Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-15 / 20. szám
lékmű áll váro- i: az 1905. évi en Katonájának a zsarnok bőszei® a forrada- társai sírhalmot : a halomra öt- izatot építettek, ék rá: „Emléke ipzatra szobrot ábrázol, amint >y ünnepség ke- az emlékművet szónoklat hangigot meg koszohelybeli iskola határozta, hogy a Forradalmár ténelemtanáruk ígindította őket tanítás után s pénzen vettek 3 menetet alakí- z emlékmű felé. 3n egy közepes bátos ember jött >osan megnézte >a szegődve kö- 3Ízonyos távoln át mentek. Az ek rájuk ügyet, adásokat, senki sem lakik, eszi körül; Olajtemploma s né- múzeummá alajz^értek, a kék :ptekkel közeledi - kiáltotta. :zük ki? Nagyon van, ugyebár? iem emlékszem ry... — válaszoli úgy“? - húzta át, s kapkodva szívta orrlyukába a levegőt. - Hogyhogy „csak úgy“?- Tisztelettel adózunk a nép szabadságéért elesett forradalmár emlékének.- Ahá, szóval a kerületből jöttetek.- Nem, az iskolából.- Hogyhogy? Nincs itt a kerületből senki?- Nincs. Elgondolkozott.-Talán az iskolában szólítottak fel benneteket?- Nem, mi magunktól jöttünk. Elment. A fiúk le akarták tenni a koszorút, de egyikük fölkiáltott: SLAWQMIR MROZEK A forradalmár szobra- Visszajött! Csakugyan. A kék kabátos férfi ismét feltűnt a színen. Ezúttal megállt tíz-tizenkét lépésnyire tőlük, s onnan kérdezte:- Talán most van az Ismeretlen Forradalmárok Tisztelete Elmélyítésének Hónapja?- Nem! - kiáltották kórusban. - Magunktól jöttünk! Megint eltávozott. A fiúk elhelyezték a koszorút, s már indultak volna vissza, ám újból megjelent az ismeretlen, ezúttal egy rendőr kíséretében.- Kérem az igazolványokat - fordult a rendőr a fiúkhoz. Átnyújtották iskolai igazolványukat. A rendőr végignézte mindet, azután tisztelgett.- Rendben! - jelentette ki.- Dehogy van rendben! - ellenkezett a kék kabátos férfi, s a diákokhoz fordult:- Ki parancsolta nektek, hogy koszorút hozzatok ide?- Senki! - válaszolták. A férfi arca felragyogott.- Szóval beismeritek? - kiáltott fel. - Szóval magatok is azt mondjátok, hogy ezt az Ismeretlen Forradalmár tiszteletére rendezett tüntetést nem az iskola igazgatója rendelte el, nem a Diákszövetség szervezte, sem a kerületi, városi vagy járási bizottság?- Nem hát!- Hogy ezt a koszorúelhelyezést nem a Nőszövetség kezdeményezte, s nem is az Ezerkilencszázötös Év Barátainak Társasága?- Persze hogy nem.- Hogy nincs évforduló, sem tiszteleti hónap vagy más efféle?- Nincs hát.- Hogy még körlevelet se kaptatok? Hogy magatoktól jöttetek?- Magunktól. Megtörölte homlokát zsebkendőjével.- Őrmester - szólt -, tudja, ki vagyok. Vegye el tőlük a koszorút, de azonnal. Ti pedig oszoljatok szét! A fiúk szótlanul távoztak. Mögöttük baktatott a rendőr, a koszorút cipelve. Az emlékműnél csak a kék kabátos ember maradt. Gyanakodva nézegette a szobrot, majd tekintetét körbejártatta a téren. Nemsokára megeredt az eső. Apró csöppekben esett a sötétkék kabátra meg a Forradalmár kőzubbonyára. Borús és szürke lett az ég és a föld. Az ezüstös cseppek lassan végigfolytak a szobor fején, függőként ringatóztak a kőfüleken, nedvesen fény lettek az üres gránit szembogarakban. S csak álltak így, szemben egymással. Kerényi Grácia fordítása RTÁZAR s-történetek mintha leopárdok ián közeledne las- , egy remegő és :, az álom okához, tt a leopárd elérné serdö, az éhség és ég egy ideig; ebből vadállatot, de ez vadászat még sok le ennek az érthe- nek a vég nélküli ázata minduntalan ncs-e valami oka lomnak, és nem vei magyarázható, vajszínű neveit: fertőzés, dadogás, : álomnak végül is hogy megmutassa hét, hogy mégsem, ik arra való, hogy ssa végtelen körö- őserdőbe ékelődő tét, egy kuporgó ilát és a bezártság etetlensége a bün- íárhozat előhímö- a nem fogja meg- zéttépi-e a leopárdot, vagy a nagynéni kötőtűjét veszi-e kézbe vadul bömbölve, a nagynéniét, aki olyan különös-édesen simogatta őt, miközben combját mosta, egy délután a vidéki házban, valamikor a húszas években. LUCAS HOSSZADALMAS ÚTJAI Azzal mindenki tisztában van, hogy a földet a többi égitesttől több-kevesebb fényévnyi távolság választja el. Azt viszont már kevesebben tudják (jószerével csak én), hogy Margaritát töménytelen csigaévnyi távolság választja el tőlem. Kezdetben teknöcévekben számoltam, de azután el kellett vetnem ezt a túlságosan is vérmes reményeket keltő mérték- egységet. Mert bármilyen lassan haladjon is előre útján egy teknőc, végül mégiscsak elértem volna Margaritát, viszont kedvenc csigám, Osvaldo efelől egy csöpp reménységet sem hagy nekem. Ki tudja már, hogy mikor indult útjára, mikor kezdett szemmel láthatóan eltávolodni a bal cipőmtől, azután, hogy a lehető leggondosabban abba az irányba fordítottam, amely Margaritához vezeti őt. Nem sajnáltam tőle a friss salátalevelet, odaadással és figyelemmel vettem körül. Első csusszanásai bizakodással töltöttek el, és ujjongva ismételgettem magamban, hogy még mielőtt az udvarban álló fenyő hegye túljutna a tetőn, Osvaldo ezüstös szarvacskái megjelennek Margarita látómezejében, és elviszik neki szerelmes üzenetemet. Már előre féktelenül boldog voltam, ahogy elképzeltem magamban Osvaldo megérkeztén érzett örömét, két hajfonatának és kezének boldog rebbe- nését. A fényévek, feltehetően egyforma hosszúságúak, ám ugyanezt a csigaévekről nem lehet elmondani; a hitem megingott Osvaldóban. Nem mintha valaha is megállt volna, mert szemmel követhetem távolba vesző, ezüstösen csillogó nyomát, amely el nem tér az eredeti iránytól, jóllehet ez azt jelenti, hogy föl és le kell kúsznia megannyi falon, és át kell csúsznia egy egész tésztagyáron is. Nekem igencsak sok fáradságomba kerül ellenőrizni ezt a példás pontosságot, és már kétszer tartóztattak fel haragvó gyári őrök, akiket válogatott hazugságokkal kellett lecsillapítanom, mert ha elmondom nekik az igazat, nem úszom meg szárazon. Az egészben az a legborzasztóbb, hogy Margarita, vörösbársony karosszékében ülve, a város másik végén vár engem. Ha Osvaldo helyett a fényéveket választom, ma már unokáink lennének; de amikor valaki kitartóan és melegen szeret, és ráérős vágyakozással szeretne elérni céljához, akkor magától értetődik, hogy a csigaéveket kell választania. Hiszen, végtére is, olyan nehéz azt előre megjósolni, hogy az ilyenféle választások a javunkra vannak-e vagy a kárunkra. vettem észre, thám, melyet m fel először, alján egy elég ott. lit jelent ez. otthon, elnad- eremet szorí- ni sebre, hogy elyt levettem 1 súlyosan sé- ittyent. A seb nutatkozott. ra alatt ott állt írdezte kemé:gtem és mutdt/ -, megér- in. Nézte a ka- dött, így szólt: , sötét folyosón utána. A folyosó végén volt a cellája. Kinyitotta az ajtót egy nagy kulccsal. Szűk kis cella volt. A vasrácsos ablakon virágcserepek álltak. Fekete nedvességfoltok ütköztek ki a sárga falon. A falon csak feszület lógott, meg egy Szűz Mária-kép.- Vesd le a kabátod - parancsolta. Fogalmam sem volt, mi következik ezután. Azt hittem, hogy elkobozza a kabátomat, és mint bűnjelet átadja az igazgatónak, vagy valami borzalmas fegyelmi eljárás következik, beláthatatlan következményekkel. Némán levetettem a kabátom, ő átvette némán. Az ablak mellé ült. Ott kihúzott egy fiókot, abban hosszan-hosszan keresgélt. Föltette a pápaszemét. Tűt vett elő, cérnát, foldozófát. Nyálazta a cérnát. Bandzsítva trafálgatta vele a tű fokát. Végre befűzött, varrni kezdett. Varrta a kabátom. A magányos férfiak gyakorlottságával varrt, de sokáig tartott, amíg elkészült vele. Közben gondolkozhattam arról, hogy mi történik. Először is megdöbbentem, hogy közösséget vállal egy nebulóval, és cinkostársaként leplezi azt, amit büntetnie kellene. Másrészt vasárnap tilos varrni. Ezt a napot pihenéssel, elmélkedéssel, Istennek tetsző cselekedettel kell megszentelni. Aki varr, az bűnt követ el. Azon tépelődtem, vajon nem jut-e bűne miatt a pokolba, az örök kárhozatba. Ma már tudom, hogy nem. Azóta ha szentekről, földi angyalokról hallok, mindig tűvel- cérnával képzelem el őket és fol- dozófával. ======== HAJTMAN BÉLA ======= Meghalt cicám, mikor táskámban T. S. Eliot verseskötet hever, egy hajnali zápor mosta lakótelep macskakövén meghalt egy ember, mondja a kávézóban valaki, kifizetem a sírásókat és elrohan fekete öltönyében, tessék uram, mivel szolgálhatok, hideget vagy meleget, szőkét, barnát, rozsosat, felsőtesttel vagy anélkül, két diáklány kávézgat, egyik cukorral, másik tejjel, tejszínhabos ez a világ, egy, kettő, három üveg a felső polcon, alatta kettő, négy, hat, nyolc pohár, az asztalon két hangfalból szól a disco-zene, kettő, négy szék, egy, kettő, három asztallal, az abroszon zöld-fehér csíkok, tizenhat fehér tizenöt ellenében, a szemben álló nő üdítőt kínál, igyék, míg le nem sárgul a falról, jó lenne megpihenni, nem számolni, másra gondolni, arra, hogy csehszlovákiai magyar vagy, és akkor mi van, kérdezed, le vagy sajnálva, kisebbségben egy szál gatyában, „na Slovensku po slo- vensky“, meséli a felszolgáló bicegve a bárszéken ülő dámvadképű társának, ő erre feltűri ingujját, megtör- li láthatóan piszkos okuláréját és a fogason egy, kettő, három nagykabát, egy zakó lóg, kettő., négy, öt, még egyszer, igen, öt gombbal, ujjgombjait nem látni, ilyet nekem ne mondjanak, mert betűrök valakinek, mit képzelnek; hagyjanak bennünket, belibeg egy öltönykabátos jól borotvált, középkorú úr, a fején egy kalappal, egy deci szódát kér cukor nélkül, hozzá egy gyufát, zsebében én vagyok az utolsó cigaretta, kitesz az asztalra, megkopogtat, hosszant dörzsöl, szájába illeszt, rámpirít majd fellobbanok, kettő, négy, nyolc, tizenhat fehér pötty van bordó nyakkendőjén, három cigarettacsonk a hamutartóban, én leszek a negyedik az asztalon, de ha jobban körülnézünk öt, hét... huszonhatodik, egyedüli csehszlovákiai magyar, a többi rozsos, meg nyálazott, de kizárólag füstszűrösek között, hogy együtt kiönttessünk az egyetemes, normalizált nagyvárosi főkukába cicám sárga pongyolájában közeledik felém az üvöltő hófúvásban, ne igyál már annyit, gyere haza, kész a vacsora, részegre ittad magad, vi- gyorgom a hófelhőben, hát ide jutottunk, várj még egy kicsit, elbúcsúzom Hópapától, répaorrába harapsz, A-vitamin rák ellen, itt a fazék, bocsánat Hóbácsi, ugye nem fázik, itt a fazék, szaladj haza, főzz benne nekem bablevest, répát is metélj bele, ne feledd, túl ne sózd, gyufád van, kérj a szomszédtól kanalakat, mert tegnap mind elosztogattam az alattunk hancúrozó gyerekeknek, nahát, még mindig itt vagy, Hóbácsi, szóljon hozzá, na igyon még eggyel, ne szégyellje, mondja, ááá, hol a szája, tátsa, ááá, így ni, várjon, mindjárt jövök, addig tartsa a szájánál, még egy üveg konyakot kérek, érzem itt a vég, jó lesz az is, emberek, álljanak már meg egy pillanatra, mi ez a nagy siedelem, ide figyeljenek, jöjjenek ki mindannyian, ott áll kint egy hóember, jöjjenek, fogjuk meg egymás kezét és táncoljuk körbe, míg a szél el nem sodorja, maga, ott a kenyereknél, és ott maga hölgyem a kókuszdióval, meg mindenki, aki itt van, zárja le a kasszát, áruátvétel vagy tudom is én, postára mentem; a konyak a hóemberbe olvadt pocsolyává terült szét, széngombjai szanaszét, beharapott répaorra a szétlocs- csant tócsafejben ázik; látod Hópapa, nem vigyáztam rád, pedig hol van még a nyár egy városi séta közben beszélgetek Mann Tomival, nem Velencében, nem Tőrre di Venerében, sem Dániában, sem Münchenben, hanem a 6-os villamos útja mentén a kivilágított alagútban, víz nélkül nem tudom elképzelni létem, nekem nagy szükségem van a vízre, folyóra, patakra, tengerre, óceánra, vízképzet nélküli sivár az életem, mondja, én is így vagyok ezzel, valahogy ez a Duna össze is köthetne bennünket, csak ez a város valahogy nem megy hozzá, nem így vagy vele, Tomi, jobban érzem a Dunát Párkánynál vagy Komáromnál, akár Záhonynál, de Po- zsonynál végképp, tudod mit, mondja, megegyezünk, gondolj arra, nem Pozsonyban vagyunk, valahol máshol, azóta csak az alagútban sétálunk, oda-vissza, mesélünk egymásnak egymásért, hátunkon oxigénpalack, talpunkon békatalp, kezünkben szigony, szemben a világító 6-os, kardhallá vedlett hajnali lerészegedéskor kiszól a lelked az asztalon hagyott literes üvegből ivótársaíd utolsó kortyig kiivott üres üvegjeibe bújt leikeinek, hogy ébresszük már föl e csenevész dögifjakat, mert már nagyon bűzlik testük mindenestül, mosatlan fogastul, zoknistul, hajastul, fortyog a gyomruk, mint bugyogni látszó láva a tömegkatasztrófa után, kiszáradt a szájpadlásuk, mint a sivatag tevehugyozáskor, az agyukban takarítónők kezdik fölmosni a tekervé- nyes csatomaszagú folyosókat, kikre még a többtonnányi álomsúly nehezedik, de ők már négyrét terítik a rongyot, nekirugaszkodnak, lepedékes májuk sötétebbé zöldült, mint a tavaszi enyhben sarjadó erőtlen fű, leheletük nem bűzösebb, mint a meleg szekrényben erjedő kvargli, hagyjuk még őket, szól az egyik lelke, tiéd is visszabújik a szeszeha- gyott üvegbe zápor után kinyitja ablakát az asszony, mélyet szív a levegőből, az elmúlt holdfényes éjszakára gondol, meleg ágyába toloncolja az emlékezet szeretőjét, a falon látja berámáz- va, virágcsokorral, jegykendővel, ő mellette áll, vagy térdel, az emlékezet több felvételre képes, mindketten mosolyognak a hűs szobára, faltól falig, daliás, izmos legény, igaz, nem Schwarzenegger, álpiai lovagja, ki majd elhajítja őt a szobával, sem Michael Jackson, ki álomfehér Toyotáján berobog hálójába, de ő az elmúlt éjszaka hős dalnoka, ki legyőzte benne a szenvedélyt, a kéjt, kit az emlékezet a falra fotografált mellé, kinek rabja marad örökre, ki megajándékozta őt, a nőt, enyém leszel drágám, a képünk a falon az örökkévalóság jegyében fogant, egymás házasai leszünk, teszünk-ve- szünk, gyerekeket nevelünk, lesz mindig az asztalon friss kenyerünk, miénk a jövő, a jelen mi voltunk, a múlt mi leszünk, nekünk jár az óra a falon, a klattyogás monoton üteme boldogságunk tünete, együtt dobog a szívünk, majdan gyerekeink is a falra kerülnek, meghatottan nézzük magunkat, ilyenek voltunk és majd egymást megérintjük, ezek vagyunk, szerető anyák, apák féltő lányaikkal, fiaikkal, csengő-bongó unokákkal, az emlékezet szétfoszlik a falon, kinyitja szemét és a teledobált szemeteskukákat látja a bejárat alján, becsapja ablakát az asszony, zápor után mosta, áztatta, kicsavarta a víziló önmaga totemtetemét, csak nincs ki fölvigye, engem ne várjatok, sok vagyok a Napnak, ezentúl én sütöm a csehszlovákiai magyarságot, én sütök a nem szebb, de igazabb holnapért lakótelep, hol egymásra vinnyognak a benzingőzt okádó négykerekűk, hol szemétnek tűnik magasból a lakó, holott kukák vagyunk mindannyian egymás előtt, összefutottam egy babakocsival, benne az apja éhesen nyüszít, a gyerek csitítja, mindjárt hazaérünk, találkoztam Prufrock úrral, elillant, mint gőz a mozdony kéményéből, ki maga? maga az a T. S. Eliot, ó, ha megismerném, imént a könyvtárban jártam, büntetést kellett volna fizetnem, de mit ér az ember, ha kegyes a könyvtáros, be akartam jutni a temetőbe, hogy ne halljam e zajt, a siető cipőkopogást, a fékező biciklik fékcsíkját, senki nem ismer senkitől semmit, lakótelep, hol szemét a lakó megtörli a benzingőzt okádó körúton, J. Alfréd Prufrock urat keresem, ki mielőtt az estélyre készülne velem, a táskámban csendesen hever, ki sem nyitom, minek, talán a temető vasajtaját kinyitják, ha nem ma, holnap tán, halálom napján, kinél lehet a kulcs, biztos nem a polgármesternél, sem a vécésnéninél, valahol az is hever, mint Eliot-verseskötetem, egy fiókban tán a papiak asztalán, íme a lakótelep, hol a kukásokat várom macskakövén a városnak én vagyok a kávézó huszonhatodik, a hamutartó negyedik, a középkorú úr utolsó eldobottja, csehszlovákiai magyarként a város macskakövén, vagy ti is azok vagytok?, éljen az egyetemesség, „na Slovensku po slo- vensky“, idézem a pincér idézte kijelentést, kinyilatkoztatást, hébe-hóba belémrúgnak, rámtaposnak, nem söpörnek föl, á, minek, így szebb velem az utca, pedig még jutna belőlem néhány slukkra, úriember dobott el, nem vagyok én annyira csonka, ki-bejámak a kávézóba, a zárórát várom, a léptek halkulását, a fogastól megszabadított kabátot, a két hangfalból szóló disco-zene teljes elnémulását, legyen már este, sötét, mikor a két diáklány albérletére ér, legyen már végre csend, valahol, egy táskában T. S. Eliot-verseskötet hever, J. Alfréd Profrock úr felvesz, letörli rólam, zsebébe dob, MENJÜNK, MERT KEZDŐDIK AZ ESTÉLY
