Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-17 / 3. szám
mm ... - Asszonyom, én másra gondolok. Arra, hogy lehet-e így élni? Hosszan nyugtatja rajtam a szemét, mintha nem értené a kérdést.- Ugye, az ember csak él, ha már úgy rendeltetett. -És a férje halála? Itt történt, szinte a szemük előtt!- A sors akarta így... Azon a bizonyos napon, csaknem egyidöben, kél öngyilkosság is történt Kassán. Az egyik: J. H. negyvenkilenc éves tervezőmérnök a szó legeredetibb értelmében holtrészegre itta magát. Egyedül megivott fél liter kisüsti szilvóriumot és eközben magára nyitotta a konyhai tűzhely négy gázcsapját, mert a felesége a negyedik válóperi tárgyaláson sem volt hajlandó elválni. Természetesen, egy nő miatt kerekedett közöttük a viszály, akit J. H. el akart venni és akitől már gyermeke is volt. A feleséget viszont a bosszú fűtötte: ha már elvesztette a férjét, másé se legyen... A másik eset: M. T. története a romantika legcsekélyebb jelét is nélkülözte. Hivatalnok volt, ötvenhét éves, közepes képességekkel: de nem is vártak már tőle nagy teljesítményt, mindenki megszokta jellegtelenségét s jelentéktelenségét. ,,Tettének oka ismeretlen" - mondogatták egy darabig az emberek, de csalódás is volt benne, mert az 1968-at követő tisztogatások után egy ideig nagyobb beosztásban dolgozott: de ahogy növekedtek a feladatok, egyre jobban lemaradt. Fontosabb dolgokat nem lehetett rábízni, de azt mondtuk, ha ennyi ideje itt van, maradjon most már, kibírja a vállalat. Igen, arról is hallottam, hogy örökös anyagi zavarai is voltak. Bizonyítani ezt nem tudom, személyesen tólem sohasem kért kölcsön. (Magnetofonfelvétel, szó szerinti lejegyzés.) (6.) Az asszony:- Kiutalták a fizetését, de hát mekkorácska fizetés volt az?! Közben mennyi volt a kiadásunk... A gyászruhák, az anyósom is beállított és napokig nálunk maradt. Pénz meg alig volt a háznál, pedig nagyon összejött minden. Ugye, előbb a nagyobbik lányom esküvője, ami sokba került, utána az apósom halála, aztán az a rögeszméje, hogy idehozza az anyját. Megmondom úgy, ahogy van: elleneztem. De hát az ilyesmit hogyan is gondoltam volna, hogy ennyire a szívére veszi a dolgokat. (Szünet.) Persze, a pénz, mindig a pénz! Amikor az apja meghalt, a testvérei fizették a temetést. Mondta, majd megküldi a rá jutó részt. De honnan küldte volna? Nekünk ritkán futotta valamire is. Engem is zaklatott, ♦ RÚT AZ ÉLET, SZÉP A HALÁL? mindenki gyanította, hogy az önpusztítást nagyon is valóságos oknak kellett kiváltania. Azon a bizonyos napon M. T. megkérte főnőkét, hogy hazamehessen, mert valamit otthon felejtett. Soha többé nem látták. Otthon egy papírszeletre ezt írta: ,,Sok szerencsét mindenkinek." A papírt gondosan az asztal szélére tette, hogy rögtön feltűnjék, majd lement a blokkház pincéjébe és egy műanyag zsinegre felkötötte magát. A munkahelyén csak délután tűnt fel, hogy M. T. nem tért vissza. Telefonáltak a feleségének, aki egy másik vállalatnál dolgozik. Az asszony nem sokkal később haza is ment, s ekkor talált rá férjére. A rendőrség lefolytatta az ilyenkor szokásos vizsgálatot, és megállapította, hogy senkit nem terhel felelősség. Csak munkatársainak egyike vélekedett másként, amikor azt mondta: - Ilyesmire nincs törvény, hiszen ezt a szerencsétlent belekergették az öngyilkosságba. A felesége meg a lányai. De ilyesmire még nem hoztak törvényt. A riporter ennek apropóján indult el M. T. történetének nyomába. (2.) „Igazságtalanul mellőzték! Nem emelték a fizetését, elő se léptették. Ezt nehezen tudta elviselni. Itthon viszont kellett a pénz. Nagyobbik lányunk, a Betka, férjhez ment, a kisebbiknek, Annának is volt már valakije. Betkáék még csak megvoltak valahogy, mert egy házmesterlakást kaptak, de az Annát a fiúval együtt ide akartam venni. Mondtam is a férjemnek sokszor: nézd, van két szobánk. Az egyikben megleszünk mi, a másikban meg az Annáék. De nem akarta. Azt mondta, az anyját akarja ide, mert hogy meghalt az apósom, s az asszony egyedül maradt... Igen, hallottam, hogy néha pénzt kölcsönözgetett, a legutóbb ötezer koronát egy összegben. Hát én nem tudom, azzal mi lesz. Nekem aztán nincs pénzem.“ (Részlet a feleség rendőrségi tanúvallomásából, a férj halálát követő napon.) szerezzek kölcsönt, de én mindig elzárkóztam az ilyesmi elől. Azt mondtam neki, azért családfő, hogy megoldja a gondokat. De hát ilyesmi eszembe sem jutott... Egyszer zavartan hebegett valamit, hogy szerezzek négyezer koronát, mert ennyivel tartozik a munkahelyén. Honnan szereztem volna? Betka esküvője valóban sokba került, olyankor tényleg kell a pénz. A kölcsön viszont az ö dolga volt. Mondtam is neki rögtön, ha akarja, intézze el a munkahelyén, én nem tudok fizetni utána egy fillért sem. (Magnetofonfelvétel, szó szerinti feljegyzés.) (7.) Az elhunyt közvetlen munkatársa:- A szégyen, az vitte sírba. Megmondom én őszintén, hogy sokunknak tartozott ilyen-olyan összeggel. Nem ivott az egy kortyot sem, hanem mindig mindent a családjának vitt. Amilyen becsületes volt, nem tudta elviselni, hogy becsapja a munkatársait, hogy nem tudja állni a szavát.- Bocsásson meg, hogy közbeszólok: a négyezer korona miatt történt a dolog?- Azért is. Azt egy összegben kérte, de sok apróbb adóssága is volt. De azt is tudom, hogy náluk otthon sem volt minden rendben. Képtelen volt megszokni, hogy a kisebbik lánya odavitte hozzájuk a legényét, és ott élt velük az az alak. Ez lehetett az, amit már nem bírt el. (Jelszavas feljegyzés, közvetlenül a beszélgetés után.) 8. „Hát még mindig ez? Mikor lesz már vége? Mit tettem én, hogy nem hagynak békét? Ne csináltunk volna a Betkának esküvőt? Meg az Anna! Az anyósomat nem akartam a lakásomba engedni, ne kelljen kerülgetnünk egymást. Anna az más, az a saját gyerekem. Azt mondta, idehozza a Lacit. Hát hova mentek volna, hova? Meg aztán modern emberek (3.) M. T. közvetlen főnöke:- Nézze, hogyan léptethettük volna elő? Az igazság az, hogy mindenhonnan kikopott. Nem bírta, igazán felelősség- teljes dolgokat nemigen lehetett rábízni. De azt mondtuk, itt van több mint húsz éve, menjen innen nyugdíjba. Ha nem is beszéltünk róla, de tudta ezt mindenki. Hogy az asszony mit mond? Hogy is mondjam... mert nem akarnám őt megbántani, de őmellette M. T.-nek nem sok szava volt. Abban a családban, az asszony jóvoltából, minden pénz kevésnek bizonyult. Egyébként egy szava sem lehet. Én magam intéztem el, hogy azonnal utalják ki neki a férje esedékes fizetését, temetéskor mi fizettük az autóbuszt, kifizettük nekik az M. T.-t illető nyereségrészesedést, egyszóval mindent megtettünk, amit ebben a helyzetben tenni lehetett. (Magnetofonfelvétel, szó szerinti lejegyzés.) (4.) Az elhunyt közvetlen munkatársa:- Nekem többször beszélt róla, hogy nincs minden rendben náluk. Meg hát pénzt is kért, tőlem is, mástól is, mert nagyon kellett neki. Mert hogy volt a lakodalom. Bár a nagyobbik lányában volt annyi tisztesség, hogy nem is akart a nyakukon maradni, hanem egy panelházban vállalta a házmesterséget. A kisebbik lánya viszont oda akarta vinni a férjét. Vagyis hát a férfit, mert nem voltak megesküdve. A kollégám panaszkodott, hogy az az ember iszákos, dologkerüló. Ó az anyját szerette volna magukhoz venni, aki egyedül maradt a férje halála után. (Magnetofonfelvétel, szó szerinti lejegyzés.) 5. Az igazgató:- Nagyon megdöbbentett, hogy valakinek így kell végeznie. Nem volt nagy képességű ember, az igaz, talán valami vagyunk, vagy nem? Ma másképp van, mint azelőtt; manapság a gyerekeket kell elsősorban segíteni, nem a nyugdíjas szülőket. Arról aztán nem tehetek, hogy a férjem ezt nem értette meg.“ (Részlet a feleség rendőrségi tanúvallomásából, a férj halála után egy hónappal, a nyomozati eljárás lezárása előtt.) 9 Környezettanulmány a családnál: A lakás alapterülete ötvenvalahány négyzetméter, egy nagyobb és egy kisebb szoba, mellékhelyiségek. Az özvegy a kisebbik szobában lakik. A berendezés: kétszemélyes heverő, összecsukva. Középütt asztal, négy párnázott székkel, kopott hármasszekrény, üveges részében pálinkás készlet. A sarokban, a szekrény mellett két literes borosüveg. A falon bekeretezett nyomat, valami szakszervezeti kitüntetés. A nagyobbik szobában Anna lakik Lacival. Anna varrónő, Laci otthon van, éppen otthon van, mert „munkát keres“. Előző helyét otthagyta, mert „rabszolgamunkát kellett végezni“. Az esküvőt csak az öngyilkosság miatt halasztották el, kivárják, amíg letelik a gyászév. Mint mondják, Anna keresete nem sok, de jobb híján elüti így is, ahogy vannak. Majd ha Laci dolgozni fog, jobban fog menni nekik. A férfi fölhúzza a szemöldökét és bólint. Az öltözéke egyébként választékosnak mondható; a szórakozási lehetőségek szerények: tévé, „ha olyan a műsor“, ritkán mozi. Kedvenc ételük a rántott sajt. (10.) A szomszédaszony:- Én csak azt a szegény embert sajnálom. Hogy az mennyit túrt! Mert amikor a lányok fölcseperedtek, csak baj volt velük. Még a Betka, nem mondom, férjhez ment, és volt, ami volt. Elköltözött innen, és kész. De hát az Anna, már nem is tudom, hányszor volt kórházban, annyiszor volt terhes. No, aztán jött ez a férfi, hogy ez elvenné. De hát ez is milyen alak, arról jobb nem beszélni. Ók tudják... De azt a szegény embert, azt sajnálom. Az utolsó estéjén átjött hozzánk. Kávéval kínáltam, itt ült ni. Azt kérdezte, tudnék-e neki kölcsönözni négy-ötezer koronát?... Nem mondtam, csak gondoltam, hogy ha tudnék is, akkor sem látnám vissza soha azt a pénzt. Az utolsó időkben mindig pénzszűkiben voltak. Azt feleltem neki, hogy nyugdíjas asszony vagyok, nincs módom pénzt adni neki. Erre nem szólt semmit. (Magnetofonfelvétel, szó szerinti lejegyzés.) A pszichiáter:- Az öngyilkosságok többségénél, mint kiváltó okok, „banális" dolgok játszanak szerepet: szerelemféltés, presztízsveszteség, házassági viszály, válás, felnőtt gyermek és szülő közötti nézeteltérés. Hasonló problémái szinte mindenkinek voltak vagy vannak élete során; de van, aki egy adott helyzetben fokozottan érzékeny ezekre a gondokra. Az öngyilkosságok mögött általában önértékelési bizonytalanság húzódik meg. Ezért sokkal többet kellene beszélni ezekről a jelenségekről, mert az öngyilkosjelölt számára sokszor már az is megoldás, ha valaki meghallgatja, ha figyel rá, ha alkalma van kiadni magából az indulatokat. Nyugaton természetes dolog, hogy az emberek lelki bajaikkal pszichológushoz, pszichiáterhez járnak. Nálunk sem hely, sem pénz, sem szakember. Hogy mi ennek az oka? Bizonyára az egyik az, hogy az ötvenes években sokan azt hitték, a szocializmusban önmaguktól megszűnnek a lelki bajok és vele együtt a deviáns magatartások. Ennek a levét isszuk azóta is. A változáshoz elsősorban arra lenne szükség, hogy megfelelően kiépítsük azokat a humán szolgáltatásokat, amelyek a lelki válságban lévő emberek számára segítséget nyújthatnak; hogy egyre többen legyenek képesek a veszélyben lévőket észrevenni, a rászorulóknak segíteni. (Jelszavas feljegyzés, közvetlenül a beszélgetés után.) A riporter összegezése: Egyre világosabban rajzolódott ki M. T. sorsa, mert minden egy irányba mutatott: az oktalan körülmények összefogtak ellene. Mindenekelőtt pár ezer koronára lett volna szüksége, ami az ő összezsugorodott világában elérhetetlen álomnak tűnhetett. Meg az anyját akarta maga mellett tudni; minden egyéb vágya legföljebb tagadás volt, nem szándék és ambíció, hanem elhárítás és kitérés. Ez nem sikerült, így hát végső reménytelenségében a műanyag zsineget a nyakára hurkolta és be végeztetett. Néhányan, akik kölcsönöztek neki, nem kapják meg csip- csup pénzüket, akinek nagyobb összeggel tartozott, az esetleg pereskedhet a feleségével. Anna pedig lelkifurdalás nélkül összeköltözhetett a fiújával. Ennyit ér egy ember élete? Az asszony: Mit is mondjak? Nagyon felzaklatott bennünket ez a szörnyűség. Mert minden rendbe jöhetett volna. Anna férjhez megy, az adósságokat egyszer csak kifizettük volna, legföljebb az anyósom maradt volna ott, ahol most él. De így? Megmondom ahogy van, bizony, nagyon hiányzik az a pénz, amit minden hónapban hazahozott.- Asszonyom, én másra gondolok. Arra, hogy lehet-e így élni? Hosszan nyugtatja rajtam a szemét, mintha nem értené a kérdést.- Ugye, az ember csak él, ha már úgy rendeltetett.- És a férje halála? Itt történt, szinte a szemük előtt!- A sors akarta így... Miklósi Péter 1992. I. 17 Illusztrációs fotó: Prikler László
