Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-17 / 3. szám
Szerkeszti: Kövesdi Károly VLADIMÍR PÁRAL Dekameron 2000, avagy szerelem Prágában Vasárnap reggel Péter, Klári és a kisfiúk villamossal indultak Prága 8. kerületi Öáblice nevű lakótelepéről, majd metróval folytatták útjukat a városközpontba; a Valdstejn-palo- tában megtekintettek egy francia és cseh éremkiállítást („Papa, mért csinálják ezeket, ha nem lehet rajtuk semmit venni?“ „Mert szépek azért, érted?“), a Divadlo u Jindrisské véze nevű gyerekszínházban megnézték a Ne keltsétek fel a halakat című előadást, a Hybem-palotában megcsodáltak egy orchidea-kiállítást, végigmentek a sétálóutcán, halat ettek a Vencel téri Baltik Grilben és még moziba is elmentek; a Szellemirtók című amerikai filmet nézték meg az Alfa moziban - a fáradhatatlan kisfiúnak azonban mindez meg se koty- tyant és míg hazafelé menet, ekkorra már beesteledett, a 10-es villamosra várakoztak, minduntalan felmászott az utcai korlátra, s onnan az akkorra már meglehetősen kimerült szülei karjába ugrált. „Papa, menj még egy lépéssel hátrább! S most te édesanya, még két lépést!“ Otthon aztán az esti mese, a gyors vacsora és fürdés után, végre ágyba rakták, de a lankadatlan kisfiú még onnan is kikiabált, „Papa!“ (s arra kérte apját, hogy tanítsa meg egy rejtvény megfejtésére), majd „Édesanya!“ (neki meg el kellett, hogy dicsekedje, már meg tud fejteni egy rejtvényt), míg végre elcsendesedett. Péter és Klári a lehető legkisebb zajjal elmosták az edényeket (egy törlőronggyal bélelték ki a mosogatódézsát, hogy az edénycsörömpöléssel fel ne ébresszék a kisfiút), és mint az indián felderítők, mezítláb settenkedtek a lakásban, összeesküvők módjára örülve, hogy végre édes kettesben lehetnek, és csöndben megágyaztak maguknak. Vágytak egymás közelségére; a nő hanyatt feküdt, a férfi, hogy az egész testét lássa, állát a nő felhúzott térdére fektette és gyönyörködött benne. A nő hagyta, később azt is, hogy simogassa, majd türelmetlenül mellé feküdt, szorosan átölelték egymást, a nő száját hangos és kéjes sóhaj hagyta el és az összecsukható ágy recsegni kezdett. S már hallotta is fiának lépteit, aki ott termett az ajtóban. „Ti még nem alusztok? És mit csináltok?“ „Mi“, mondta Klári, miután kiszáradt torokkal nyelt egyet, „mi most éppen nagyon szeretjük egymást, tudod?“ „De papa, akkor miért szorítottad olyan nagy erővel édesanyát?“ „Hát azért, hogy érezze, mennyire szeretem, érted?“ „De papa, biztosan fájt neki, ha annyira vonaglott és nyögdécselt közben.“ „Á, dehogy, csak éppen kevés levegőt kapott. Ez gyakran előfordulhat, tudod? Gyere, próbáld ki te is. Péter elkapta a kisfiát és jól megszorította kis testét. „Na látod, most te is vonaglasz és nyögdécselsz.“ „S ti ezt élvezitek?“ - kérdezte a gyerek, és visszament a szobájába. A férfi és a nő egy-egy grimasszal válaszolt és nevetésüket csókokba fojtották. „Papa!“ hallatszott a fal mögül, s mikor Péter a gyerekágy rácsa fölött fiához hajolt, az két kezével magához húzta apja fejét és csöndben, hogy az anyja ne hallja, ezt súgta neki: „Akkor én most már tényleg aludni fogok, te meg jól szorongasd meg édesanyát, mert szeretnék egy kistestvért, érted?“ Álföldi Ildikó fordítása Szabó Ottó: ,,Kiscsillag“ AFORIZMÁK • Szabadság van! Csak még nem sikerült igazságosan elosztani. IVAN FONTANA • Szinte hihetetlen, hogy hány nyelvet nem tudunk. PETER GOSSÁNYI A hegyt alkon egymás fölé á előbb csak bel hők szűri# egyszerre, bel ségbe. Szombat es bái zsúfolásig gas hallban i össze. „Farsangi e A szálló v a szombat eí egészen új, de Egyszerűen Rengetegen megtelt. A hallban pák fényéber mozogtak a zi A kandalló a falhoz d&je átment a szón asztalhoz és f A szemkö; két nő és egy vagy a menyi mert állandói ták. Nemsokt a táncolok töt A másik e| Csinos lány v nő összhangh A férfi sok; hogy az is eg; A lánynak volna a férfi egyedül vann kodnak enny zött... Hátha egyi F üstök a lengyel síkságon, füstök a tenger felett; füstök a Dunántúlon, Hessenben, Poroszországban; hamvasan lengő vagy feketén gomolygó füstök; füstök, amelyek nyurga minaretekként, egyenest törnek az égre; mások, amelyeket egy bizonyos magasságban elkap, derékszögben megtör s vízszintesen sodor tovább a szél; az elfogadott vagy visszautasított áldozat füstjei, a téboly füstjei - hol és hányféle füstöt nem láttunk mi Európában! Nyugodtan kocogtunk lóháton a kora tavaszban, valahol porosz vidéken, szép fenyőerdők, tündöklő tavak között. A horizont mögül egyszer csak előront egy repülőgép, tüzet nyit az erdőirtásnak álcázott szomszédos repülőtérre, s a földön veszteglő gépekből máris feltör a füst. Akkor az erdő sarkából megszólal egy nehézgéppuska (egy „fir- ling“), ügyesen befogja nyomjelző lövedékei hálózatába, s a támadó Mustang máris tűzcsóvát vetve zuhan az útra, ahol még órákig füstöl. Morajt hallunk éjszaka (mintha csak távoli mennydörgés volna, mintha csak álom), s reggelre kelve tömör füstoszlop magaslik Szombathely, Frankfurt (am Oder) vagy Hamburg fölött. Kilovagolunk Bydgoszczból, a szomszédos dombról búcsúzásképpen még visszatekintünk, de a város ■helyén már csak pernye kering. Mennyi füstöt láttunk, uramisten, hányféle füstöt! Mindegyiket tudatos emberi szándék okozta, mindegyik emberkéz alkotta értékekből csapott fel, s mindegyik emberhússal is meg- töltekezett bizonyára. Életem leg- szömyűbb füstje azonban Bergen- ben fogadott. Ezer kilométert lovagoltunk mi, hogy Bydgoszczból Bergenbe jussunk. Ezer kilométert a hóban, a szélben, a szörnyű hidegben, pontosan ezret, miközben az oroszok déli irányban olykor százzal-két- százzal is megelőztek, úgyhogy mi északra, mindig északra húztunk, s amikor már arra sem mehettünk tovább (mert utunkat állta a tenger), végül az Odera-torkolat szigetein át csusszantunk ki offenzívájuk szorításából. Valóságos csoda volt, amit parancsnokságunk végbevitt akkor, valóságos mesterműve a menekülésnek; a visszavonulás évezredes gyakorlatára (mondhatni hagyományára) volt szükség; senkinek, a világ legképzettebb tisztikarának sem sikerült volna, ami nekünk sikerült. Ezer kilométert lovagoltunk, mindvégig halálos veszedelemben, hogy Bydgoszczból Bergenig jussunk; itt aztán enyhe tavasz, szép, korszerű tábor, kényelmes laktanyaélet fogadott. Kényelmes laktanyaélet - és persze örökös légiveszély. Naponta kétszer-háromszor is megszólaltak ott a szirénák (legalább egyszer éjszaka is), s minekünk csa- pot-papot, meleg ágyat odahagyva mindannyiszor ki kellett rohannunk a saját kezűleg ásott lövészgödrökbe, valamely fiatal nyíres álcázó lombja alá, nehogy az, ami elől ezer kilométeren át oly mesterien menekültünk, éppen Bergenben érjen utol. Elmondhatatlan, mi mindent lát- tunk-tanultunk mi ott, egyszemélyes óvóhelyünk mellett gubbasztva, vagy benne kuporogva (már aszerint, hogy csend avagy repülőgépzúgás honolt-e a tájon) - elmondhatatlan! Ott láttuk például az első valódi légicsatát. Jöttek a bombázógépek, kis fényes halakként úsztak a tavaszi égen; százával, ezrivel jöttek; zavartalan, zárt kötelékben vonultak naphosszat fel és alá, mint holmi hering- rajok. Akadt közöttünk pedáns, aki egy ízben (húsvétvasárnap) megpróbálta összeszámolni őket, de már az ezrediknél belefáradt, holott - mint tudjuk - éppen tízezerig kellett volna számolnia akkor. Jöttek a hering- rajok, napokig lengedező távoli füstoszlopokat hagytak emlékül maguk után (egy-egy füstbe ment nagyvárost jelentett valamennyi), és soha senki sem állotta útját vonulásuknak. Illetve hát egyetlenegyszer mégiscsak útjukat állták. Jól emlékszem még, borús idő volt: nagy, síkföldi kerek egünket aznap egységes, szürke felhőtakaró borította. A monoton zengés és búgás, ami a heringrajok vonulását kísérni szokta, most tehát a felhőplafon mögül hatolt le hozzánk, de ezúttal őrjöngő hörgések- vonítások, a túlerőltetett motorok üvöltései is belevegyültek. Gépágyúk ritkás, ugató hangja, géppuskák kereplése tarkázta mindezt ráadásképpen: úgy látszott, odafent kivételesen nagy csata dúl. Úgy látszott, mondom, pedig hát semmit sem láttunk belőle, éppen csak tanúi voltunk (mondhatni: fültanúi). Ami szemünknek is megadatott, az a felhőplafonból kipotyogó repülőgépek őrült látványa: a ke- resztbe-kasba lekalimpáló vagy sima tűzcsóvát húzó légierődök, amelyek földet érve egyforma fekete füstbe borultak. A németek aznap vetették be sokat emlegetett csodafegyvereik egyikét, a turbó rendszerű repülőgépet. Reménytelen helyzetükön persze ez már semmit sem változtatott, de hogy egyedül Bergen fölött (rövid negyedóra alatt) öt szövetséges nehézbombázót lőttek le vele, azt saját szememmel láttam. Olyan volt az egész, mint valami pompásan sikerült libavadászat. Tűzcsóvát húzva, füstgombát vetve suppantak földre a nagy, nehéz gépmadarak, s miközben idelent teljes lőszerkészletüket rendre elpufogtatták, odafent, a felhő alatt hófehér tollak, tolipamacsok, gyönyörű sziromfürtök, tollúvirágok jelentek meg a nyomukban: a gépét elhagyó legénység lassan szállongó ejtőernyői. A németek persze tárt karral várták, rögtön el is fogták ezeket az égből pottyant nyomorultakat: be is kísérték azonnal Bergen-táborba: éppen előttünk vitt el az útjuk, úgyhogy mi láttuk is őket. Azért sértem meg itt a kegyeletet, s beszélek nyomorultakról, mert pontosan aznap hirdették ki nálunk a legújabb rendelkezést. A német birodalom - szólt a parancs —, tekintettel a városait sújtó vadállati bombázásokra, nem ismer többé hadi jogot. Megtorlásképpen és elrettentésül minden német földön elfogott szövetséges pilótát közönséges gyilkosnak tekint, és haladék nélkül agyonlövet. Csendesen vonultak őreik között a fogoly pilóták; hónuk alatt cipelték ernyőjüket: bámész fiatalságunk láttán még el is moso- lyodtak, ami különösen a két néger fiú részéről volt szívszorító. Nem tudhatták még, mi vár rájuk, de mi már tudtuk, így aztán, ha vissza is mosolyogtunk, hát bizony eléggé kényszeredetten. Efféléket láttunk-tapasztaltunk mi, naphosszat kint ácsorogva a nyírek alatt, egyszemélyes óvóhelyünk közelében. Ott, a lövészgödör mélyén kuporogva ötlött szemünkbe az a bizonyos füst is, amelynél irtózta- tóbbat sohasem láttam. Sűrű, fekete füst volt, mintha valamely lelőtt nehézbombázó okádta volna, vagy valamely bombatalálat, csakhogy ez napokig, hetekig ömlött, sehogy sem akart elülni. Ahányszor megszólalt a sziréna, s mi kivonultunk a lövészgödrökhöz, mindig ott lengett-gomolygott: nem pillanatnyilag, nem történeteién - állandóan éghetett ott valami. Méghozzá nem is túlságosan távol. Katonai távcsővel nézve holmi drótkerítések tűntek fel arrafelé, holmi őrtornyok, barakktetők; azok mögül ömlött-go- molygott a füst dühösen és feketén. Egy esős éjszaka aztán, amikor különösen soká áztunk-dideregtünk odakint, a hűvös, leszorult levegőben: a szaga is eljutott hozzánk. A rettentő füstszag. Nincs arra emberi szó, milyen büdös volt, milyen ocsmány és rémületes! Másodpercek alatt felkavarta a gyomrunk, leküzdhetetlen menekülési reflexet váltott ki zsigereinkben, úgyhogy futni szerettünk volna, rohanni, el innét, minél messzebbre, bárhova, csak azt a szagot ne kelljen érezni többé! Gyakran találgattam még otthon, miért menekülnek a szúnyogok például a füsttől, honnét tudják ők, hogy minden esetben tüzet jelent, ami viszont veszélyes rájuk. No, most rájöttem végre: nem értenek, nem tudnak ők semmit, éppen csak elviselhetetlenül büdösnek érzik a füstöt. Poi nem tudtuk, miképpen á hogy árt, he gát a poklot annak), s mi kell kerülni Soha méf éreztem adc hogy lehets Pedig odah; nem messze bán), annak megundoroc nyire súlyos vegyi üzem el, mikö^e az orrom (í vemmel, a a bűzt) -, ta teznek: ann; lemről, új fí közel a vég, jogot, ki tud mit is. Enyhe szí a füstöt, va| végül, elég ágyba kerül el aztán éle baságát. Már kora tak, s neküi nulnunk fed dóm, mikor akkoriban, f hosszat óvi Kint ácsorog a rügyező ahol kevéssí letes bűzzel az emlék, i éreztük voh jók aznap, vettek, s cs hát távolabf például néh lengtem a tá A betonú nult. Ezrive látható hős ben; férfiak vegyesen^? lotti sovány kete csíkos fapapucsban
