Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-22 / 21. szám
„Ha nem játszom, majd megzöldiilök“ (Méry Gábor felvétele) Zenéről és színházról Vikidál Gyulával Amerikai filmbe illő, hollywoodi recept szerint megírt karriertörténet lehetne az övé. V. Gy., a kültelki siheder apja kovácsműhelyéből elindulva, ipari tanulóként kezdi önálló életét. Nyáron focizik, békákra vadászik, gyümölcsfákon tanyázik, télen befagyott vizeken korcsolyázik. Szakmunkás-bizonyítványt kap, esztergapad mellé állítják, korán kel, izzad, hosszú haja összetapad, tetovált karján rozsda, vaspor, karcolások nyoma. Közben múlnak az évek. Az erős, marcona tekintetű fiúból köpcös, vasöklű, de vajszívű fickó lesz. Reggeltől késő délutánig karosszérialakatos, este amatőr rockegyüttes énekese. Blokkolástól müszakváltásig meló, utána farmer, gitár, színpad. Néha hajnalig, máskor csak éjfélig. Ha elfogy a pénze, vasat gyűjt. Már nemcsak a mellkasa - a hangterjedelme is széles. Új társak, jobb együttesek, nagyobb lehetőségek. Tanárképző főiskola helyett falrengető zenélések. Már neve van, ismerik és elismerik őt, V. Gy. megállíthatatlanul halad az úton. „He’s a maníac“ - mondanák rá az amerikai filmben, és nem tévednének, mert valóban az. Megszállott. A zene megszállóba. 1977-ben még estin érettségizett kétkezi munkás, két évvel később már az év énekese, 1985-ben pedig az István, a király című rockopera Koppánya a Nemzeti Színházban. Vikidál Gyula nagyon lentről indult, de most nagyon fönt van. Musicalsztár a legjobbak közül. Szuggesztív egyéniségű, Liszt-díjas művész drámai erővel, érett előadói készséggel és lélekkel átitatott, szép, fényes hanggal, remek stílusérzékkel. Tinódi Lantos Sebestyén dalait ugyanolyan beleérzéssel adja elő, mint Bottegari Ave Mariáját. Betle- nemi királyként vagy Pilátusként ugyanolyan meggyőző, mint Dózsaként, vagy a Légy jó mindhalálig Valkay tanár uraként. Énekelhet sanzont, Bemstein-misét, Webber-operát is - nincs az a műfaj, amely kifogna rajta. A rockénekesből zenés színházak kiemelkedő alakításokat nyújtó, karizmatikus musicalszínésze lett.- Az a tíz év, amelyet munkásemberként élt meg, hol hagyott nagyobb nyomot, a testé- ben vagy a lelkében?- Belém ivódott az rendesen, érzem én azt a karomban is, meg ott legbelül is. Egyébként ma sem félek a fizikai munkától... az én szüleim proletár családból származnak, apám kazánkovács volt, ritkán tette le a kalapácsot, anyám pedig takarítónőként dolgozott. Napi hét-nyolc-kilenc óra güri után nem kellett tehát attól tartanom, hogy kidőlök, összerogyok, nekem már a génjeim is erősek, izmosak lehettek. Hogy tíz éven át fél hatkor keltem és az egész napos meló után minden este zenélni jártam, ahhoz mégiscsak kellett egy nagy adag kitartás. Azt az embert, aki nem elégszik meg azzal, hogy él és dolgozik, hanem igyekszik több lenni, megpróbálja önmagát építeni, azt biztos, hogy hajtja valami. Értékek, maradandó művek a legtöbb esetben amúgy is kényszer alatt születnek. Ha nagyon jól megy a sora valakinek, mert mindene megvan, kocsija, pénze, anyámkínja, kicsi a valószínűsége, hogy neves művésszé válik, pedig lehet, hogy tehetséges szobrász lakozik benne. Ha ugyanez az ember elveszítene mindent és holnaptól az egész életét elölről kellene kezdenie, akkor lehet, hogy vésne, faragna, mint az őrült, és idővel a legjobb szobrászok közt lenne. Gondoljunk csak Michelangeló- ra, vagy másokra, akik a semmiből indultak, s csak a későbbi anyagi siker hozott nekik hírnevet ... ők már a kezdet kezdetén, a csóróságukban is valakik voltak. És ugyanez érvényes rám is.- Kamaszéveiben vagy később mi hiányzott leginkább az életéből? Vagy ott volt a Beatles és a Rolling Stones, s az mindent pótolt?- Megmondom őszintén, nekem nem hiányzott semmi. Én megelégedtem azzal, hogy zenélhetek, számomra az volt a csúcs.- A váltás, az átállás mikor következett be? Hogy tudott kilépni a rockegyüttesekből?- Ez is egyfajta szorult helyzetből adódott. Nyolcvankettő januárjában feloszlott a Dinamit, és pár hónappal később szerepet kaptam a Krízis című zenés darabban, és a profik mellett állítólag egész jó teljesítményt nyújtottam. Ez volt az első színházi szereplésem. Nem sokkal ezután újjáalakítottuk a P. Boxot, de a rákövetkező évben meg jött az István, a király. Akkor még nem gondoltam váltásra, a fazonomon sem változtattam, ugyanabban a zenében éltem, mint előtte. De nyolcvanötben, amikor már a Nemzeti Színházban játszottam Koppányi, és nyolcvanhatban, amikor a Rock Színház társulatában a Jézus Krisztus Szupersztárban megkaptam Pilátus szerepét, rá kellett jönnöm: a kettő együtt nem mehet. Választanom kellett, és én a zenés színház mellett döntöttem. Akkoriban már nemcsak a hard rock - a skót folklór és a csángó népdal is érdekelt.- Tavaly januárban, amikor a József és a színes, szélesvásznú álomkabát Fáraóját kezdte el játszani a Madách Színházban, azt nyilatkozta: nem úgy táncol, ahogy szeretne. Nem olyan jól, vagy nem olyan bátran?- Jobban is, bátrabban is szeretnék táncolni, de csak poénnak szántam a megjegyzést. Az előadást ugyanis sok kritikus lehurrogta, rólam viszont azt írta az egyik, hogy jobban mozgok, mint a kartáncosok. Nyilvánvaló, hogy én, a rocker, ezekkel a kilókkal még a zenés darabokban sem lehetek a legjobb táncos, de csak gúnyolódjanak. Én a rosszat is megjegyzem, hátha van benne valami igaz. Mellesleg tizenkét percem van a Józsefben, hogy bebizonyítsam: érdekes figura lehetek. Kijövök, eléneklem a dalt, rokizom egy kicsit, megpörgetem a lányokat, kimegyek, aztán egy Elvis Pres- 7ey-stílusú dallal vissza, van két- három mondatom rettenetesen jó poénokkal és kész. Ha én ezzel nem tudom elkápráztatni a nézőket, akkor rossz vagyok. Ez a tizenkét perces jelenet úgy van felvezetve, megrendezve, hogy ha elrontanám, óriásit buknék vele. A Fáraónak egyébként azért is örülök, mert ez is azt jelzi: én nem hagyom magam beskatulyázni. Még a rockoperákon belül sem. Az István, a király Koppányát kétszáznyolc- vanegyszer játszottam, de amikor kezdték rámsütni, nagyon ideges voltam. Lerombolni persze nem hagytam magamban, ott van a szívem mélyén most is, csak rájöttem: úgy tudok előbbre jutni a pályán, ha minden szerepemet nagyon-nagyon komolyan veszem. így jutottam el aztán oda, hogy a saját világomban, a saját fazonomban találok ki minden egyes figurát, mert csak így lehetek jó.- Jean Valjean szerepét A nyomorultakban nem éppen hagyományos úton-módon kapta meg. Jött valaki és önre mutatva azt mondta: ő legyen az!- Claude-Michel Schönberg, a darab zeneszerzője volt a valaki. Budapesten járt, hogy megnézze a Jézus Krisztus Szupersztárt és ő szólt a végén Várko- nyi Mátyásnak, hogy „az a kis köpcös Pilátus legyen Jean Valjean. Az elbírja a színpadot.“- Ma már mindenki ilyesmit vár öntől. Nem nehéz ezzel a tudattal élni?- Nekem kellemes érzés. Aki velem játszik, az tudja, hogy bízhat bennem, cserébe én is ugyanazt kérem. Mellettem nincs lazítás, én a statisztát és a díszletezőt is munkatársnak tekintem, hiszen egy célért dolgozunk. A nyomorultakban például nyolc bindzsim van, fehér zsebkendőtől kezdve preparált székig minden, de ha nincs a helyén valami, egy percet kap a kellékes, hogy hozza, amit elfelejtett, mert ha tovább tart neki, durranok. A székkel már meg is járta egyszer. Fantine halála után van egy nagyon szép duettem Javert-rel, annak a dalnak a végén kell felkapnom a széket, amelynek ragasztott a lába. Már vagy négyszer figyelmeztettem a fiúkat, hogy ragasszák oda erősebben, de nem... ránéztem a székre, még hozzá sem értem és már össze is rogyott. Az egész jelenet, húsz perc rongyokba szakad, ha any- nyiban hagyom. Nem hagytam. Fogtam a széket, s bár a lába már rég sehol sem volt, a vasrácsokon vertem ripityára. De úgy, hogy csak gyufaszálak maradtak belőle. Hét díszletező jött bocsánatot kérni tőlem az előadás után, azóta béke van.- Most, amikor a Madách színházbeli Mária evangéliumában János apostolt játssza, az Arizona színpadán pedig a Sakk alattomos KGB-ügynökét próbálja, eltöpreng néha azon, hogy mi jöhet ezek után?-Nem. Én nem foglalkozom ilyesmivel. Végzem a dolgomat és örülök, hogy foglalkoztatnak. Rendezők, barátok és főleg lehetőségek nélkül biztos, hogy máshol lennék. Ha három napig nem játszom, majd megzöldülök. A politika, a sok hülyeség, a változásokról szóló demagóg duma nagyon tud idegesíteni, mégis azt mondom: beszélhettek, amit akartok, ha színpadra megyek, úgyis mindent elfelejtek. Szabó G. László A szerelem mezeje A Micsoda nő! rendezője, Gary Marshall úgy döntött, megkísérli megismételni a világraszóló sikert. A Pretty Woman vetélytársának szánt filmjéhez két olyan színészt szerződtetett, akik Juha Robertshez és Richard Gerehez hasonlóan Hollywood álompárjának számítanak: Michelle Pfeiffert és A1 Pacinót. Ok a főszereplői a Frankié ésJohnny című szerelmi komédiának.- Óriási kihívás számomra ez a szerep, hiszen mindenki Júlia Robertsszel fog összehasonlítani - nyilatkozta a filmről Michelle Pfeiffer. Aki látta már őt bármelyik alakításában - akár Az eastwicki boszorkányokban, akár a Veszedelmes viszonyokban, akár legutóbb A csodálatos Baker fiúkban - értetlenül fogadja, hogy a 33 éves szőke sztár még mindig önbizalomhiányban szenved, önmagát mindig csak rút kiskacsának nevezi, színészi adottságairól pedig kijelentette: - Még mindig nem tudom eldönteni, valóban tehetséges vagyok-e. Tényleg bizonytalan vagyok, nem csak megjátszom magam. Ez az önmagában való kételkedés tizenéves korában majdnem végzetessé vált az amerikai színésznő számára. Tizennyolc évesen egy fanatikus szektába sodródott, s a való életbe való visszatérését, megmenekülését férjének köszönhette. Házassága azóta már a múlté: a válóok Veszedelmes viszonyok-beli partnere, John Malkovich volt, akivel Michelle Pfeiffer nem csupán a filmvásznon, hanem a valóságban is „veszedelmes viszonyba“ keveredett. önbizalomhiány ide vagy oda, a rendezők mindig szép nők szerepét bízzák a sztárra, hiszen igazán gyönyörű. A Frankié és Johnny mellett mostanában egy másik forgatáson is főszereplő, méghozzá hárommillió dolláros gázsiért. A film ideiglenes munkacíme A szerelem mezeje, s benne Michelle Pfeiffer egy ingatag háziasszonyt alakít, aki útban John F. Kennedy temetésére, beleszeret egy néger férfiba. Sztárhír A közelmúltban tartották meg Párizsban A szerető című film ősbemutatóját, amely Margueritte Duras slkerkönyve nyomán készült Jean-Jacques Annaud rendezésében. Duras könyvét 43 nyelvre lefordították, több mint kétmillió példányban kelt el. A film története • egy fiatal, szép francia nő és egy gazdag kínai szerelme köré fonódik, és Indokínában játszódik a gyarmaturalom ideje alatt. A két ember szerelme olyan történelmi időkben született, amikor egy fehér nő és egy „bennszülött" kapcsolata botránynak számított. Annaud, A rózsa nevének rendezője ragaszkodott hozzá, hogy a filmet Indokínában, az eredeti események színhelyén forgassák, ami 24 millió dollárt emésztett fel, és tucatnyi gondot eredményezett. A legnagyobb gond Annaud szavai szerint mégis a főszereplő kiválasztása volt, akinek egy 15 éves koraérett lányt kellett megszemélyesítenie. A több mint ötezer jelentkező közül a választás végül is a 17 éves angol Jane Marchra esett. ..Annyira természetes, annyira átható tekintetű volt. hogy beleborzong- tam" - emlékezett vissza a rendező első találkozásukra. 1992. V. 22.
