Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-29 / 22. szám
i/asárnap 992. V . 29. I gen sokszor elmentem a Villa Borghesébe, és mehettem volna oda mindennap, csupán azért, hogy az útkanyarból .elnézzem Róma föl-fölcsilianó ezernyi fényét. Ezek nem üres szavak. Róma valóban úgy villogott a távolban, ahogyan a megsárgult márvány szikrázik a ráhulló napsugarakban. Az őszi naplemente bronzfényű lobbanásai fel-felvillantak Szent Péter templomának kupoláján, ódon épületek csúcsain. Októberben jártunk már, de nem hallatszott a hulló levelek megszokott nesze, mint nálunk, Oroszországban. Egyetlen hang uralkodott a Villa Borghese mélabús, kibalt kertjében: a szökőkút magas csengésű csobogása. Halványzöd sugár ömlött a márványmedencébe, színe akár a tengervíz. Ebbe a medencébe is, nyilván szokásból, apró ezüst pénzérméket dobnak a turisták, akár a Fontana Trevibe. A pénzdarabok meg-megmoccannak a zuhogó víz súlya alatt. Az érmékre vert allegorikus istenarcok - gyönyörű földek: Franciaország, Itália, Görögország jelképei — mintha szomorkodtak volna, hogy egész éjszakán át a medence mélyén, a hideg vízben kell he- vemiök. A szökőkútnál ültem egy kőpadon. Soha nem ült le mellém senki. Csak egy pepita nadrágos, ügyes kisfiú görkorcsolyázott el mellettem időnként, végigrobogott az aszfalton, s eltűnt a Villa Borghese mögött. Különös, de úgy érzem; társtalan lény, a szökőkút. Még sajnáltam is, mint egy elhagyatott öregembert. Élete egyhangú volt: csak csobogni éjszakáról éjszakára, míg föl nem kél Róma fölött a párás hajnal. Tudjuk, milyen nehéz, álmatlan éjszakái vannak az öregembernek. Nagy ritkán egy ismeretlen csillag lobban fel a messzi égbolton. Flalvány sugara megremegteti a szökőkút medencéjében a hideg vizet. És éjnek évadján ez az egyetlen találkozása szökőkút- - nak és eleven lénynek. Rómában sokkal hosszabbnak éreztem az éjszakákat, mint a moszkvai téli éjeket. Éjjel néha felébred az ember a ritmusban ismétlődő toronyóra-ütésekre, ül az ágyán, figyel-fülel; és sehogyan se szánja rá magát, hogy felkeljen, felöltözzék, s küépjen az Albergo Na- zionaléból a római éjszakába. Kimenni és céltalanul bekószálni a néptelen, titokzatos utcákat, ahol csak carabinerikkel találkozhat az ember. Éjszaka mindig kettesével járnak; hallani, amint meg-megcsör- ren a kardjuk. Megy az ember a római éjszakában, át a Teverén a Trasteverébe, a homályos negyedekbe, ahol hónapszám nem hallani egyetlen orosz szót sem. Ettől szomorú lesz az utas. Úgy érzi, csapdába esett és reménytelenül eltévedt a sötétbarna házak között. Elüldögéltem a szökőkút mellett, aztán elbúcsúztam tőle, s megindultam fölfelé a széles díszlépcsőn a Ga- lerria Borghesébe, beléptem az első terembe, és azonnal leültem egy padra: hozzá kellett szoktatnom szememet a mennyezetről áradó rózsaszín fényhez, amelyet aranycsillogás tört át. Mintha ebben a tágas és magas teremben éppen leáldozott volna a nap. A fény Giovanni Battista Marchetti és Domenico de Angelis festményéből áradt, amely beborítja az egész mennyezetet és a falakat. Aki belépett a terembe, halványpiros fénybe vonták a falfestmény színei. Az emberek arca gyöngéd lett, és megszépült ettől a fénytől. Különösen a fiatal lányok, s a gyermekek arca. Meg a fiatal japán nő kifürkészhetetlen porcelán arca is. Vele már többször találkoztam a Villa Borghesében. Igen óvatos léptekkel járta a Galleria termeit, feje kissé előrehajlott, mint a virág a szárán. Zárkózott pillantású sötét szemével nézte Bernini szobrait; a csodálatos mesterét, akinek kezében engedékennyé vált a kő, és meleggé, mint az emberi test. Kiváltképp Proserpina elrablása című szobrán lehetett érezni ezt. Proserpina csípőjén örökre ott maradt a rabló Plútó ujjainak mély nyoma. Egyszer, amikor a Villa Borghesébe látogattam, föltűnt, hogy a fiataljapán nő hosszasan nézi Proserpinát, ’Száz éve született az orosz próza mestere. majd körülpillant, s karcsú, erős ujjaival megszorítja saját karját, amely csaknem a váltóig csupasz volt. És ugyanolyan mély nyomok maradtak a karján, mint Proserpina csípőjén. Elmosolyodtam. A japán nő észrevette pillantásomat; elpirult. Megcsillant szabályos fogsora. Erre a szinte haragos mosolyra levettem róla tekintetem, és átmentem a szomszéd terembe. Ott feküdt kerevetén az elkényeztetett Paolina Bonaparte, ahogyan Canova márványba véste. A heverő minden gyűrődését, redőzését a tökéletességig kimunkálta a művész. Ebből a laza puhaságból emelkedik ki Paolina kecses leányalakja, arányos szép háta és szűzies keble. Észrevettem, hogy a Villa Borghesébe olykor betévedt szerzetesek igyekeztek szemlesütve elmenni Paolina mellett. De a szomszéd teremből mindig visszapillantottak rá, és zavartan mosolyogtak. A huzamos időzés a Galleria termeiben kifárasztja a látogatót. A festmények tűnődő madonnái, elrévedező szentjei túl nehéz és pompás szövetekbe öltöztek. Kőből faragott székekben ültek, s az ablak előtt az alacsony dombokon satnya fű tenyészett, csak a bárányok tudták tépdesni. Ebben a Júdeábán, ebben a Betlehemben és Názáretben nyilván nem volt elég levegő; úgy látszik, évszázadokon át ugyanaz a nap tűzött rájuk, amely a festményeken oly lassan hajlik nyugovóra, önkéntelenül is mélyet lélegeztem, és szerettem volna, hogy erre a perzselt bibliai tájra hatalmas záporeső zúduljon. De ez nem következett be, és valahányszor kiléptem a Villa Borghesé- ből, Róma fölé mindig ugyanaz a fülledt kora este borult, megint egy fülledt éjszakát ígért. A szálloda komor és sötét éttermében szomszédom, egy zágrábi horvát férfi, zavart mosollyal figyelmeztetett, hogy ismét fullasztó éjszakájuk lesz az asztmásoknak, mivel sirokkó fúj. Nemcsak a horvát férfi meg én szenvedtem a légszomjtól. A fiatal japán nő is majdnem minden éjszaka lement a szálló üres, tompított világításé halijába. Ott mégis több volt a fény, mint a szobákban. Az olaszok szűkmarkúan bántak a villany- nyal. A portás kivitt a haliból az utcára, a szabad levegőre egy kis karosszéket, a járdára állította, a szálloda forgó üvegajtaja elé; a japán nő hosszú ideig elüldögélt ezen a széken, szinte egész éjszakán át, amíg csend és hűvösség honolt Róma utcáin. A portás elmondta nekem, hogy ez a magányos lady csupán látszatra fiatal, valójában már közel jár a negyvenhez. Átélte az atombomba-támadást Nagaszakiban, életben maradt, de azóta sokkja van: fél egyedül maradni, emberi társaság nélkül, ezért napközben szüntelenül járja Rómát, s az éjszakát a hallban tölti; ha nem esik, elüldögél a járdára kitett karosszékben a szálloda bejáratánál. A hallban mindig ott virraszt körülötte a portás meg két-három szobalány, pincér.- Nagy szüksége van a levegőre- tette hozzá a portás. - S ezenkívül: emberi hangra. Olyankor nyugodt. Mi már megszoktuk. A carabinierik is megszokták; nem kérdeznek tőle semmit. Csak köszönnek neki, és vigyáznak, nehogy valaki háborgassa.- Nagyon szomorú ez az asszony- mondtam -, ás nagyon szép.- Si! - helyeselt a portás. Fölla- pozta a vastag vendégkönyvet, sóhajtott, s így szólt: - Singapore-ból érkezett.- Mi lehet a foglalkozása? A portás újból bepillantott a könyvbe.- Azt írta be, hogy újságíró. Bárki beírhat a neve mellé bármilyen törvényes foglalkozást. Ha gyakran találkozunk valakivel, fokról fokra eltűnnek különös vonásai, amelyeket kezdetben észrevettünk rajta. A japán nő megszegte az emberi együttélés e szabályát. Egyre titokzatosabbá, mind rejtélyesebbé vált, és ez a talányosság éppolyan mérhetetlennek látszott, akár a sötétség a tenger mélyén. Esténként néha odaléptem szobám ablakához, kihajoltam, hogy lenézzek a járdára. Megpillantottam a karosszékben tompa fényű haját, kis cipőjének orrát. Ébren volt. Azonnal megérezte, hogy nézik, és nyugtalankodni kezdett. Ezt a fiatalos külsejű asszonyt, a végtelen világnak ezt a parányát idevetette a kozmikus robbanás hulláma, át az egész földgolyón, az évezredes Rómába, és letette az Albergo Nazionale küszöbén. És ugyanez a hullám lehet, hogy egyszer csak messzire sodorja, bármennyire szeretnénk is meghosszabbítani itt- tartózkodását, a pillanatnak legalább egy töredékére. Mindhiába: eltűnik majd ugyanilyen karcsúan és kecsesen, mintha csak el akarna repülni, s nyoma vész a zsúfolt milliós fővárosok káoszában, olyanokban, mint ez a Róma, vagy szülővárosa, Tokió. Ezekben a zsúfolt városokban a magány mindig az éjszaka legközepén telepszik ránk a maga igazi borzalmasságával, és retteg az ember, hogy gyilkos rejtőzik a háta mögött, s azt sem tudja, hogyan kiáltson segítségért ebben az országban. Ma késő este elmentem a japán nő mellett. Oly riadtan nézett rám, hogy aggodalommal töltött el a pillantása. Ráeszméltem, hogy meg szeretné érteni, de sehogyan sem sikerül neki: voltaképpen mi is ez az ezredéves, fölfoghatatlan és számára érdektelen történelmű, idegen város; miért van itt, és mit kéne tenni ebben a közömbös világban. Ebben a világban, ahol minden sofőr tudja, hová vezesse gépkocsiját, és a falakon kapaszkodó bougainvillea mindegyik virága tudja, mi a hivatása a földön, s hogy nincs egyedül. A bougainvillea virága nála sokkal otthonosabb Róma köves utcáin, amelynek dús patináját „századok poézi- sének“ nevezzük. A bougainvillea virága egyszerű és karcsú, mint egy kicsi lángnyelv. Miért épp itt nyílt ki, a szállodánk falain? A hall bejárata előtt magabiztosan megállt egy férfi; olyan fakó volt az arca és hunyorgó, rossz pillantású a szeme, mintha a földgolyó valamennyi filmintrikusának valamennyi plakátjáról másolták volna ide. Kinyújtotta karját a japán nő felé, hogy álljon föl; de az nem mozdult.- Te! - szűrte foga között a szót a férfi. - Egyetlen pöccintéssel eltöröm a nyakad. A nő nem értette, mit mond. Nyugodtan mosolygott, kis csodálkozással, mint ahogyan a Villa Borghese mesés mennyezetének rózsaszín és arany ragyogása láttán mosolygott. A portás hirtelen fölkapta könyveiből sötét szemüveges, barátságosan telt arcát. Majd levette szemüvegét, és nyugodtan kilépett a járdára a hunyorgó szemű férfi elé.- Hagyd békén! — szólt rá halkan.- Különben elviszlek a rendőrségre, vagy lehet, hogy sokkal, de sokkal messzebbre. A portás nyugodtan kivett kabátja belső zsebéből egy élesre fent kerékpárküllőt, a városi késő éjszakának ezt az észrevehetetlen és félelmetes fegyverét. A küllő vége kis famarkolatba volt ágyazva. A fegyver baljós- latúan villant meg a portás kezében, akár egy karcsú, fürge kígyó. A hunyorgószemű az úttestre hátrált, és szapora léptekel elindult. A portás meg a nyomában: utol akarta érni.- No! - kiáltott fel a hunyorgószemű vadul. Oldalra ugrott, s futni kezdett. - No!- Pronto - szólt a portás, zsebébe dugta a küllőt, és visszatért a hallba. Lassan letörölte homlokáról a verítéket. Én meg arra gondoltam, hogy a portás mestersége korántsem olyan nyugalmas és veszélytelen, ahogy mi gondoljuk. A japán nő bejött a járdáról, megszokott helyéről, belépett a hall nyilvános telefonfülkéjébe, és sírva fakadt. Merőn maga elé nézve sírt. Könnyei kövérek voltak, mint a mesterséges könnyek. A pincér egy pohár ásványvizet hozott neki. Fölmentem rideg szobámba, de sokáig nem bírtam elaludni, s néhányszor akaratlanul is elismételtem magamban: „Milyen furcsa és barátságtalan világ“! Mindaddig nem éreztem soha ilyen bántónak a környező világot. „Milyen furcsa és barátságtalan világ!“. Nem, nem furcsa: félelmetes! A portás egyetlen mozdulattal annak az embernek a szívébe szúrhatta volna a kerékpárküllőt. És jogosan tette volna. Éjféltájt dobolni kezdett a tetőkön az eső, rekedten és zubogva rázendítettek a lefolyócsatomák. A mellemre nehezedő nyomás megszűnt, mintha valaki hirtelen kiszabadította volna sokáig marokra szorított erőtlen szívemet. Ebből tudtam meg, hogy nyilván elállt a sirokkó; miatta lüktetett annyira a vérem, s mindehhez a kimerült idegek kísérete járult. Reggel megint elmentem a Villa Borghesébe. Az éjszakai eső tavacskái kristálytiszták voltak, könnyű pára lebegett felettük. A japán nő Daphne szobránál ült, s amikor észrevett, egész arcát elöndötte a mosoly; ajka kissé kinyílt, mosolygott szempillája is, meg az európaiasan szürke, kedves pillantású szeme is. A bejáratnál virágot árultak. Vettem egy szál vérvörös rózsát, odaléptem a japán nőhöz, s a térdére tettem a hűvös és nedves virágot. Olyan hangosan kacagott fel, mintha középkori márványpadlókon valaki egy marék kristálygolyót szórt volna szét, s azok kuncogva, tréfálkozva rajtam, szertegurultak volna a régi kerevetek és karosszékek mögé. A japán nő felállt, megérintette a kezem fejét a csuklómnál: japán módra mélyen meghajolt előttem, és elment. Még sokáig úgy éreztem, hogy érintésének finom nyoma a kezemen maradt, mint a nyomok Bernini szobrán. Útján, végig a termeken, forró szél kerekedett és csönd támadt. Arrafelé ment, ahol a bronzszínű levegőben szendergett Róma. Néztem utána; olyan volt hátának íve, mint egy drága hegedűé, csípője szaporán ringott a feszülő ruhában- néztem utána, míg végül vissza nem fordult felém, s a távoli óceánon túli kedves napfény csillant meg mandulavágású, zöldesbe játszó szemében. S ez jutott eszembe: „Nem, a világ nem félelmetes, csak talán furcsa, és én megköszönöm neki azt az ezernyi semmiséget, amely mind tisztasággal és boldogsággal tölti el az embert.“- Látod, ő az - mondotta az öreg cipőtisztító a mellette ülő kisfiúnak; mindketten a bejáratnál ültek -, ő az a japán lány, aki az atombomba után életben maradt. És mind a ketten kedvesen mosolyogva néztek utána, mintha ezzel a mosollyal szerették volna oltalmazni, amíg csak él. Dalos László fordítása MIROSLA V HOLUB Utolsó ítélet Az automata mosógép mos, csavar, szárít. Mint mikor az angyalok rágógumiznak. Mint mikor a gnájsz csillámpalát vajúdik világra. Valaki szidja a tengert, de nem hallani ót. Lúd toll kavarog a konyhában. Aprócska ujj szorul az ajtók alá. A legyek ikaroszi játéka feledteti a labirintus hiányosságait. Jól nézel ki, haver, s ez maga az infarktus. A mosógép mos. Jönnek a lukulluszi lakomák és távozik tíz deka túró. Jönnek a töprengések. Távoznak a betűk, a nagy gonddal osztályozottak. Jönnek a bálnák és partra úsznak a megszámozott fogak. Jön az emlékezet és előmásznak a közlekedési szabályok. Fehérség. A mosógép mos. És ki fizeti meg a zenészeket? És mikor lesz a tűzoltóbál? / És hol hangzik még fel a nyekergő fuvolaszó a nagy hidegben? Hogyan kell átlépni egy könyv árnyékát? Fehérség az ebnaszatolt korom nyomán. A mosógép mos, hogy Diszkobolosz kezei szinte beleremegnek, íme, az örökkévalóság, kiszabva pontos másodpercekre. Igen. A játék földjén végére kell járni a dolgoknak. A romlás földjén a pontosság többet ér minden istenségnél. A káosz földjén egyetlen reménységünk a mosógép marad. A hófehér zajban ugyanabba a helyiségbe nyíló ajtón távozom. Tóth László fordítása KONSZTANTYIN PAUSZTOVSZKÖ* Villa Borgh ese
