Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1992-06-26 / 26. szám

I. A zenekar vérpezsdítő ritmusokat játszik, ütemesen pereg a dob, a sok­színű mozaikkal kirakott padlón szü­net nélkül egymást váltják a táncoló lányok. Mezítláb, barna testükkel csiklandozva a teremben tartózkodó férfiak mohó vágyait. Husszein dej kényelmesen ter­peszkedik hatalmas díszpámáin, el- mélyülten figyeli azt az elragadó, selyemfátyolt viselő teremtést, aki kecsesen ringva táncol a közelében. A felszolgálók, feltálalván az ínycsiklandó falatokat, megállnak, hogy további utasítást kapjanak uruktól. Husszein odaliszkjaira gon­dol; egy európaival is büszkélked­het, őt embereivel raboltatta Tanger­ben. Eleinte sokat makacskodott, nem akart együtthálni egy arabbal, ám miután az egyik néger alattvaló alaposan megkorbácsolta, beletörő­dött kényszerhelyzetébe, s a szeret­CsordásJános kezésben felülmúlta önmagát: a dakk al-ard legkiválóbb művelőjé­vé vált. Husszein int a felszolgálóknak, hogy elmehetnek, majd hozzáfog a falatozáshóz. Jóízűen eszik, étvá­gya sohasem hagyja cserben, minden falat után megnyalja húsos ujjait, melyeken rubin- és smaragdköves gyűrűk tündökölnek, közben figyel­mét nem veszi le a kiszemelt lányról. Mellette karba tett kézzel, egy kő­szobor merevségével, a megtestesült nyugalom jelképeként, ott áll Dzsa- far, első szolgája, egy tagbaszakadt kopasz mór, ki vakon engedelmes­kedik neki. Husszein teli szájjal szól hozzá: - Ezt a lányt a háremben akarom látni! Még ma! A királynőm lesz az ágyban! - Röfögve nevet saját szórakozására. - Holnap pedig magas áron add el az orani sejknek! Megértetted, te kutya?! Szálem Hakim, a dej legfontosabb intézője kér bebocsátást a terembe, s hogy ne zavarja a kellemes szóra­kozást, lábujjhegyen lépked Husz- szein mellé. A kuszkusz láttán na­gyot nyelve mélyen meghajol, s a dej fülébe súgja: Itt van az a kampós orrú francia, óh, jóságos nagyuram, akit méltóztattál hívatni. Kéri, fo­gadd őt. Husszein a lányokra veti tekinte­tét. Egyáltalán nem szereti, ha vala­miben megzavarják, olyankor gyak­rabban szellent a kelleténél. - A francia rosszkor érkezett, ezért várjon a sorára! Menj, Szálem Ha­kim, te vén tevetolvaj, és közöld vele, ne türelmetlenkedjék. Türel­metlen ebben az országban csakis én lehetek! Távozhatsz! II. Dévai konzul, Franciaország algíri képviselője, türelmetlenségében a körmét rágja, de semmiféle szóra­kozást nem fedez fel ebben az igénytelen tevékenységben. Fel-le sétál a helyiségben már több mint két órája. A falakat gazdagon díszí­tett szőnyegritkaságok borítják, kö­zepén a művészien megalkotott szö­kőkút kígyóinak szájából monoton csobogással folyik a krisztálytiszta víz, ami kissé idegesíti. Akár­hányszor jön ide a palotába, mind­untalan várakoznia kell, még nem fordult elő, hogy azonnal a dej elé engedték volna. Ráadásul leülni sem lehet, mert nincs mire. Felsóhajt. Ugyan mit akarhat a dej, mit forgat az orientális kopo­nyájában? A határidő még messze van, az újabb megállapodás egyelőre aligha esedékes - latolgatja magá­ban. Aggasztja a dolog, szeretne mi­nél előbb túlesni rajta. Szálem Hakim alázatosan érkezik Dévaihoz, meghajol, s az ajtó felé mutat. - A nagyságos dej, Allah áldása rá, vár téged, uram. Kövess engem és ne köpködj útközben! — No végre! Azt hittem, itt kell éjszakáznom... Husszein a parkban tartózkodik, kezében légycsapót szorongat, mely- lyel a rászálló legyeket teszi ártal­matlanná. A pálmák beárnyékolják azt a helyet, ahol fogadja a konzult. Dzsafar mindenütt követi. Távolabb néhány kókadt majom gubbaszt, mintha megunták volna a fákon való ugrándozást. — Hívásodra megjelentem, uram - hajol meg Dévai, s merész elhatá­rozása ellenére, hogy megemlíti a hosszadalmas várakozást, nem mond többet. Husszein vizsgálódva tekint végig a francián, komikusnak találja a ru­házatát. Egyszer lehetősége nyílt ha­sonlóan felöltözködnie, aminek az lett a következménye, hogy saját lakosztályában Dzsafar, idegen be­tolakodónak minősítvén, lendülete­sen fejbe verte őt. Éberségéért juta­lom gyanánt csupán huszonöt korbácsütést kapott, a szokásos öt­ven helyett...- Én mindig kegyes, sőt nagylelkű voltam a te népedhez - kezdi Husz- szein —, Allah akaratából hajlandó voltam baráti kezet nyújtani a fran­cia kormánynak, kisegítettem bizo­nyos kéréseknek eleget téve. Most viszont Allah mindenható sugalma- zására elérkezettnek látom az időt, hogy én kéijek. - A légycsapóval lesújt a térdére. — Terveim vannak! Algirt fel akarom lendíteni, a keres­kedelmet, a hajózást bővíteni szeret­ném, szükséges az útépítés fejleszté­se is... és ezekhez rengeteg pénz kell! — Bőven rendelkezel anyagi ja­vakkal, uram, Allah válladra tette a kezét, hogy....- Allah hatalmas, ez nem vitás! Másról van szó, egészen másról. Ezt te nem értheted! Élődeim becsülete­sen küzdöttek, ám akkor még nem látták jónak a nagyszabású terv meg­valósítását. A ti országotokban az ipari forradalomnak nevezett jelen­ség nincs hasznára az én népemnek. Hiába minden erőlködés, mérhetet­len gazdagságom és kiérdemelt te­kintélyem a ti közreműködésetekkel» hanyatlásnak indult! Már a hadsere­gemet sem tudom összetartani! Úgy tűnik, az európaiak istene egyre mo­hóbb ... Allah viszont felülmúlhatat­lan! Megmutatta a kivezető utat! Kegyes hozzám! Ashadu ana Iá iláha illá’l-láhu va Muhammadun rasszúlu láhi.* Meg kell valósítanom népem óhaját! Én ismét felvirágoztatom Al­gériát, a kultúra központja Algír lesz, talán újra megszületik egy Abd el-Rahman ibn Khaldoun! Ha Allah is úgy akarja, nekem fogja meghálál­ni valamennyi igazhitű, hogy elvé­geztem a kötelességemet! Népemért bármit megteszek! Bármit!- Helyes beszéd, nagyszerű szent cselekedet! — A francia kormány adósom... — Ehhez nem fér kétség, el­lenben ...- ... s a helyzet most arra kényszerít, kérjem a törlesztést, amelyet elődeim sem kaptak meg! Allahra mondom, kérésem jogos! — De uram! Nagyságos dej! Ez egy kicsit... hogy is fejezzem ki... túl­zás! Kormányom a pénzügyekben hadilábon áll, nem várt nehézségek bukkantak fel. Kérésed csődbe so­dorná az egész országot! Tudatában vagyunk kötelességünknek, sohasem feledjük el nemes nagylelkűségedet! A törlesztés nem egyszerű dolog. Őfelsége, a királyunk nem annyira gazdag, mint te, uram. Honnan ven­né azt a tömérdek pénzt? — Indítson hódító hadjáratot egy gazdag ország bekebelezésére! — Husszein megvetően bámul a kon­zulra, nem ad hitelt a szavainak, üres fecsegésnek tartja. Tisztában van ve­le, hogy ki akarják őt játszani. Akár­csak az elődeit. Dévai hiába magyaráz, nem győzi meg a dejt. Nyíltan és őszintén be­szél. A pénzügyek terén valóban mélypontra süllyedtek, képtelenek fizetni, ő sem kapott az utóbbi idő­ben járandóságot, s ha nem foglal­kozna cserekereskedelemmel, bi­zonyára felkopna az álla. — Tehát a kérésemet visszautasí­tod? — néz rá szúrós tekintettel Husszein. — I-igen..., sajnos nem tehetek mást. - Dévai nagyot nyel. - Kormá­nyom nevében... haladékot kérek. Addig is bátorkodom... khm... újabb kölcsönért folyamodni. Husszein hatalmasat üt a légycsa­póval saját karjára. — Nincs több kölcsön! Amennyiben kérésem süket fülekre talál, követelem az azonnali törlesztést, visszamenőleg is! Köve­telem! Dévai szóhoz sem jut, némán há­pog. Türtőzteti magát, hátha sikerül elérnie némi haladékot. Nem olyan ember, aki könnyen begurul vagy feladja a küzdelmet. Reménykedik a megállapodásban, annak dacára, hogy a dej hevesen követelőzik. Elénk vita alakul ki közöttük, mindketten a saját igazukat bi­zonygatják, ezt hangzatos szólamok­kal támasztják alá. Egyikük Allah nevében győzködik, a másik a kor­mányt vagy a királyt emlegeti. Husszein fokozatosan felülkereke­dik, minthogy nála rejtőzik az igaz­ság túlnyomó része. Dévai érzi az alulmaradást, mindazonáltal meg­próbálja enyhíteni a dej indulatát. Egyáltalán nem kívánja eljátszani a vesztes szerepét, nem tartja magá­hoz méltónak egy felfuvalkodott barbárral szemben. Ha netalán ve­szít, búcsút mondhat tisztségének és a festőién kies Algírnak... Husszein mellkasa hol megemel­kedik, hogy visszasüpped, látszik az arcszínéről, pillanatok alatt dühbe gurul. Legszívesebben megkorbá- csoltatná ezt az idétlen, kampós orrú franciát! Szeme szikrákat szór... majd váratlanul a konzulra üt a légycsapóval! Dévai megdöbbenve néz rá, elfe- héredik, nehezen akarja elhinni, hogy ilyesmi megtörténhet. Hirtelen sarkon fordul, és sietve elhagyja a palotát. A közelben levő majmok riadtan szétugranak. Dzsafar hosszú idő után először mosolyog: vigyora a fü­léig ér. xxx Dévai konzul pecsétes jelentése, amelyet még abban az évben, 1827- ben X. Károly királynak elküldött, nagy hangsúlyt fektetett az incidens­re. A francia király ragaszkodott a bocsánatkéréshez, s elégtételként felajánlotta az algíri dejnek, hogy a bűnbánat' jeleként elfogadja, ha a dej elhalasztja vagy esetleg elenge­di a tartozás visszafizetését. Husz- szein továbbra is kitartott álláspont­ja mellett: elutasítván az ajánlatot, hajthatatlanul követelőzött. 1830. június 14-én harminchét- ezer fős francia hadsereg szállt part­ra Algír közelében, s elfoglalták a dej fennhatósága alá tartozó tarto­mányt. Husszein július 5-én, egyéb lehetőség híján, kapitulált. Rossz nyelvek szerint soha többé nem vett a kezébe légycsapót... így kezdődött Algéria francia gyarmatosítása. * — Hiszem, hogy Allah az egyetlen isten és Mohamed az ö prófétája! A barakk ajtaján megjelent egy közlemény, mindenki odacsódült, hogy elolvassa: németül és lengyelül írták, s egy francia hadifogoly, akit a tömeg jóformán a falhoz lapított, hangosan fordította és magyarázta. A közlemény úgy szólt, hogy a sza­bály ellenére most az egyszer min­den fogoly írhat a rokonainak, és aztán a levélírás feltételeinek néme- tesen precíz felsorolása következett: csak a barakkfónök által kiosztott formanyomtatványokra lehet írni, melyekből mindenki egy-egy pél­dányt kap; csak németül szabad írni; csak olyan személyeknek szabad ír­ni, akik Németországban élnek, vagy az elfoglalt területeken, vagy a szövetséges országokban, például Olaszországban; élelmiszercsomagot nem szabad kérni, de ha valaki még­is kapott csomagot, azt szabad meg­köszönni. Ennél a pontnál a francia felkiáltott: — Les salauds, hein! - az­tán gyorsan elhallgatott. Nőttön-nőtt a lárma és a csődület, folyt a zavaros, többnyelvű eszme­csere. Ki a csuda kapott valaha is hivatalos úton csomagot vagy akár levelet? És egyébként is, ki tudja a címünket, a „KZ Auschwitz“ talán postai cím? És "ki a csudának írhat­nánk, mikor minden rokonunk láger­ben van valahol, mint mi magunk, vagy meghalt, vagy Európa valame­lyik zugában bujkál, és attól retteg, hogy a mi sorsunkra jut. Hát persze, trükk az egész, a köszönőleveleket, rajtuk az auschwitzi bélyeggel, a Vö­röskereszt küldöttségének vagy va­lamely más, semleges hatóságnak szánják, annak bizonyítékául, hogy az auschwitzi zsidóknak nincs is olyan rossz dolguk, ha csomagokat kapnak hazulról. Aljas hazugság az egész. Három párt alakult: egyáltalán nem írni; írni, de nem megköszönni; írni és megköszönni. Ez utóbbi állás­pont hívei (szűk csoport, meg kell hagyni) azon a véleményen voltak, hogy ez a Vöröskereszt-dolog való­színű, de nem biztos, és hogy szá­molni kell azzal a - bármilyen cse­kély — lehetőséggel is, hogy a levelek esetleg eljutnak a címzetthez, és hogy a köszönő szavakat felhívás­nak fogják tekinteni: küldjenek cso­magot. Én úgy döntöttem, hogy írok, de nem köszönök meg semmit, és a levelet keresztény barátainknak címzem, akik majd csak megtalálják valahogy a családomat. Kölcsönkér­tem egy csikk nagyságú ceruzavéget, megszereztem a formanyomtat­ványt, és munkához láttam. Előbb írtam egy vázlatot, egy cementes papírzsák tépett darabjára, amit a mellemen hordtam (illegálisan), hogy ne fújjon úgy át a szél, aztán kezdtem átmásolni a szöveget a nyomtatványra, de nagyon kínlód­va. Amióta elfogtak, most először éreztem úgy, hogy kapcsolatban va­gyok a családommal, hogy szólok hozzájuk (ha csak feltételesen is), ezért arra lett volna szükségem, hogy egyedül legyek, de hát az egye­düllét a lágerben még a kenyérnél is ritkább adomány. Az a kellemetlen érzésem támadt, hogy valaki figyel. Megfordultam: az új hálótársam volt. Ott ült, és nézte, amint írok, mint egy ártatlanul, de Primo Levi mert néhány hon volt, vaj dróton kívj^ egy erénye a világból, m hallgatta a rái sek adóit is; például hogy két hét múlv; betolakodó, a hacsak nem i gán, vagy ne tréfákat. De ez az i gött, habár en csak valami 1 tett bennem, szott, tanácst tannak, mint fogta fel, hog előtt állunk: mit írjunk, se kihívóan bámuló gyerek, aki nem ismeri a tekintet szemérmét. Néhány hete érkezett, egy magyar és szlovák szállítmánnyal; nagyon fiatal volt, karcsú és barna bőrű, és nem tudtam róla semmit, még a nevét se, mert egy másik munkacsoportban dolgo­zott, és csak akkor jött be és mászott be mellém a deszkára, amikor el­hangzott a takarodó. Ott, abban a társaságban a „cama­raderie“ érzése nemigen létezett: csak a honfitársaink iránt volt meg bennünk, de mindenképpen meg­sínylette a minimális életfeltételeket. Az újonnan érkezettek iránt meg egyáltalán nem volt, vagy ha igen, hát negatív előjellel: e tekintetben és sok más tekintetben is jócskán elva­dultunk és megkérgesedtünk, sót, hajlamosak voltunk rá, hogy „új“ társunkban idegent lássunk, egy ot­romba és alkalmatlankodó barbárt, aki miatt kevesebb a terünk, az időnk és a kenyerünk, aki nem isme­ri az együttélés és a túlélés hallgató­lagos, de megszeghetetlen szabá­lyait, és aki ráadásul lamentál is, pedig nincs rá oka, hogy ilyen bószí- tő és nevetséges módon lamentáljon, vás nem volt tam neki, hog mát, és folyt; nem volt tolnom mindé mális infonná zonytalan cin ne keltsen gy: hogy németül bán megnéhe2 tudásomat a meg, és nem i: számyák durv szólok szerette tudtam, és épi lyek az érz szükségesek, mintha köbe azokat a sorok Szomszédor amíg befejeze mondott valar ven, amit nem tem németül, odatartotta elé nyát, ami üres nyomta tványoi arra kért, hog levelét. Úgy olasz vagyok, Casta Karéi (42), és Hanka (40) házastár­sak már húsz éve szeretik egymást', de néha zavarja őket, hogy olyan szörnyen hétköz­napi életet élnek. Prága 4. kerületi postáján ismerkedtek meg, s a mai napig itt dolgoz­nak mind a ketten. Karéi továbbra is a szál­lítmányokat osztályozza, mint akkoriban, míg Hanka e hosszú évek után a reklamáci­ós részleg vezetője lett (nem túl nagy karri­er); a postától félórányi járásra, egy kis lakótelepen, egy szerény 2 + 1 szobás szö­vetkezeti lakásban laknak. Hankának nem lehet gyereke; a házaspár legtöbb idejét az otthonában tölti, s itt tartózkodnak a legszí­vesebben, mindenféle különös program nél­kül, csak úgy, édes kettesben. S ez minden. „De mi a fenét csináltok, az istenért, állandóan otthon?“ hangzik gyakran a kol­légák és ismerősök szemtelen, hitetlenkedő és gunyoros kérdése, hiszen az ember ott­hon gürizni, tapétázni, festeni, tévét nézni, főzni, iszogatni szokott, vagy vendégeket hív — de otthonról a legjobb kiesni, „na és mit csináltatok például tegnap?“ „Tulajdonképpen nem is tudom. Karéi egy kicsit olvasott, én egy ideig vasaltam, majd beszélgettünk s egyszercsak már olyan késő lett, hogy el kellett mennünk aludni“, feleli Hanka és Karéi: „Mint általában, sem­mi különöset...“, ezek a válaszok természe­tesen még csak növelik a kérdezők tolako­dását, hitetlenkedését és gúnyolódását. De- hát hogyan is magyarázhatnák meg valaki­nek, hogy egyszerűen jól érzik magukat együtt. „A Casta házaspár házi titkát környezete különféleképpen magyarázza a) zugivással, b) valamilyen szexuális kicsapongással, de a leggyakrabban a kettő kombinációjával. Az a) pontban azonban Karéi és Hanka jó­val a csehszlovák átlag alatt van, míg a b) pontban a nemi kicsapongások ellenpólusa­ként teljesen természetes kapocs fűzi őket egymáshoz. Hanka terméketlenségéből adó­dóan a kezdettől .fogva nem kell attól tarta­niuk, hogy „megjön-e“, nem kell aggódva a naptárt tanulmányozniuk, hogy mikor, vagy - (szörnyűség!) már régen meg kellett volna jönnie, s a félelem, hogy már egy hetet késik, vagy újra a kétségbeesés, hogy nyolc év szívós igyekezet után sem sikerült, s ezenkívül fel vannak mentve mindenféle szülés előtti, szülési és szülés utáni traumák­tól és sokkoktól, mi több, még mindig annyi­ra kívánják egymást, hogy nincs szükségük semmilyen ingerlő elképzelésre, hogy most éppen valaki mással csinálják, sem magazi­nokra, fényképekre, videókazettákra, tük­rökre, mű nemiszervekre, rafinált techni­kákra, trükkökre, masszázsra és petriszázs- ra, korbácsra és bilincsre, speciális játék<jo Vladimír Párái ra, hangfelvételekre, előjátékra, emlékekre, kémiai és biológiai serkentőkre, további résztvevőkre, stb., stb... Ha Karéinak ked­ve támad, elkezdi simogatni feleségét a lá­bától felfelé, de tulajdonképpen az is elég, ha benyúl a hálóinge alá s további kellemes percek után felszabadultan szeretkezni kez­denek, minden terv nélkül, örömmel, úgy mint a halak a vízben, s a madarak az égbolton, s az sem számít nekik, hogy ma már sokkal ritkábban van kedvük hozzá, mint a halak a vízben, s a madarak az valaki megmagyarázni egy értetlennek a mai beszélt cseh nyelv segítségével (nem egészen 2000 szó, a lehető legbanáli- sabbak). Húsz éve naponta, mindig ugyanazon az utcán - ez bárki számára szörnyűségnek tűnhet; Karéi és Hanka a lakótelepről a pos­tára vezető reggeli útjukat meghosszabbít­ják néha a családi házak közti sétáva%- három rövid utcácska maradt itt, melyek megválasztásával, az évszakra való tekin­tettel, fokozatosan láthatják a virágzó nárci­szokat, az öreg liliomfát, a cseresznyefákat

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents