Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-06-19 / 25. szám
I ¡■■■■HDBHHHBBBHHHHnii HSMnBBHHBHHMBBBnnHI A LEGDRÁGÁBB TROGER Ha csak egyetlenegy szerepében, a legutóbbiban, Noéi Coward Forgószínpadának Sarita Myrtle-jeként láttam volna a Budapesti Kamara- színházban, akkor is azt mondanám róla: tüneményes szülésznő. Tüneményes, mert bohócok örömét, boszorkányok varázsos erejét kapta örökül, s abból cseppent minden egyes alakításába. Sarita Myrtle-t gyufagyújtogatásaival tette emlékezetessé. Azzal, hogy megmutatta: akár a gyerek, úgy csodálja a tüzet. Piromániás. Ágyba dugják, hogy aludjon már végre, ő meg totyog lefelé a lépcsőn; kigyulladt szobájából ömlik a füst, mégsem esik pánikba, mert éhes, és a gyomra mindennél fontosabb számára. A Játékszínben, Zsolt Béla Erzsébetvárosában ő a mókusarcú nagymama, Csehov Három nővérében, a Katona József Színházban a dajka. A nagymamaszerepben groteszk báját, dajkaként csordultig telt szívét viszi színpadra. „Tudod, mit?! Ezt!“ — mutatja, amikor leesett tükre után kapok, s míg egyik kezével a karomat szorítja, a másikkal ő maga nyúl az asztal alá. Aztán megigazítja krémszínű turbánját, csörgő celofánzacskóból tegnapi kiflit csipeget, s miközben stramm szeretőkről mesél, anélkül, hogy észrevenné, száz meg száz morzsa hullik az ölébe.- Nyolcvanöt éves fejjel gondol még az ember a szerelemre?- Mire? Szerelemre? A lónak a tudod, milyéről hallottál már? Szerelem... ebben a korban! Fiatalként, az más. Nem is voltam olyan nagyon szemérmes soha. Bátran tettem, ami jólesett, bár egy-két lehetőséget én is kihagytam. Kár. Ma már sajnálom. Talán rossz periódusom volt, nem tudom. De nézz csak meg jól! Még most is rengeteg a vonzerőm, vagy nem?- Udvaroljak?- Udvarolj! Közben kérdezz, hogy én is beszélhessek.- Az első szerelméről hallhatnám?- Röhögni fogsz. Nem is tudom, ki volt az.- Miért? Hol kezdődik a visszaszámlálás?- Hát ez az, amire nem emlékszem. Ami viszont megmaradt bennem... te, ha én ezt elmondom... bankettünk volt a Gellérthegyen, épp hogy befejeztük a színészképző iskolát, megvolt az utolsó vizsgánk és utána, a bankett után gyalog mentem haza a Bajza utcáig, és végig az Andrássy úton, a sötétben fogtam egy kollégám tudod, micsodáját. Mentünk az utcán egyedül és én nem tudtam elengedni neki. Hát nem gyönyörű? Hogy mi mindenről tudnék én mesélni neked! Micsoda kalandokról! Mára teljesen kiürült az élet. A gépszázad megbénította az érzéseket. Az emberek utálják egymást, elvadultak, szeretet nélkül pedig nincs értelme semminek. Én szerettem és tudtam is szeretni naPártos Erzsi ébredései gyón. Ma már csak enni és csuklani tudok, de aludni azt már nem, mert annyira öreg vagyok. Igen, egy nyugdíjas maradék ül most előtted, aki egyáltalán nem örül már az ébredéseknek.- A mentalitásán mikor fedezte fel, hogy megöregedett?- Tévedés! A mentalitásom nem öregedett meg és humorom is van. Az egészségem rottyant szét, úgy hetven körül. Most nyolcvanöt vagyok és az már borzasztó kor. Sajog a térdem, fáj a derekam, nehezen megyek fel a lépcsőn, ráadásul a kor sem jp, amelyben élünk. Minden zörög, lármázik, minden piszkos, az emberek elvadultak, talán az a baj, hogy sokan vagyunk. Nincs levegő, nincsenek kapcsolatok, nagy barátságok, csak megyünk a tévé elé, aztán... hol a kabátom, megvan? Jól. van.- Itt nőtt fel, ebben a városban?- Igen, pesti vagyok. Pesti parasztszínész. Nagyon érdekes dolog ez. Volt a Rákóczi indulóban egy szőlőt csipegető parasztlány, aki azt kiabálta, hogy jönnek a huszárok, és Székely Pista, a jó nevű rendező egy idős nőnek adta a szerepet. Ábra- hám Pál meg, aki éppen akkor itthon volt Magyarországon, odament hozzá és rám mutatva azt kérdezte tőle: miért nem ő játssza a szerepet? Meg is kaptam abban a szent pillanatban és a bemutató után tudod, mit írtak rólam? Hogy olyan vagyok, mint egy csokor mezei virág. Na, ez aztán rajtam is maradt. Nem arról van szó, én imádtam parasztot játszani és jól is játszottam, ezt ki merem mondani, de ügy beskatulyáztak, hogy arról jobb nem beszélni. Huszonnégy vagy huszonöt éves lehettem? Ki a fene emlékszik már? Jött ez a rendszer, amelyben kellett a paraszt és én megfeleltem nekik.- Pedig külsőleg... — ... más voltam, igen. Azt hiszed, érdekelt ez valakit? Senkit. Az ember zsidó is volt, agya is van, tehetsége is, sok mindent el tud hitetni magáról. Ha nem lettem volna egykoron zsidó, mert nagyon régen kikeresztelkedtem már, akkor a Forgószínpad Sarita Myrtle-jét sem tudtam volna úgy eljátszani, ahogy. Ebben biztos vagyok.- És így most jobb?- Hogyan? Kikeresztelkedve? Mi az, hogy jobb? Vágytam keresztény lenni és kész. Ezek megmagyarázhatatlan hülyeségek vagy okosságok, mit lehet erre válaszolni? Nézd meg ezt a kerge magyar népet. Tudod, hol tart? Még most is utálja a zsidókat. Nem elég, hogy becsöngetett hozzájuk, hogy gyertek megdögölni, tovább gyűlölködik. Hát nem mindegy, ki milyen eredet? Nem mindegy? A szeretet a legnagyobb dolog, ami létezik, és nézd meg, atomot árul a világ. Megőrültek ezek? Erdőket pusztítanak, folyókat mérgeznek, helyet csinálnak a rossznak. Kitalálnak mindenféle francos gépeket, és egy csomó ember kenyér nélkül marad. Mások meg jól megszedik magukat. Lopnak. Mennyi gazság, istenem!- Boldognak, önfeledtnek mikor érezte magát?- Én az életet mindig is szerettem, csak Hitler ne jött volna. Addig azt hittem, szép jövő vár rám. Tudod, mi lett belőle? Ez! Elvesztettem tizenöt évet. Kirúgtak a színházból. Később aztán eszébe jutottam Majornak, és bekerültem a Nemzetibe, de a szépet máshol kellett megtalálnom. És ma is mindig ott keresem, legbelül. Ha meghallom Pavarottit énekelni, akkor köszönöm az istennek, hogy még élek. Igen, kaptam én a sorstól rengeteg szépet is az elmúlt negyvenöt év alatt. Jó kajákat, nagy szerelmeket, mindenfélét. Ez az igazság. Mikor kibújtunk a mamánkból, senki sem ígérte meg, hogy minden jó lesz. Ez a mostani század viszont már túlontúl érdekes, nem? Gorbacsov zseniális ember, elérte, amit el akart érni. Változtatott. De mi jön ezek után? Pusztulás vagy fel- emelkedés? Nézd meg, milyen szorgalmasak a japánok. Úgy jár az eszük, hogy na! Mi meg öljük egymást. Lángol a harci hangulat a nációk között. Szörnyű! Miért nem hagyjuk örülni az embert?- Rokonokat, barátokat gyakran fogad?- Nincs nekem senkim, az égvilágon senkim. A haverjaim kint vannak Amerikában, a kolléganőim pedig, az én korosztályomból, ugyanúgy élnek, mint én. Teljesen magányosan. Üljek taxiba és másszam meg a lépcsőházakat? Fáradt, nya- valygós öregasszony vagyok már, nem akarok én már senkit sem terhelni. Főzök magamnak valami kis vacakot, elkanalazgatom két-három napig, leülök a tévé elé, aztán lefekszem és alszom, amennyire bírok. Mosni még van erőm, de port törölni... a szekrények tetejét időtlen idők óta nem láttam már.- Mi az oka annak, hogy soha nem meqt férjhez?- Hitler, ő volt az oka. Elvitte a nagy szerelmemet, másvalakihez pedig nem akartam feleségül menni. Ahhoz, hogy gyereket szüljek, amúgy sem voltam elég egészséges. Szeretőm, persze, volt elég, és szép volt mind, az összes, mert választani nagyon tudtam.- Most, hogy a Forgószínpad lekerült a Budapesti Kamaraszínház mű- soráról, mit kér a sorstól?- Mit kérhetnék? Öreg tróger vagyok én már, újabb szerepeket aligha tudnék eljátszani. Na jó, jó, csak jár a szám, közben imádom a színpadot, és alig várom, hogy hívjanak. De tudod, mit szeretnék? Hogy hirtelen jöjjön a halál. Hogy ne kelljen készülni rá. Mondom is az orvosomnak: adjon már nekem egy injekciót, hogy röhögve tudjak meghalni, de nem ad. Tudod, milyen boldogan adnám oda a karomat? Lefeküdnék szépen és elaludnék. Na elég, most te jössz... fizetsz még nekem egy kávét? Szabó G. László Oláh Csaba felvétele ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■ Jean-Claude Van Damme, a belga csonttörő Jean-Claude Van Damme, a karatefilmek 30 éves belga bajnoka olyan csúfneveket szerzett magának, mint: ,,A belga csonttörő“ vagy „A brüsszeli izompacsirta“. Kellemes arcvonásai éles ellentétben állnak elrettentőén erős testével. Hogy milyen a frizurája, csak sejteni lehet, mert a haja állandóan vizes az izzadságtól. így ragadt rá még egy csúfnév, az „izzadt ördög“. Különleges képességeihez tartozik, hogy a problémákat ököllel oldja meg, és ahova egyszer odacsap, ott tovább nincs párbeszéd. A belga karateharcos akkor ragyogott fel Véres sport című filmjével, amikor már mindenki azt hitte, a küzdősportok nem érdeklik többé a nézőket (még a producer is úgy gondolta, a filmet csupán videoszalagon adja ki, és nem kísérletezik a mozipiacon). Az igazi betörés a Kickboxer volt: a film nosztalgikus megemlékezés lett a hongkongi karatefilmekről. A film az év legnézettebbjei közé került, komolyan veszélybe sodorva több drága hollywoodi produkciót is. A Halálos ítélet és az Oroszlánszív egy-egy hónapot töltött az amerikai clockbuster-listákon, rácáfolva azokra a rosszmájú jóslatokra, hogy a Van Dam- me-jelenség legfeljebb egy idény erejéig tudja majd felrázni a közönséget. A pszichológusok szerint az akciófilmek, amelyeknek dramaturgiája a probléma felállítására és annak durva, egyszerű, a leggyakrabban törvényellenes megoldására szűkül le, a mindennapi frusztrációk kitűnő szelepének bizonyulnak. A néző szerintük gyakran szinte gyermeki módon azonosul a filmvásznon zajló eseményekkel: ha ráfázik valamelyik korrumpált kiskirály, sokan bizonyára magukban ilyeneket gondolnak: „íme, megkapta a magáét a gyűlölt főnököm!“ .Az akciófilmek hőseit nézve a legnagyobb veszély az ismétlődés. A Van Damme-ot feldobó formula valóban csupán két-három évadot élhet meg, ha ezután nem kerül sor az elkerülhetetlen image-átgyúrására, a műfaji szabályok felfrissítésére. Úgy látszik, erre ő maga is ráérzett, mert a legújabb hollywoodi hír szerint Van Damme állítólag elunta, hogy „csak“ filmszínész. Úgy döntött, hogy rendezéssel is megpróbálkozik. A Cyborg, a Véres sport, a Kickboxer, a Halálos ítélet és az Oroszlánszív után még elkészült ugyan a Kettős találat című Van Damme-film, melyben hősünk olyan fiút alakít, akit születésekor elszakítottak iker testvérbátyjától. „Ne higy- gyenek filmjeim brutális címének! Ne azok alapján ítéljenek meg engem! Én valójában elragadó, szeretetre méltó, vonzó, szelíd fickó vagyok. Szeretem az életet, a szerelmet, a tréfát“ — nyilatkozott nem kis öniróniával Jean-Claude. Most minden idők legdrágább karatefilmjének a rendezésére készül. A huszonöt millió dolláros költségvetéssel induló film másik érdekessége: az egyik szerepet Eugene Van Varenberg alakítja, aki az életben Van Damme apja. 1992. VI. 19. „Választani nagyon tudtam“
