókat innen, a nyaralóhelyről, ahová már soha nem térnek vissza, sem külön-külön, sem együtt. Kincses Edit fordítása MONOSZLÓY DEZSŐ Születésnapomra Születésnapomra én aligha lepem meg magam verssel sem mert az úgyis a versé a versben van lepjen meg más ha van rá kedve halálra harcra szerelemre és jóságra is hisz azzal senki nem tudott engem ölbe venni mindig volt ok és ok az okra meglepetések gipszmása szobra cifrálkodott a szivemig lepjen meg más ha azzal áldott talál számomra új világot G. Nagy László rajza \
